HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA ● Léha történelmi áthallással szólva: jó nőnek lenni nehéz, de nem lehetetlen. A jó, vagyis megfelelő nő kategóriája állandóan változik, és az érintettek lassan-lassan eljutnak odáig, hogy vastag szakkönyvek olvasgatása helyett, inkább mennének a maguk feje után. De merre?
Elöljáróban szükséges lenne tisztázni a jó-nőség kategóriáját. A szleng szerint a jó nő, egyenlő a jó bőrrel, vagyis a materiális cikkel, mely erény elsődlegesen a kültakaró kiváló minőségében rejlik. Vonzza a szemet és az érzékeket, egyértelmű üzenetet küld a szemlélődő részére, a kényelmes, gyors döntés reményében, egyéb igények nélkül. A jó bőrség nem feltételez egyebet, mint ami szem-szájnak ingere, a lényeg, hogy az elismerést követően, a nő csendességgel vegye körül magát – vagyis hallgasson -, azt viszont tartósan. Efféle eredményre vágynak nők és férfiak, egyik evvel, másik avval a tervvel fejében
Ehhez képest, a nőmozgalmak jócskán bezavartak a történelem folyamataiba, és háttérbe szorították a bőrséget. Egyfelől lépcsőt adtak abba a világba lépni, amely beláthatatlan magasságban tornyosult a nőneműek feje fölött, másfelől megszilárdították azon indokokat, amelyek felhatalmazást adtak arra, hogy a feljebbvalók pillanat alatt visszaállítsák a megszokott rendet.
Sokakban fölmerül a kérdés, ugyan minek kellett bemutatni, hogy tűsarkúban is lehet hegyet mászni? Mi szükség volt lépten-nyomon kinevetni a konyhában, bölcsődében és egyéb rezervátumokban próbálkozó férfiakat? Rámutatni arra, hogy az évezredes póz nem mindig megfelelő? Hogy a kisebb, nem feltétlenül silányabbat jelent (agykapacitásról van szó). Minek kellett bevallani, hogy borzasztó két-három bőgő gyerek és ugyanannyi lábas társaságában eltölteni egy teljes évtizedet? Miért kellett férfiruhába bújni, amellett mellet leszorítani, hangot mélyíteni, kedvességet irtani, női hatalmat mellőzni?
Persze, érthető, hogy egy idő után elég volt. Mindenből, ami igazságtalan, ami sértő, ami fáj. Más út pedig alig látszott, mint az addig lezárt meglévőre lépni, még ha a pilinckaláb cidrizett is a csizmaszárban, majd poros arccal, dacosan nézni a lovon ülők után. Ami persze további konokságot szült, még farmerebb lett a nadrág, és kockásabb az ing, s egyre maszkulinabb a módszer, amivel a femininség bizonyítani kívánt.
Hát jó, legyen – egykedvűsködtek a főnökök, csináljátok, s egyre több súlyt raktak a gyöngébb vállakra. Ami bírta, és bírja, sőt, büszkén viseli a terheket azóta is; egyre-másra oldódnak meg a korábban megoldhatatlannak hitt feladatok, tanulódnak a tételek, védődnek a tézisek. A hivatalos nőmozgalmak pedig folyamatosan adták a lovat: így van, lesz rendjén eztán, sőt, mi több, tessék még keményebben harcolni az igazért.
Azzal viszont nem számoltak, hogy a szellem megválogatja palackját, hová esténként pihenni tér, vagyis megkezdődött a kisajátítás, ami bélyeggel felért; a feminizmus baloldali. A feminizmus liberális. A feminizmus szembemegy a vallással, a feminizmus férfigyűlölő, családellenes, öncélú, agresszív, radikális, diszkriminatív. S mindez azért, mert a feminizmust olykor baloldali, liberális, ateista, férfiakban csalódott, magányos, politikai előnyt vagy fényes előmenetelt remélő, és ki tudja, még milyen gondolatokat dédelgető nők (és férfiak) is támogatták, jobb esetben: vallották magukénak. Miáltal önként kiszorult a mozgalomból a nem politizáló, a konzervatív, a férfidominanciát mosollyal tűrő, a többgyermekes, a haragjában is szelídséggel nyugtató női többség, azok, akik ugyan adott esetben maguk is szoktak agresszívak, férfiutálók és szélsőségesek lenni, és akiknek életében fifty ugyanúgy nem egyenlő fifty-vel, akárcsak a közéletben aktív, a baloldali, a liberális, az ateista, a férfiakban csalódott, satöbbi nők életében.
