CSIFFÁRY GABRIELLA ● Furcsa ember maga szerkesztő úr, azt mondja, hogy néhány színésznő elmesélte magának az élete történetét és maga memoárba foglalta, mintha ők írták volna. Engem pedig azzal zaklat, hogy saját kezűleg írjam meg életrajzomat, mert az olyan érdekes, hogy senki más nem tudná úgy megírni, a hogyan kell. Tótszerdahely, 1907.

A szöveg korabeli helyesírással, rövidített formában olvasható.

 

Természetesen ott kell kezdenem, hogy születtem Beregszászon, 18…, ohó” – nem írom meg mikor. Egy művésznő mindig annyi éves, a hánynak látszik, nos, hát én annyi éves vagyok a mennyi a Kukoricza Jancsi – volt. Azért írom, hogy “volt” mert hiszen már nem az. Hogy a kakas csípje meg, most látom hogy megfogtam saját magamat, mert hiszen ha csak voltam a Kukoricza Jancsi, akkor már nem lehetek annyi éves, a mennyinek a színpadon látszom. Na hát, nem teketóriázom, bevallom az éveimet. Én 36 (eredetileg 35 évet írt) éves vagyok, szerkesztő úr.

Ne tessék megijedni! Ez nem sok. Egy művésznő akkor van csak virágjában. Egy “czivil” leány 36 éves korában – vén lány. Mivel pedig én ebben a percben nem vagyok színésznő, tehát ebben a perczben – vén lány vagyok.

Aki nem akarja elhinni, hogy 36 (eredetileg 35 évet írt) éves vagyok, számítsa ki: 16 éves voltam, mikor fölmentem Pestre a színiiskolába, 1897. október 22-én; annak most tízedik éve. Szerintem a színpadon minden év kettőt számít. Azoknál különösen, akik mindennap játszanak. Tízedik éve, hogy a deszkákra léptem, ez azt is jelenti az én szememben, hogy huszadik éve. Én tehát 36 éves leszek, szerkesztő úr.

Nem voltam olyan gyermek, mint a többiek. Túlságosan el voltam kényeztetve, rendkívül rosszul tanultam. Az atyámra való tekintettel, soha sem buktattak meg, pedig egész nyugodtan megtehették volna. De lélekben nagyon komoly voltam.

Fogalmam nem volt arról, hogy olyat is lehet tenni, amihez semmi kedve sincs valakinek. az atyám féltve őrzött mindentől, a mi nekem bánatot okozott volna. Igy esett aztán, hogy tízéves koromra egy elkapatott, rossz gyerek lettem. A kis leányok rendesen babákkal szoktak játszani. Ezt én soha sem tettem. Legfőbb mulatságom volt a szomszéd gyerekeket lovaknak befogni és hajkurászni utczán, udvaron, kertben. A szomszédunk szilvafáinak ágai áthajlottak a mi kertünkbe. Mikor érni kezdett a gyümölcs, felmásztam az üvegház tetejére és a legpokolibb nyugalommal – loptam a szilvát.

Az elkényeztetésemben nem az atyámé a legnagyobb rész. Volt neki egy igen jó barátja, Füzesséry Péternek hivták. Agglegény volt, hát nálunk “kosztolt”. Fél éves voltam, mikor oda került. Nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt. Jó módú volt, hát elhalmozott mindennel.

Úgy hívtak otthon, hogy Babű. Babu volt az ő szeme világa és ő lett a Babu legjobb pajtása. Együtt jártunk sétálni, csónakázni, utazgatni. Lehettem akkor tizenegy éves. Sokat mesélt nekem a nagyvilágról,a szép dámákról, színésznőkről, virágról, tapsról, szép ragyogó világról. A vége mindég ez volt a meséknek:

–           Bizony Babu, nem áldhatott volna meg semmivel jobban az Isten, mintha tehetséged

volna a színpadra.  Álmaimban már a színpadon is voltam, vakító ragyogásban, sok virág között, hófehér ruhában.

Annál szürkébb, szomorúbb volt a felébredés. Az álomvilág eltűnt és én a szép, hófehér ruhás dáma helyett egy csúnya, szeplős nagykezű, nagy lábú kis leányt láttam a tükörben.

