Párizsi világkiállítás, 1900. A spanyol pavilon legnagyobb szenzációja néhány énekes. Úgy szakad fel torkukon a hang, mintha kút mélyéből, a föld alól törne elő a fájdalmuk. Produkciójuk magára vonja az egész város figyelmét. Mi ez a különleges előadás? Egy csapat andalúz cigány cante jondót, vagyis flamencót énekel.
„Egészen különleges zene – mondta Chick Corea. – A történelmet érzem, amikor megszólal. Mintha ősidők óta ismerném.”
Igor Sztravinszkij szerint a flamenco „kifinomultan aprólékos” és „hidegen kiszámított”, már-már klasszikus művészet.
A flamenco a cigány blues, nyilatkozta Miles Davis.
Ez az ősi andalúz népdal inkább előadásmódot, éneklési stílust jelent. Manuel de Falla, zeneszerző és zenekutató, a granadai zeneiskola hajdani igazgatója, García Lorca barátja szerint a siguiriya, ez a három-, illetve négysoros cigány ének elsősorban andalúz dal, hiszen már a cigányok Andalúziába érkezése előtt is létezett. (Benne van a korai keresztény egyház miserendjébe beleolvadt bizánci liturgikus ének, a beözönlő mórok, majd a nyolcszáz év múlva megjelenő cigányok hatása is.) Falla észreveszi, hogy a cante jondo és a siguiriya hasonlít az indiai dalokra: ugyanazt a hangot rögeszmeszerűen ismétli, előadásmódja a bűvölési rituálékat idézi. Falla a siguiriyában az ősi bizánci keleti liturgikus dal és az afrikai Fezben ma is élő, „granadai mór zene” mellett meglelte a sajátosan cigány vonásokat is. Kutatásai alátámasztották az 1900-as évek elején mindinkább terjedő teóriát, miszerint a cigányok Indiából érkeztek Európába.
Bernard Leblon, a perpignani egyetem hispanikaprofesszora szerint a flamenco nemcsak dal, tánc, érzésvilág, hanem világnézet is, legfőképpen pedig az élet művészete. A flamencóban benne van a cigány lét, de benne van Lorca Andalúziája is. A flamenco azt jelenti: légy andalúzabb az andalúznál! Egy malagai születésű andalúz férfi, Pablo Picasso így beszélt egyszer Brassaihoz, a magyar fotóshoz: „A spanyolok szeretik az erőszakot, a kegyetlenséget, szeretik a vért, szeretik látni, amint ömlik, patakokban folyik a lovak vére, a bikák vére, az emberek vére… Mindegy, hogy fehéreket ölnek vagy vöröseket, papokat vagy kommunistákat, az élvezet ugyanaz: folyik a vér… Ezen a téren verhetetlenek.” Spanyolokat mondott, de nyilván elsősorban andalúzokra gondolt. Ortega y Gasset azt írja, hogy az andalúzok, akárcsak a cigányok, képesek úgy magukba szívni mások kultúráját, hogy közben önmaguk maradnak.
Ortega y Gasset írja, hogy Andalúziát soha senkinek nem sikerült meghódítani, mert minden betolakodót bűvkörébe vont az andalúz életművészet. Az andalúzok nem a győztes csatákra emlékeznek, hanem életmódjukkal és vidékük csodás éghajlatával dicsekszenek. A spanyol cigányok sem éreznek másként: úgy tartják, hogy Andalúzia a legpompásabb hely a világon.
Ramírez Heredia Juan de Dios cigány író szerint Andalúzia, Európának ez a legdélibb szeglete, maga a cigány Kánaán: itt él a spanyol cigányok fele. Azoknak a területeknek egy részén, melyeken az 1992-es sevillai világkiállítást rendezték, korábban cigánytelepek húzódtak: a cigányok családonként egymillió pesetát kaptak, hogy szedjék a sátorfájukat. Odábbálltak ugyan, de nem bírták sokáig, idővel visszatértek, és ismét Sevilla külvárosaiban telepedtek le. Heredia Juan de Dios azt állítja, a cigányok Andalúziában egyenrangú emberek, nem létezik semmiféle megkülönböztetés. Szerinte az is kérdés, hogy a cigányok váltak-e andalúzokká, vagy az andalúzok cigányosodtak-e el.
