SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Röszkénél léptük át a határt, aztán Horgos, Martonos, Magyarkanizsa következett, toldott-foldott, rossz utakon hajtottunk. Horgos, Martonos, Magyarkanizsa. Korábban sosem jártam erre, de a név mind ismerősen cseng. Lehet, hogy itt mindenütt gyilkoltak? Nem úgy értem, hogy a történelem folyamán, három-négyszáz éve, török, tatár, labanc, hanem úgy, hogy nem is olyan régen.

Baljósan komorlottak a felhők, hol zuhogott, hol csak szemerkélt, és ahogy elhajtottunk Adorján mellett, eszembe jutottak az egyik – talán a legnagyobb – magyar prózaírói sorai. Azé a regényíróé, aki itt született, ezen a véráztatta, komor tájon, és aki, ha erre alkalma volt – és elég sokszor talált rá alkalmat –, sosem mulasztotta el leírni, hogy mindig kételkedett a békésnek hazudott soknemzetiségű ország tartósságában, és azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a szovjet hadsereg mögött ólálkodó hős partizánok hogyan kínozták, erőszakolták és öldösték a magyarokat, hogyan ritkították meg a Ferenc-csatorna környékén elterülő magyar falvak lakosságát, vagy azt, hogy lejjebb, a Tisza legdélibb szakaszán miként mészárolták higgadt módszerességgel a magyar férfiakat.

Véráztatta táj. Hülyeség! Minden táj véráztatta. Igaz, de van véráztattább. Ez itt délen erősen áztatva van. De térjünk csak vissza Gion Nándor soraihoz. Adorján kapcsán írja, hogy a hősök, a szovjet hadsereg mögött ólálkodó felszabadítók a kis faluban a Tiszába lőttek vagy száz embert, aztán balkáni leleményességgel átkeresztelték a falucskát Adorjánról Nadrljanra, ami annyit jelent, hogy „Rábaszott”. Az 1998-as magyar Világatlaszban még így találom: Nadrljan.

Mély dél. Véráztatta, komor táj. 1944 októberében és novemberében a rettenthetetlen partizánok vérfürdőt rendeztek a Bácskában. Vérfürdő? Már nem figyelünk az ilyen szavakra. Ha azt írnám, langyos vért ittak csészéből, csöppnyi tejszínnel, arra még talán felkapná valaki a fejét. Hétköznapibb kifejezésekkel talán előrébb juthatunk. Idézek egy naplóból.

„Elsősorban magamnak akartam jegyzeteket készíteni. Hogy ha majd hazajönnek a mieink, el tudjam mondani, hogyan éltünk itthon. Vagy ha nem élnénk túl a háborút, s valamilyen csoda folytán ez a füzet megmaradna, aki megtalálja, megtudja belőle, mi minden történt velünk azokban az években.”

A sorok nem 1944-ben íródtak, hanem valamikor 1998-2000 körül, amikor egy tanítónő közreadta az 1991-ben kezdődő szerb-horvát háború sújtotta Drávaszögben átéltekről írott naplójegyzeteit.

„Amikor elkezdtem az írást, nem beszéltem róla senkinek. Nem akartam bajba jutni és mást sem akartam bajba juttatni. Sokszor nem mertem a neveket leírni, néha a leírtakat olvashatatlanná firkáltam, mert tartalmukat túl veszélyesnek találtam.”