Nem láttam szépet és mégis mindég a tükör előtt mórikáltam magamat. Szavaltam, énekeltem, beszéltem, veszekedtem, mindezt a tükör előtt. Lassan-lassan kezdtem hinni, hogy én is tudnám azt csinálni, mint azok a nagy dámák, a kikről Péter bácsi beszélt.

Péter bátyám felvitt Pestre és elvitt a Népszínházba. A Cziterást játszották, szegény Konti szép operettjét. A főszereplő Küry Klára volt. Soha nem felejtem el azt az igézetet, a mibe ő engem ejtett. Azt hittem, hogy szárnyakon repült le az égből és egy valóságos angyal játszik ott a színpadon.

Mikor kijöttünk a színházból, csak úgy kóválygott a fejem és ezt mondtam Péter bátyámnak:

–           Itt leszek én primadonna … nagy primadonna.

Ettől kezdve aztán nem lehetett velem bírni. De az atyámmal sem. Szigorúan megmaradt a mellett, hogy bármi történjék inkább, mégsem engedi, hogy színpadra menjek. Kétségbe voltam esve.

Nem tudtam kihez fordulni, az egész famíliám ellenem volt.

Akkor eszembe jutott, hogy írok Kemechey Jenőnek, a ki a Budapesti Hírlapnak volt munkatársa, hogy próbálja meggyőzni szüleimet: nem olyan ijesztő az a színi pálya. Hogy miért éppen Kemechey Jenőnek írtam? Nem tudom. Nem is ösmertem. Csak hallottam, hogy ő is oda való, ahová az atyám, Zemplén megyébe.

A várva várt válasz megérkezett, de ó szörnyűség! – nem az volt benne, a mit vártam, hanem éppen az ellenkezője. Az hogy egy nagyságos kisasszony maradjon meg nagyságos kisasszonynak, legyen belőle nagyságos asszony és ne akarjon komédiás lenni és végig járni a Kálváriát.

Ez rettenetes csapás volt. Atyám kijelentette, hogy semmi körülmények között nem egyezik bele ostoba kívánságomba…

Az évek múltak és én nagyon sokat sírtam, szenvedtem. Tizenöt éves koromban igen nagy bánat ért. Elvesztettem jó barátomat, az egyetlent, aki küzdelmemben velem tartott, öreg Péter bátyámat. Szívbajban halt meg szegény. Életének utolsó délutánján egyedül kívánt velem beszélni. Azt mondta, hogy meg fog halni és nem lesz senki, aki bátorítson a küzdelmemben, tehát kér, hogy tegyek neki erős fogadást, hogy színésznő leszek. Megtettem.

 

A fogadást megtettem, hogy színésznő leszek, de bizony azt szerfölött nehéz dolog volt még csak fel is említeni. Kénytelen voltam hát cselhez folyamodni.

Azok között a kik “csapták nekem a szelet”, volt egy igen kedves alezredes bácsi is. A fejébe vette, hogy ő vesz engemet feleségül. Na – gondoltam magamban -, most ki ugratom a nyulat a bokorból.

Azt mondtam neki, hogy ő is nagyon tetszik nekem, tehát mi sem áll annak az útjában, hogy – egymáséi legyünk.

Egyszer aztán díszbe csapta magát és megkérte az atyámtól a kezemet. Újjé! Sok rémült arczot láttam már, de olyan rémültet még nem. Én kijelentettem, hogy szeretem – oh Istenem, de nagy csirkefogó voltam! – és hozzá akarok menni. Mikor elment, a szüleim azt kérdezték, hogy nem-e vagyok megbolondulva.

–           Nem. Színpadra nem engedtek, elszökni nem akartam, mert azzal megbántottam volna apámékat. Na hát, tőle majd elszököm.

Ennek következése, hogy beleegyeztek: legyek színésznő. Atyám hiába mondta:

–           Hiszen azt sem tudod, hova kell menni, kinél kell tanulni.

Dehogy is nem tudtam! Már én akkor régen leveleztem – titokban – Rákosi Szidivel, a ki a legelső levelemre ezt válaszolta a többi közt:

–           “Ha olyan a tehetsége is, mint amilyen a levele, igen nagy jövő vár magára.”

