Tarkára festettük napjainkat, Keresünk könnyű kis kalandokat, Ez a divat, a divat.… – bömbölte a Zsigulirádió a hetvenes-nyolcvanas évek több, mint divatlapjának szlogenjét.. Korrajz a nem is oly távoli múltból.

A valamirevaló tinédzser türelmesen gyűjtögeti zsebpénzét, majd titokban kiszökik a Tangóra – kifinomultabbak az Ecserire –, s megvásárolja élete nagy álmát: az igazi léviszt. Otthon, kérdésre válaszolva, az árat gondosan lefelé kerekíti, s amikor egyedül marad, izgatottan bontogatja a csomagot. Átszellemülten magába szívja az indigó illatát, morzsolgatja ujjai hegyéről a kék festéket: minél sötétebb, annál eredetibb a cucc. Édesanya ezekamaifiatalok pillantással csóválja a fejét, majd beletemetkezik az Ez a divat legfrissebb számába, s mindketten továbbálmodják, amit elkezdtek – az életérzést. Édesapának legközelebbi célja a rádió lehalkítása, de Szűcs Judit nem hagyja magát és ismételten belekiáltja az éterbe: Ez a divat, ez a divat, ez a divat, a divat…

A divatlap írás-olvasás a hetvenes évekbeli Magyarországon nem éppen szokványos foglalkozásnak számított. Végül mégiscsak kellett valami, ami a szocnőket a gyáron kívül és a fakanál mellett is emlékezteti női mivoltukra, így föntről érkezett a delejes ukáz: legyen nekik újból divatlapjuk, ne vágyakozzanak annyira az ópiumos nyugat efféle hívságai után. A kezdeti botladozások után, a szerény kiállítású lap rövidesen pazar, európai magazinná fejlődött, melyet nem kis mértékben a főszerkesztőnek, Dr. Komlósi Jenőné, Zsigmond Mártának köszönhettek az olvasók. A 2010-ben elhunyt főszerkesztőasszony fia, Komlósi Gábor így emlékszik:

KG: „Sikk volt az Ez a Divattal a hónunk alatt végigsétálni a Váci utcán. Sőt: státuszszimbólum. Na, ja: kemény 24 forintba került az első színes magyar divatlap, amikor egy gombóc fagyi még csak 50 fillérbe, egy napilap 80-ba (a Hétfői Hírek már 1,50-be), metróra szállni egyforintos bedobásával lehetett. A német (nyugatnémet) Burda egy-egy példányát lett volna talán csak még trendibb megsétáltatni az akkor még versenytárs nélküli pesti bevásárló utcában, de hát abból csak három példány érkezett akkoriban Magyarországra. Spórolni kellett az ország valutakészletével. Közülük egy, Keserűné könnyűipari miniszter-asszonyhoz, egy, állítólag Kádár Mariskához (Kádár János – nem épp öltözködéséről híres – feleségét nevezték így a háta mögött), egy, meg hozzánk, a budapesti Kelen József utcai másfélszobás panelbe. Jó, jó, ez utóbbi eredetileg az akkor felturbózott Ez a Divat szerkesztőségébe jött, csakhogy édesanyám, a lap főszerkesztője mindig nagy gyorsan hazamenekítette. Több okból. Mindenekelőtt, hogy valamelyik hivatalsegéd vagy fotós el ne lopja. Anyám aztán szétvágta, széttépte a menő nyugati divatlapot és oldalanként hordta be a munkatársaknak a szerkesztőségbe. Volt miért…”

Aki a kezébe vette, valahogy külföldinek érezte magát tőle, olyannak, aki lépést tart a világ dolgaival, akinek rálátása, sőt, hatása van az emberiség sorsára, életének természetes része a minőség, s aki önmaga is kívül-belül nagyon rendben van. Az érzés mindaddig tartott, ameddig a hatvannégy oldal végigszemlélése, közben egy-egy kávé az Annában – nagy kincs idő –, majd a dolgozó a köz érdekében föláldozta álmait, vagy maradt, amivé válhatott magában: lázadó földönfutó. Az Ez a divat szerkesztősége szinte a kezdetektől úgy működött, mint a nyugati igaziak, profi látásmód, kemény munka, olykor a korlátolt lehetőségek feszegetése, amelyek közepette mindezt létrehozták. Döccenők persze a lapnál is akadtak:

2481V3KG: „Zsigmond Mártát pártonkívüliként nevezték ki a lap élére – bő évtizeden át az egyetlen ilyen főszerkesztő volt akkor Magyarországon! –, de azt azért tőle is elvárták, hogy novemberben, a Nagy Októberi (sic!) Szocialista Forradalom ünnepén szovjet bunda kerüljön a címlapra. Anyám bátorsága odáig terjedt, terjedhetett, hogy a hátsó borítóra tette. Sinkovitsékból így is majdnem balhé lett. A későbbi Nemzet Színészének 1975-re már elfelejtették, hogy ’56 október 23-án ő szavalta el tízezer ember előtt a Nemzeti Dalt. Felesége, a kedves Gombos Kati, meg játszhatott szegény bármit a színpadon, úgyis az akkor menő Foxi Maxi rajzfilmsorozat Inci és Finci egérpárosának nyafogó hangjával lett híres.

Ám, hogy két ilyen deklasszált (társadalmi osztályából kiesett, elzüllött) személy, mint a Sinkovits-Gombos házaspár feszítsen az újonnan beindított Művészbejáró rovatban?! A látóhegyi kis tanyájuk emlegetése még elment a cikkben, akkortájt már divat volt a telek. De a belvárosi lakás?… A szűkre szabott négyzetméterek emlegetése mindent helyrebillentett, arról viszont hallgat az írás, hogy egy nagy, elegáns tetőteraszuk is van, meseszép kilátással. A lapban megjelent fotón furán-ferdén állnak: Sinkovits Imre baloldala egyenesen lemaradt a képről? Igen! A többit csak mi láttuk, otthon. Nem sikerült ugyanis kitakarniuk a luxuspanorámából a Citadellát, az Erzsébet-hidat, a Szabadság-szobrot és a vízesést, ami azért már mégiscsak sok egy szocialista divatlapban. Tessék megelégedni azzal, hogy színesebb, szebb, tartalmasabb lett, de tudjuk már, hogy hány kilók vagyunk!“.

Na, de hogy hány kilók akarunk lenni? Zsigmond Márta sikerének titka talán éppen ez utóbbiból adódott. Vidéki tanítónőként kezdte, hivatástudattal, szorgalommal nyúlt minden feladathoz. Bel- és külpolitikai újságíróként interjúkat, riportokat készített tudósokkal, híres emberekkel, színészekkel, énekesekkel, sőt televíziós forgatókönyveket írt. Közben a fiatalokról sem feledkezett meg: a Pajtás újság levelezője, majd riportere lett, később pedig a Világ Ifjúsága főszerkesztő-helyettese, és a Pesti Divat-Pesti Sport magazin főszerkesztőjeként dolgozott, nem utolsó sorban pedig az első riporteriskola, a KOS egyik alapítójaként tartják számon. E sokszínű pálya tele volt munkával, humorral, kitartással és rengeteg céltudatossággal, s mindig annak az egy mondatnak a megtalálásával, amelyikre éppen szükség volt:

KG: „Például a fotósnak, hogy: Nézd csak édes Lilikém, nem csak feltétlenül vigyázzállásba kényszerítve lehet lefényképezni szegény manökeneket. Az újságírónak, hogy: Jánoskám, aztán ne csak azt írjad, amit a reklámtáblákon olvasol, hogy CIPŐT A CIPŐBOLTBÓL, (akkoriban a reklámszakemberek tényleg azt gondolták, hogy ez a hirdetés), hanem annak is járj utána, miért kell egyenbakancsban telelnünk-nyaralnunk!