Fél évszázaddal korábban, 1944 őszén is borús, hűvös idők jártak. A szerb hősök, Ivan Rukavina és Todor Gavrilovics Rilc – egyik sem szimpla tömeggyilkos, előbbi bátor vezérőrnagy, utóbbi szigorú de igazságos komisszár – rettenthetetlen legényei nem is teketóriáztak sokat, azon nyomban megkezdték a magyar és német ajkú lakosság kiirtását. Gyilkoltak lakóházakban, mezőkön, sportpályákon, kórházakban. Újvidéken a németeket a csavargyárba, a magyarokat a kikötőbe hajtották, aztán százas csoportokban géppisztolyozták le őket. Három nappal később Tiszakálmánfalván harminc magyar gazdával végeztek. (Így fejezve ki hálájukat azért, mert 1941-ben megakadályozták a környékbeli szerbek kivégzését. Ugyanis a vasúti síneket robbantó partizánok miatt a magyar csapatok egybeterelték a gyanúsnak tűnő szerb lakosságot, ám kivégzésüket – kezességet vállalva értük – éppen a kálmánfalvi magyar gazdák akadályozták meg.) Azokban az október végi napokban Gion falujában, Szenttamáson háromezer magyart öltek meg. Bezdánban a futballpályán a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” rikoltó gramofonzenéjére gyilkoltak a rác daliák. Zomborban közel hatezer halott: megcsonkított, csuklójuknál dróttal összekötözött emberek kerültek elő a tömegsírokból. Adán, Apatinban, Bajmokon, Csurogon, Dunagárdonyban, Horgoson, Magyarkanizsán, Martonoson, Moholon, Mozsorban, Péterrévén, Óbecsén, Pacséren, Sajkásgyörgyén, Sajkáslakon, Sajkásszentivánban, Szabadkán, Szentfülöpön, Szivácon, Temerinben, Titelen, Tündéresen, Verbászon, Zsablyán és másutt körülbelül negyven-ötvenezer fegyvertelen magyar embert öltek meg ezekben a napokban. A gyilkolást gyakran kínzás – bunkózás, égetés, fűrészelés, nyúzás – előzte meg. Cseres Tibor írta a kilencvenes években: „reméltem, hogy akad szerb író, aki elmondja mindazt a kegyetlen gyilkosságsorozatot, amelyet 1944 őszén a bácskai magyar nép ártatlan tízezrei ellen beteg lelkű, szadista szerbek elkövettek”. Nem akadt.

Két rövid napra mentünk csak. Egy baráttal (barátnővel), aki spanyol fordító, és azt kérte, kísérjem el, beszélgessek vele, mutassuk be együtt a könyveit és a szerzőit, akiket nem csak maga fordít, hanem maga is ad ki. Magyarkanizsán álltunk meg először: reggelizni. Nem lett belőle semmi. A fiatal felszolgáló fiú készséges volt, kedves és igyekvő,  de amikor azt mondta – „Nem van reggeli, csak van ebéd, egy óra várásra van kebab.” –, akkor Márta elsírta magát.

Mi baj, kérdeztem.

Semmi, felelte. Semmi. Csak itt minden olyan szomorú.

Ne félj, vigasztaltam, elmúlik. Mindig elmúlik. Először így van ez, aztán találkozunk az emberekkel, az élőkkel, beszélgetünk, vicceket mesélünk és akkor elmúlik.

Nem ettünk semmit, csak kávét ittunk, törökösen, mert úgy rosszabb, odakünn szemerkélt az eső és az ég szürke volt, mint a lelkünk. Zentán vártak minket, este százötvenen gyűltek össze a zeneiskola hatalmas termében, volt kamara muzsika, aztán Márta a spanyol és latin-amerikai irodalomról mesélt, gallego, baszk és katalán szerzőkről, a tíz faluban hivatalos arániai nyelvről és a babléról, az asztúriai nyelvjárásról, terrorizmusról, kokainbárókról. A műsor után beszélgettünk, odajött hozzám egy idősebb férfi, vállas, bajuszos, mackós alkatú, szúrós tekintetű, ismerős volt valahonnan. Miért spanyol elbeszélők?, dörmögte, és a sorozatcímre mutatott. Most akkor spanyolok vagy baszkok és katalánok? Legalább mi tegyünk különbséget. Kis vacsora várta a szűkebb társaságot, vörösboroztunk, Kálmán, a zeneszerző, akinek születésnapja volt, politikai vicceket mesélt, megtudtam, miként lehet hat perc alatt négyszemélyes ebédet rittyenteni, Erika elmondta, hogyan küldte el a fészkes fenébe a szerb policájokat, akik lemeszelték gyorshajtásért. „Miránk vadásztok?! Miránk?! A háborús bűnösöket meg rejtegetitek!? Miért nem Ratko Mladicot kapjátok el?” Akkor hirtelen bevillant, hogy ki is az a lapát tenyerű, mackós férfi, aki az előadás után a baszkokat és gallegókat védte, hogy százszor láttam nyilatkozni a tévében, eszembe jutott, hogy egyik hangadója volt a szerbiai demokratikus ellenzéknek, miniszterelnök helyettes, évekig a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, talán ő követelte először a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadását, és ő volt az is, aki nyomban elvetette, hogy ezt a kérdést népszavazáson döntsék el. Ettünk-ittunk, röhögcséltünk mi, magyarok, akiknek nincs és akiknek van papírjuk róla, hogy magyarok, aztán hazabandukoltunk. Akkor jutott eszembe az is, hogy Kasza Józsefet a szerbek még felrobbantani is megpróbálták.