Unom! Jelentették ki többen is, és húzta tovább mindenki a magáét, ahogyan korábban. Hiába kötötte össze őket a közös sors, a nők ezentúl nemcsak a férfiakat, de nőtársaikat is gyanakvással szemlélték, aminek minősítése ezúttal sem maradt el: a nő, összeférhetetlen, civakodó ármánylény – ahogyan mindig is volt. Holott csak magányosak voltak, talán jobban, mint valaha, a nagyszerű szabadságból kimaradt az egymás iránt érzett nővérség, segítőkészség. A nők és mozgalmaik megosztottsága miatt a közvélekedés pedig szinte kizárólag az általános férfigyűlöletet mint fő-feminista jellemvonást tudta kihámozni a feminista törekvésekből, és tartotta fontosnak megjegyezni, amely mellé fejlődött a vád: a nők kiirtják a férfiakból a férfiasságot.
Itt elidőzendő szükséges megállapítani, mi is a férfiasság. Az lenne, hogy a férfi megvédi a nőt? – fizikai fölény? Vagy az, hogy a férfi eltartja a nőt? – képzettségi előny? Hogy a férfi anyává teszi a nőt? – gyorsabb ivarsejtek? Hogy egyetértésben, szeretetben fölnevelik gyermekeiket? Utóbbinál zökken a lemez, a szeretet mint a megbocsátás, az elfogadás, a szelídség szinonimája vonult be a női princípiumok közé, s kivonulni látszik a férfiasak közül, miáltal lassan megszűnik univerzálisan emberinek lenni. Zárójel: a férfiak idegessé válnak az ilyesmitől: micsoda szólamok! – dohognak, majd bejelentkeznek pszichológusukhoz azzal a panasszal, hogy a nők mindössze a tömött pénztárcájukat, és nem őket szeretik, mit tegyenek.
A nők aktívabb csoportja a rosszallások ellenére folytatta, amit elkezdett, de a frissen alakult csoportok gyors szakadásnak indultak. A fő kérdés minden esetben az volt: a férfi ellenség-e, vagy szövetséges. Ez oly sarkalatos kérdésé vált, amitől a nemegyezés értelemszerűen kizárta a további együttműködést. A csoport kevésbé radikális része ilyenformán visszasüllyedt korábbi nőlétébe, nyíltan vállalta, hogy szereti rendben tudni maga körül a dolgokat: kavart, vasalt, rántott, nevelt, amikor azzal megvolt, szervezett, értékelt, magolt, bátorított, ha kellett, fúrt, faragott, vigasztalt, különösebb babérok begyűjtése nélkül, és egyre kevesebbet aludt.
Az évezredes nőtörténetre visszatekintve nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy az égalité tökéletessé vált volna, azt még a legbelenyugvóbb női természet sem vitatja, liberté asszonyság azonban mámort hintett a szemekre, melynek hatására megkezdődött a férfiak és a nők közötti különbségek eltüntetése. A lányok, asszonyok fő törekvésévé vált, hogy belesimuljanak a férfiak által kialakított világrendbe, és fölvegyék a versenyt minden területen. A játékszabályokat viszont férfiak állapították meg, a technikák elsajátítására és begyakorlására évszázadok álltak rendelkezésükre, s a mindenkori irányzatokat és kritikákat is ők fogalmazzák meg.
A nők mindezek hatására férfiasan tűrik, hogy technikai jogegyenlőség fejében női méltóságuk és erényeik eltűnjenek, ujjonganak attól, hogy társadalmilag egyre inkább uniszexualizálttá válnak, miközben beleegyeznek abba, hogy anyai mivoltukat mindössze egy nemüktől független szám jelezze (szülő1, szülő2), s továbbra is tékozolják tehetségüket, érzelmeiket, női erejüket. A feminizmus legfontosabb és legkívánatosabb törekvése, hogy az ember fogalmába – amely addig csak a férfiemberre vonatkozott –, beilleszteni kívánta a nőt, ilyenformán célt tévesztett, mivel a jelek szerint nem az ember, hanem a férfi fogalmába helyezte azt. Vagyis a nők igyekeznek minél férfiasabban gondolkodni, cselekedni, élni, ahelyett, hogy saját képükre formálnák a világ idevonatkozó részét, az eddig férfiasnak tartott feladatokat pedig, adott esetben akár nőies módon oldják meg.
E nehéz rész után lássuk, nemtől függetlenül manapság mit várnak el a megfelelő nőtől: jó bőr, jó fej, és saját bankszámla.