Lett is belőle jókora botrány, amikor Szilágyi János – már akkor sztárriporter – megírta a lap Körkapcsolás rovatában, hogy nálunk a férficipők még vastag talppal készülnek, pedig külföldön már a vékonyabb, a magasítás nélküli a divat. De a modellek is megkapták a magukét: Safi, Kati, nem az a menő, ha negédesen huzigálod a gallérodat, vagy nagy kecsesen vállra veszed a kabátot. Nyugaton az már nem divat. És ne is ugrálj úgy, mint egy állapotos kenguru! Diszkréten, mint egy úrinő!”

Az évek során az Ez a divat nemcsak az öltözködés, hanem a maga módján a világlátás terén is utat mutatott. Érdekes ennyi év után olvasgatni évkönyveinek előszavát, amelyekből a hetvenes-nyolcvanas évek korrajza is kivehető. Részletek az Ez a divat Évkönyveiből:

„1977: Sok minden történt velünk és körülöttünk az elmúlt három évtizedben. Új városokat, üzemeket és lakásokat építettünk, takarossá tettük falvainkat, nemcsak háztartásunk lett modernebb, hanem gazdagabb, kulturáltabb lett egész életünk. E könyvünk olyan fórumot kíván teremteni, ami segítőkész iránytű lehet a meddig és a hogyan kérdésének eldöntésében, a túlzásoktól mentes, korszerű öltözködés elsajátításában. Ezért üdvözlöm örömmel ezt az első magyar Divat Évkönyvet, megváltozott életünk öltözködés és lakáskultúrájának új tükörképét.

1978: A háborús években vagy az újjáépítés korszakában nem a választékos öltözködés jelentett gondot, hanem a ruházkodás. Nagy kincs volt számunkra egy-egy hordható ruhadarab vagy cipő. És az elmúlt években, e kort idézve, meghatva ismertük fel a divatos cikkek között a már-már elfelejtett kincseinket, a svájcisapkát, a megújult kasha-szoknyát vagy a lódenkabátot.

1979: A könyv nagy teret nyújt az 1979 évi divat prognózisnak. A bemutatott üzemek kollekciói bizonyíthatják, hogy az előrejelzés hogyan válik realitássá. Reméljük, hogy mind több vásárló találja majd meg az üzletekben azt a kedvére való ruházati cikket vagy lakberendezési tárgyat, melyek megszületéséről e könyv is írt.

1980: Te meg én. Azaz: ti férfiak és mi nők, akik egyformán szeretünk jól öltözöttek lenni. (Kettőnk között csak az a különbség, hogy mi nők bevalljuk, ti pedig letagadjátok, hogy érdekel benneteket a divat.) Keressük (…) a korszerűt, a szépet, mindazt, ami a hazai könnyűipar alapanyagban és késztermékben nyújt számunkra.

1981: Sok-sok oldalon, képekkel igazoljuk, hogy a hazai divat sem kutya! A külföldi modellek elkészítéséhez megfelelő hazai alapanyagokat ajánlunk – számos ötletet adunk annak bizonyítására, hogy az évszak- és divatváltás idején nem kell kidobnunk a ruhásszekrényt. A készen kapható ruhákat – néhány kitűnő ötlettel és kiegészítővel – úgy átváltoztathatjuk, hogy az sem ismer rá, aki hasonlót vásárolt, teszem azt, a Corvinban.

1982: Az Ez a divat Évkönyv sorozat ’82-es számát készítették, és adatok: Zsigmond Márta és Vámos Magda (szerkesztette); Lengyel Miklós (fotózta), Lapkiadó Vállalat (kiadta); helye: Budapest; fűzött, kemény papírkötésű; oldalszám: 253; nyelv: magyar; fekete-fehér és színes fotókkal illusztrálva; melléklettel.