Száz lépésre sem volt a kollégiumi szállásunk. A kis szobába lépve elhúztam a függönyt, kitártam az ablakot. Telihold világított, hűvös március eleji levegő dőlt be a kicsiny szobába, leültem az egyik íróasztalhoz, melyen sok-sok tankönyv, füzet és három regény sorakozott, Fekete István, Wass Albert, Móra, az ajtón kézzel rajzolt nagy plakát, rajta sárga-tarajas hajú, bakancsos csaj, trikóján felirat – I’am punk, nem fasiszta! –, letelepedtem az asztalhoz, feltettem a lábam a sarkára, bámultam a holdat, arra a környékbeli lányra gondoltam – nő már, vagy inkább még kislány? –, aki hétköznapokon itt görnyed a feladatai fölé, bámultam a holdat, a levegő hideg és erdő illatú volt, Wass Albert után nyúltam. Valami kalóz-történet, egy angol tiszt csatakosan támolyog a gőzölgő dzsungelben, iszamós gödörbe, kígyófészekbe zuhan, parókáját hozzávágja a szörnyeteghez, a bozótból leskelő indiánok hűdötten figyelik, amint a fülig sáros, fehér bőrű varázsló letépi a skalpját és a gonosz kígyóisten torkába gyömöszöli… Itt gyorsan abbahagytam, becsuktam, visszatettem a helyére a könyvet, a hold vigyorgott, a levegő hideg volt, mégis nyitva hagytam az ablakot, felmásztam az egyik emeletes ágyba és rögtön elaludtam.

Másnap már korán reggel a piacon őgyelegtünk, mire visszaballagtunk a szállásunkra, Ibolya burekkel – réteslapok közt, olajban sütött sós túrós, tejfölös finomsággal – várt minket, aztán átruccantunk kávézni Szabadkára, ahol a magyaros főteret látva, rajta a szecessziós, tornyos-erkélyes nagy palotát, a városházát, s hallva, hogy körülöttünk mindenütt idegen szó járja, megint rossz kedvem támadt. Tizenöt éve még a város harmada magyar, harmada horvát, harmada szerb volt. Aztán jött a háború a horvátok meg mentek, jöttek helyettük szerbek.

Palics felé jöttünk haza. Megálltunk egy kicsit a régi fürdőnél, szótlanul bámultuk a fachwerkes, öreg nyaralókat. Egy lélek sem volt rajtunk kívül a tó körül. Magányos horgász gubbasztott mozdulatlanul, eső szemetelt, a szürke égen gém húzott északnak. A fakorláton könyököltünk a parton, és akkor egy másik író sorai jutottak eszembe, ő is itt született valahol, és sok-sok évvel a menekülése után írta le azt a szólást, amit a dakota vagy lakota vagy ogallala indiánok földjén hallott, hogy ahol már csak kevesen maradtak, ott minden halállal ketten vagy hárman mennek el.

Csúrog, egykori dögtemető helye a szélmalomnál (Kendik Géza üvegbeton emlékkeresztjének látványterve)

Csúrog terv 2