Elnézegetve Diósgyőr romjait, nem könnyű a falak közé odaképzelnünk a kockázó, kártyázó, malmozó lovagokat, a várkápolnába igyekvő királynét. Pedig valamikor nagy élet, pompás, fényűző udvari élet zajlott itt a hűvös, de romjaiban is látványos falak között.

fotó_erzsebet_pixabay

A vár 1340 körül Károly Róbert királyunk feleségének, Erzsébet királynének a javadalma. Fia, Nagy Lajos a koronázása után királyi birtokba vette, 1364-ben a pedig Vas megyei Alsólendvát és vagy hetven falut adott a közeli Miskolcért, Dédesért, Éleskő váráért, vagyis a gyönyörű bükki birtok egészéért. Biztosan nem bánta meg az üzletet, mert a vár és környéke, erdők, virágoskertek, diósligetek, s a hatalmas királyi vadaskert kedves tartózkodási helyévé lett neki és utódainak is; Diósgyőr egészen 1848-ig királyi birtok maradt. Pontosabban eleinte nem is királyi, hanem királynéi. Luxemburgi Zsigmond volt az első, aki a várat második feleségének, Czillei Borbálának ajándékozta, majd az őt követő uralkodók is általában jegyajándékul adták asszonyaiknak a várat s a birtokot.

Sok királynő toalettjét csodálhatták meg ezek a falak. Szívesen időzött itt már Nagy Lajos királyunk édesanyja, Károly Róbert felesége, a rossznyelvek szerint még koronás fiát is rettegésben tartó, jótékonynak, ámde felettébb szigorúnak, már-már félelmetes hírűnek mondott lengyel asszony, Lokietek Erzsébet is. Itt illegette magát Mátyás asszonya, a kortársak által gyönyörűnek mondott nápolyi Beatrix, a kényes olasz dáma. Itt robogott vadkant űzve a királyi vadaskert pompás erdeiben a remek lovasnak és kitűnő vadásznak mondott, csúnyácska arcú, ámde sudár, királynői termetű Mária, Mohácsnál elesett kamasz-királyunk, II. Lajos még majdhogynem gyermek, szerelmes hitvese. Ő, a földön valaha élt legszeretnivalóbb Habsburg talán éppen innen, a diósgyőri vár flandriai posztóval, súlyos brokát falikárpittal borított, színes mázú cserépkályhákkal és nagyöblű kandallókkal fűtött női lakosztályából írta leveleit Granadába és Madridba, a világbíró V. Károlyhoz, császári bátyjához. A fiatal, alig tizenhét-tizennyolc éves királyné talán itt, a diósgyőri vár kék-arany csillagboltozatos mennyezete alatt, a reneszánsz márványoltár kagylós fülkéjében trónoló Madonnájával szemben ülve hallgatta a kor nagy muzsikusának, Thomas Stoltzernek, a budai királyi házikápolna karnagyának motettáit, melyeknek szövegét Luther Márton fordította németre, s ő is küldte el a magyar királynénak.

A szerelmes Mária szerette Diősgyőrt; úgy mondják, sokszor és szívesen lakott itt. Fájdalmas, mégis szép gondolat: ez az okos, művelt, minden művészetre fogékony kislány, Marie de Hongrie, a magyarok királynéja, a későbbi özvegy, talán éppen itt, a szeretett Diósgyőr királynői lakosztályában vetette papírra dallamstrófában írott, baljós-borongós, belenyugvó költeményét:

 „Riadt vagyok, segítsd ügyem,

 Te légy velem,

 Ha baj ér is, kivárom:

 nincs hatalom, mely megmarad!

 Végeszakad

 mindennek e világon.”