 Azután következtek a nehezebb idők. Felhoztak Pestre és egyik contineomhoz (“vendég”-barát) adtak “kosztba”, az Aréna útra. Az anyám vitt el nagy sírások között Rákosi Szidihez beíratni:

Én azzal állítottam be, hogy minden körülmények között primadonna akarok lenni.

–           Ohó, kisasszony, az nem megy olyan könnyen. Sokat-sokat kell addig tanulni és dolgozni. – Ez volt Rákosi Szidi válasza. Én meg csak azt mondtam:

–           Majd meg tetszik látni.

Aztán kezdtem iskolába járni. Csak olyan növendék voltam, mint a többi. Reggel hat órakor kellett fölkelnem, hogy nyolczra pontosan ott legyek. Azaz csak pontosan kellett volna ott lennem, de hát ez soha sem történt meg. Az Aréna útról lóvasúton a Rökk Szilárd utczáig! Ki van zárva, hogy bárki pontos lehessen.

Rákosi Szidi nagyon elnéző volt velem szemben, mert mindég attól félt, hogy egy szép napon pakkolok és megyek haza.

Csak énekórára és csak a “Rákosi-órákra” jártam. A többi tanárról tudomást sem vettem. Rákosi  Szidinek azonban minden szavát figyeltem és soha, egyetlen mozdulatát el nem mulasztottam.

Érdekes, hogy tánczolni soha sem akartam. Semmiféleképpen nem lehetett rávenni, hogy tánczoljak. Rákosi Szidi próbálta szépen, szigorral, csak nem ért semmit. Egy este aztán elvitt a színházba, amikor Mary Halton játszott. Nagyon el voltam ragadtatva, mire ő azt mondta:

–           Ha maga így tudna tánczolni!

–           Bocsánat, én jobban tudok tánczolni. Még ugyan nem próbáltam, de kell, hogy jobban tudjak.

Attól a naptól kezdve tánczoltam. Így kerültem bele a Magyar Színház kórusába, mint növendék. Statisztálnom kellett és egy forintot kaptam minden este. Azt hiszem soha sem leszek olyan gazdag mint akkor voltam. Egy forint! Iszonyú pénz az egy színitanodistának, a kinek azonkívül meg van mindene. Annyira sok volt, hogy nem is tűrtem soká a zsebemben.

Az első “föllépésem” – a mint én neveztem a statisztálást, – a Gésákban volt. Egyik tengerész kadétot kellett eljátszani.

Soha nem felejtem el azt az estét. Nadrágba kellett bújni, de hát rajtam soha sem volt nadrág! Aztán lévén egy erős, nagy leány a nadrág kegyetlenül kicsi és szűk volt. Festeni nem tudtam magamat, hát a szemeim olyanok voltak mintha vak volnék.

De mindezzel nem sokat törődtem! Pózba vágtam magamat és azt hittem az egész világ el van tőlem ragadtatva. Pedig dehogy! Mindenki engem nevetett, mert azt mondták, hogy rettenetes kis látványt nyújtottam. Úgynevezett “kalandom” soha sem volt. Megvetettem minden könnyelműséget és mindenkit, a ki könnyelmű. Ez nem érdem. Ez a természetem. Büszkén mondom, hogy ostobaságot soha sem követtem el. Mindég azt tartottam, hogy jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb.

Ha nem tartottam volna ezt, most nem ülnék itt Tótszerdahelyen a saját födelem alatt, kényelmesen, jó meleg szobában.

Másodéves növendék voltam, a mikor -1899. április 6-án – Beöthy László, a Magyar Színház akkori igazgatója a Gésák Molly szerepében fölléptetett.

Azt hittem, meghalok a boldogságtól. Oly mérhetetlenül rajongtam a színpadért.

A föllépés kitűnően sikerült. Szidi néni igen büszke volt rám. Főleg a tánczomra, mert sehogy sem akartam tánczolni, s ő volt az, a ki rá kényszerített.

Beöthy László előadás közben azt mondta:

–           Csak tanulni kell Zsazsa és ránk hallgatni, hát igen nagy művésznők leszünk. Mit – leszünk! Én azt hittem máris az vagyok. Teljesen részeg voltam a sikeremtől. Hát még mikor a Beöthy László virágja szalagján elolvastam:

–           Előlegül a jövendőre.