„A cigányok – írja García Lorca – Andalúziába érkezve a magukkal hozott ősi elemeket beleolvasztják az itt talált ősrégi elemekbe és megadják annak a népdalfajtának végleges formáját, amit cante jondónak nevezünk. Nekik köszönhetjük tehát e lelkünkből lelkedzett dalok létrehozását, ők ásnak folyóágyat annak a lírai hömpölygésnek, amelyből fajtájuk szertartásai és fájdalmai áradnak felénk.”
A flamenco szó eredete vitatott. A cigányokkal kapcsolatban George Borrow használta először 1841-ben. Vannak, akik az arab felahmengu (magányos paraszt-ének) szóból eredeztetik. Mások szerint a cigány nők tánca a flamingók násztáncára emlékeztet. Carlos Almendros úgy véli, a szó hajdanán flamandot jelentett: a spanyol udvarban minden dalos-mutatványost flamandnak neveztek Németalföld egykori remek énekesei után. Faustino Nuñez flamencológus, aki könyvet írt Camarónról, a valaha élt legnagyobb flamencoénekesek egyikéről, a mór uralom évszázadaiig vezeti vissza a flamenco eredetét. Keltibérek, gótok, arabok, berberek, zsidók keveredtek az Ibériai-félszigeten, és Andalúziából éppen akkor, a 15. században űzték ki a zsidók és mohamedánok többségét, amikor a cigányok bevándorlása megindult. Számos spanyol kutató úgy gondolja, hogy a bujkáló mórok sokszor a vándorcigányok közt leltek menedékre, vagyis a flamenco kialakulásában ők is közreműködtek.
Ez a dal – írja García Lorca – „mélyebb minden kútnál és a földet körülvevő összes tengereknél, sokkal mélyebb, mint a költő szíve, aki ma megkísérli újjáteremteni, mélyebb a hangnál, amely énekli, mert a cante jondo csaknem végtelen. Távoli fajtáktól az évek temetőin és a hervatag szelek lombjain átsuhanva érkezik hozzánk. Első zokogásunkból, első csókunkból tör elő. (…) A kín és a fájdalom végtelen fokozatai lüktetnek a »siguiriyának« és változatainak három- és négysoros verseiben.”
Bernard Leblon azon sajnálkozik, hogy sok andalúz megkérdőjelezi a cigányok szerepét a flamenco létrejöttében. Azzal érvelnek, hogy bár a cigány flamenco-előadók tagadhatatlanul virtuózak, de ez zenei érzéküknek köszönhető, ezért képesek arra, hogy híven tükrözzék vissza azt, ami valójában nem az övék: a tüzes és titokzatos andalúz érzelemvilágot. Ennek ellenére az andalúz énekes legnagyobb elismerése az, hogyha azt mondják, úgy énekel, mintha cigány lenne.
A cante a miénk, mondja Camarón de la Isla, miénk, cigányoké. „Nálunk, otthon mindenki énekelt és táncolt, bár nem voltunk művészek. Apám, anyám, a testvéreim. Apám kovács volt, de nagyon jól énekelte a siguiriyákat, a soleákat.”
„A mór zene – írja Yehudi Menuhin – improvizált muzsika. A zenészek éppoly ügyesen bántak a díszítésekkel, mint a mór építészek a kővel és a gipsszel. Spanyolországban a flamenco őrizte meg a rögtönzés gyakorlatát, s benne az előadó pompás játékát és tüzét társainak kiáltozása és tapsa szítja. Ez a zene a cigányok közt fejlődött tovább – akik a mórok kiűzése után, a reneszánsz idején érkeztek Spanyolországba –, és a tizenkilencedik században vette fel a ma ismert formáját.”
SzMGy
(Fotók: Gajdos Zsuzsanna és SzMGy)