1983: Képzeljék maguk elé a bemutató helyszínét: lehet a Hilton vagy az Intercontinental bálterme, esetleg az új Vigadó, a még merészebbek maguk előtt láthatják akár a jeles francia divatcégek kifutóit. Ezek után már nincs más hátra, mint hogy felvillanjanak a reflektorok színes fénypásztái, s a hangfalakból feldübörögjön az Eruption- együttes, vagy némi nosztalgiával – az azóta már felbomlott – Boney M egy-egy felkavaróan ritmusos száma.

1984: Egy jó alakú 40-50 éves nő sokkal többet megengedhet magának öltözködés terén, mint egy bálnabébire emlékeztető tinédzser. Ez utóbbin nem esztétikus látvány a golfnadrág, sőt az imádott farmer sem, átlátszó ingekről, kánikularuhákról, bikinikről nem is beszélve. Ami pedig az újra divatos miniszoknyát illeti, a kövér lányoknak ugyanolyan tilos, mint cukorbetegeknek a habos torta! Liz Taylor a megmondhatója – aki 50 éves fejjel sem átallott fogyókúrába fogni –: lefogyni, az egészséges, nem hizlaló táplálkozásra áttérni sosem késő!

1985: Egy pénteki napon két bőrönddel igyekeztem a szerkesztőségbe. Szobámba érve – válogatás nélkül – beástam magam az ott tornyosuló levélhegybe. Tízszer, húszszor, talán százszor is magamhoz öleltem, amennyit a két karom elbírt. Hipp-hopp, tele lett a skótkockás a kéréseket, kérdéseket hordozó, válaszra váró levelekkel. Hazavittem.

1986: Akkor lesz 10. évkönyvünk igazán jubileumi, ünnepi, szép és jó, ha a rendkívüli keresése helyett, egyszerűen csak követjük az Önök igényeit. Ezért tíz ujjunkra szedtük közérdekű kívánságaikat. Ezúttal is olvasóink diktálták évkönyvünk tartalmát.

1987: Manökenek. Napra és ugrásra készek, ha megszólal a telefon: munka vár. Fotózás vagy bemutató. S ha éppen jó az időpont, elő a slusszkulcs, indulás. Hóban, fagyban, kánikulában. Tapsért. Sikerért. Pénzért. Szívesen. Sokszor látott arcukat most színezzék meg szavaik, szólaljanak meg és válaszoljanak kérdéseinkre. Akik miatt gazdagabbak vagyunk egy illúzióval…

1988: Le a kalappal, mindazok előtt, akik fürge ujjakkal kötnek, horgolnak. Azok előtt, akik a szabásminták hieroglifáit böngészve szabnak-varrnak. Azok előtt, akik alkotó kedvvel, a többet ésszel, mint pénztárcával-elv alapján s.k. öltöztetik a család apraját-nagyját. Ezért lépett elő nyitófejezetté a Gombolyag és a Házivarroda rovat, amely általában az utolsó oldalon szokott meghúzódni.

1989: Divatlexikon, öltözködési ábécé… Csaknem mindenki – a szerkesztőség valamennyi tagja, de még családtagjaink és ismerőseink is bekapcsolódtak a gyűjtőmunkába. Reméljük, ezzel a válogatással sikerül örömöt szerezni és sok hasznos információt adni önöknek. Természetesen a komoly lexikont meglepetéssel, sőt, zsákbamacskával igyekszünk még változatosabbá és gazdagabbá tenni, hogy a divat tudománya mellett a divat színessége és kedvessége is jelen legyen.”

Az Ez a divat azóta legendává vált, sárgult lapjain a múlt egy szelete látható, bepillantás egy olyan világba, amilyenben éltek, és amilyenben élni szerettek volna a kortársak.

Zsigmond Márta része és alkotója volt annak a korszaknak, amelyben a nők sok évszázad után először, kiemeltebb szerephez jutottak. Nevét, napjainkban egy újságírói díj is őrzi, amelyet minden évben azok kaphatnak, akik a nőkről, és a nőkért írnak.

(fotók és szövegrészletek: Komlósi Gábor, Burda/retroblog, Komlósi Oktatási Stúdió)