Ez teljesen elkábított. Az én karrierem tehát olyan biztos, hogy már előleget is adnak rá. Szidi néni volt mindég az, a ki elbizakodottságomból magamhoz térített. Ő volt az, a ki az én rózsás képzelet világomat olykor-olykor kissé bemázolta feketére. A Rákosi-családban rendesen azt mondták, ha nagyon henczegtem:

–     Jó lesz már Szidi, a Zsazsát kissé szelídre pofozni.

Pardon! Ezek nem voltak tényleges pofonok. Nehogy valaki azt higgye. Csak szigorú szavak. Igaz, komoly beszéd, a mit én meg is fogadtam mindég, a miért meg is csókoltam Szidi néni kezét mindég. Azok a jóságos, komoly beszélgetések vezettek engem arra, hogy tanulni kell, tanulni kell és – tanulni kell. A nélkül senki nem lehet semmi. Örökösen ezt hallottam akkor, azután mindég. Most öregedő fejjel belátom, hogy rettenetes csúnya dolog volt az a nagy elbizakodottság. Viszont azt is mondhatom, hogy akiben nincs meg az önbizalom és a fékevesztett ambiczió, abból soha sem lesz semmi.

 Mikor letelt az év és visszajöttem Pestre, fele annyit tudtam, mint amikor az iskolából kikerültem. El voltam kényeztetve, affektáltam és akkor még – lévén rettentően fiatal – nem tudtam, hogyha valakit a sikerei elragadnak, az buta ember, a kinek szégyellnie kell magát. Volt Szidi néninek dolga míg megint “szelídre pofozott”.

A pozsonyi évem után a Népszínházhoz szerződtem. Ezután következett a “finom, sikkes szobalány” sikere és utána sok-sok siker.  Az álmaim valóra váltak. Amit otthon álmodtam – oh, mennyit álmodoztam! – az öreg diófa alatt, ragyogó világról, színpadról, sikerről. az mind beteljesedett. Az én igaz, egyenes szívemet elhoztam onnan az öreg diófa alul ide Pestre a nagyközönségnek.

Aztán kezdték a szememre vetni a nagy fellépti díjakat, az 500 és 600 koronákat. Mily horribilis nagy fizetés! Mily furcsa lehet ha most én azt mondom, hogy mily kevés pénz az. Pedig én azt mondom.

Könnyű kiabálni, (kihúzva: és szavakkal) bántani, szidni, veszekedni. Én erre csak mosolygok. Tessék odajönni, kiállni a “falakra” és megcsinálni. De 250-szer egymás után megcsinálni! Hja, de ez nehéz dolog. Oda erő kell, lélek kell és szív kell! Azzal pedig nem sújt mindenkit az igaz Isten. (kihúzva: Az igen tisztelt)

A magán életben én egy igen szürke, igen egyszerű leány vagyok, különösen tehát, mikor önhitten beszélek. Nos, ebben az esetben, igen. Az a sok aljasság, becstelenség, alávalóság engem nem érint, mert – én vagyok a Kukuricza Jancsi.

Nagyon vallásos leány vagyok. Azt tartom, hogy mindenkinek meg van a keresztje, amelyet hordani kell. És alázatosan kell hordani mindég, minden körülmények között. Valaki nekem egyszer azt mondta:

-Vigyázz! Sárral fognak megdobálni, és a sár még Krisztust is bepiszkolta, pedig Ő Isten fia volt.

Erre én is feleltem:

– Az emberek szeretete megtisztította őt a sártól, mert hiszen igazságtalanul bántották.

Mikor az életrajzom kezdtem, január eleje volt, aztán abbahagytam. Most, mikor folytatom és befejezem, március eleje van. Közbe esik az az emlékezetes János vitéz este, január 26-án, amikor engem visszahoztak a színpadra.

Már-már arra a nagy bűnre gondoltam, hogy elhagyom a Hazát, hiszen a “művész hazája a széles világ” – a mikor visszahoztak, visszaköveteltek…

Fedák Sári

1907. II. 4.

forrás: Fedák Sári önéletrajza:  Születtem… Magyar Színészek önéletrajzai.

szerkesztette. és válogatta.: Csiffáry Gabriella. Budapest, Palatinus Kiadó, 2001. 128-138. o.

 

következik: 2. rész – Fedák Sári végrendelete (szerdán).