A közép-európai nagyhatalom központja

Nagy Lajos uralkodásának utolsó évtizedében nemcsak Diósgyőr, hanem a lengyel Krakkó, Halics, Lublin és Varsó tornyai felett is a magyar Anjouk lobogóját csapkodta a szél. 1381-ben a diósgyőri vár „hymes szobá”-jában, azaz valamelyik díszesen faragott, fagerendás mennyezetű, fonott-festéses falú toronyszobájában írták alá a torinói békét, melyben Velence kötelezte magát, hogy behódolását elismerendőn attól kezdve minden vasár- és ünnepnapon felhúzatja a Szent Márk tér zászlórúdjaira a liliomos lobogót. A vár hajdani pompájára egykori lovagtermének méreteiből is következtethetünk. A valaha faragásokkal, nagy kandallókkal, brokátokkal, szőnyegekkel, zászlókkal, fegyverekkel, s talán szobrokkal is díszes, keresztboltozatos terem 25 méter hosszú és 13 méter széles volt. Egyszerre több százan elfértek benne.

Lajos halála után a királyi hatalom legfőbb központja ismét Buda lett, de azért Diósgyőr egyre szépült. Zsigmond 1424-ben ajándékozta a várat a feleségének. Ezidőtől II. Lajos 1526-os, mohácsi elestéig, vagyis egy évszázadon át a vár hat királynénk kedvelt vidéki rezidenciája volt.

 Giovanni Dalmata

Beatrix is szerethette a várat, hiszen attól fogva, hogy a tulajdonába került, aprólékos figyelemmel díszíttette tovább, igazíttatta saját ízléséhez a már amúgy is ékes folyosókat, lakó- és fogadószobákat. A várkápolna reneszánsz márványoltárát nem kisebb művésszel faragtatta meg, mint Mátyás „őszintén kedvelt mesterével”, Johannes Duknovich de Tragurióval, művésznevén Giovanni Dalmatával. Dalmata kora Európájának egyik legeredetibb művésze, vérbeli szobrász. Művészete toszkán indíttatású, de olyan erős, olyan szenvedélyes, hogy a legnagyobb firenzei művészek hatása is szinte feloldódik benne. Sokáig dolgozott Rómában, a pápai udvarban, majd szülővárosában, Trauban. Pályája delelőjén érkezett Mátyás hívására Budára, Magyarországra.

 A pusztulás

Igaza van Marie de Hongrois-nak: minden dicsőségnek vége szakad egyszer. Mária titkára, a későbbi esztergomi érsek, Oláh Miklós még így ír a várról: Diósgyőr „szép inkább, mintsem erős; Kassától dél felé terül el, szép fekvését és általános bőségét méltán említhetjük. Egy keletről és délről erdőkkel övezett hegy lejtőjén épült. Tavasz idején a szomszédos fák ágain fülemilék és más piciny madarak éneke a várszobákban lakók fülének csodálatos gyönyörűséget szerez. A vár alatt egy hegyi patak folyik, rengeteg benne a pisztráng s más finomabb hal.” De Mária 1548-ban lemond róla, s ezzel Diósgyőr pompás, víg esztendeinek is kitellett a száma. Eger eleste után végvárrá lesz, hol török, hol magyar, hol német csapatok dúlják. Már 1616-ban így sóhajt fel a szepesi kamara küldöttje, egy horvát kapitány: „Az mi Diósgyőr állapotját illeti, mint kezdjem írásom, azt sem tudom. Nem lehetvén oly kemény magyar szű, ki annak szép épületeinek pusztulására fordulásán meg nem iszonyodnék és szomorodnék.” Utoljára, 1678-ban, hogy ne szolgálhassa a császári erőket, éppen az osztrák-német hatalom ellen harcoló magyar felkelők, Thököly kurucai dúlják fel. Egy 1736-os megyei számadás szerint a vár legnagyobb része rom, de a kápolna és a pincék még jó állapotban vannak. 1830 körül már csakis a pincéket használja az uradalom, majd azok is beomlanak. Ettől kezdve a környék lakossága kőbányának használja a várat. A XX. század műemlékvédői kastélyok, jobbágyházak, istállók falaiból, kolostorok kerítéséből bontják, gyűjtögetik majd az egykori királynői rezidencia maradék köveit, köztük például Giovanni Dalmata csodálatos reneszánsz szobrainak töredékeit.

(szmgy)