Árva vára

Ha autóval kanyargunk északkeletnek az Árva folyó szűk völgyében, a várhoz közeledve ma is megcsap minket a történelem levegője.

forrás_ Magyarország csodái

Amiben nincs is semmi különös, hisz ez a levegő nem más, mint a hatalmas hegyek rengetegeinek, a Liptói-havasok és a Nyugati-Beszkidek mérhetetlen fenyveseinek a lehelete. A levegő itt még rekkenő nyárban is mindig friss, hűvös és illatos. Ha kikanyarodsz a mélyen lecsüngő, pókhálós nagy ágak alá, leállítod az autót, majd leballagsz a kis folyó medréhez, s letelepszel a parton egy nagy kőre, ott érzed meg igazán ennek a levegőnek a miben létét. Szemben, szinte karnyújtásnyira a túlpart – élő, folytonosan meg-megringó, hullámzó zöld fal; a meredeken alászakadó völgyoldalt sűrű fenyvesek takarják. A folyó ezüstösen, hívogatón csillog, de ha mezítlábasan, szandálosan belegázolsz, hogy a majdnem szabályos gömb alakúra kopott, ágyúgolyónyi folyami kavicsokból kihalássz egyet, megborzongsz a víz dermesztő hidegétől. Visszaülsz hát a kőre, a mázsányi sárga kavicsok egyikére, szárogatod a lábadat, bámulsz. És ahogy ott ülsz a fenyvesekkel bélelt, kanyargós, keskeny folyóvölgy mélyén, feltűnik a távolban egy gólyapár. Nem odafönn, az ég magasában röpülnek, hanem idelent, a völgyben kanyargó folyó közepe fölött, sodrással szemben. Két fehér nyíl a sötétzöld lombok fala előtt. Villámgyorsan elhúznak előtted, még a szemüket is látod, megbillentik a szárnyukat, és már el is tűnnek a folyó kanyarulatában. Egy darabig még elbámuldozol, aztán visszamászol a kocsihoz. Beszállsz, elindulsz.

Húsz kanyar még, aztán a völgy kitárul, fölmagasodik előtted az égre a Balassák, Thurzók és Thökölyk baljós, legendás, ősi vára. Mese és valóság, múlt és jelen egyben. Az isteni természet és az emberi akarás csodája. És ha Váralján, a várat valaha kiszolgáló egykori kis jobbágyfalu hajdani uradalmi épületeinek valamelyikében nem kapnál szállást, akkor hajts le a folyópartra, döntsd hátra az ülés támláját – hűvös az éjszaka, ha van hálózsákod, takarózz is be –, és szunyókálj pár órácskát a kocsiban. Ha szerencséd van, éjfél tájban arra riadsz, hogy akkorát zendül fölötted az ég, hogy az autó beleremeg, a dobhártyád majd’ megreped, és ahogy rémülten kikászálódsz a kocsiból, nem is érzed, hogy bőrig ázol az alázúduló esőben, mert semmit nem érzel, csak elkerekült szemmel, süketen bámulsz föl a magasba, bámulod a múlt megelevenedő darabkáját, bámulod a villámok égre lobbanó gyökérszövevényeinek nappali fényében kísértetiesen föléd tornyosuló néma és közönyös várat.

„Bánatos a katona, nincs kenyere, se lova,

Árva vára kapujában őrködik bús egymagában.

Egyedül árvaság az élet, adj, Úr, szerencsésebb évet.

Adjatok nekem erőt, fehér sziklák, zöld fenyők.

Szűnjön meg az árvaságom, vidám legyen a világom…”

Árva vára a régi Magyarország Lengyelországgal határos északi peremén, vadonszerű erdőrengetegben magasodik, talán valamikor a tatárjárást követő években építették a Balassa család ősei. Fénykorát talán az 1550-es évektől élte, amikor a Thurzó család kezére került, akik a sasfészket alaposan kiépítették, gazdag és előkelő otthonukká tették. A család férfiágának kihaltával leányágon öröklődött a vár az Illésházyakra majd a Thökölyekre. A fénykornak 1670-ben szakadt vége. A gyönyörűen kiépült, függőkertekkel övezett, gazdag vár tulajdonosa ekkor Thököly István; a Wesselényi-féle Habsburg ellenes összeesküvés egyik vezetője.

A XVII. század vége. Szép időszak, hősi, vad, kemény kor ez. A magyar hőskor vége. És majdnem az országé, majdnem a magyarságé is. Kevésen múlik, hogy Habsburg és török, vagyis két pogány közt Magyarország és magyarság egyáltalán megmarad. Pedig ekkor még igazi nagy embereket, királyi főket, eposzi alkatú hősöket, férfiakat és asszonyokat terem az ország. „A császáriak a törökkel csaknem egyek” – írja 1664-ben elkeseredetten a költő hadvezér Zrínyi Miklós. A késői megfigyelő – a korabeli periratokat, vagyoni leltárakat, leveleket és egyéb forrásokat vizsgálva – nyugodtan hozzáteheti, hogy nem „csaknem”. Császáriak a törökkel egészen egyek; olykor rosszabbak.

Milyen igaza volt Losonczy Istvánnak, Temesvár védőjének, aki 1552-ben, felkoncolása előtt csak kevéssel írta: „ha Magyarországban akartok lakni, idegen embörre dolgotokat ne bízzátok; mert az magyarokat semminek veszik; szömömmel látott dolgot mondok; nyilván nem szánja sem országunkat, sem mimagunkat!” A végvári magyar katonák zsoldja ötöde, hatoda a németekének, de hónapokig, olykor évekig még azt sem kapják meg. Ezek a hódoltsági területekről menekült nemesek és nem nemesek nincstelenül, lerongyolódva, éhesen védik a hazájukat, az éhhalál is elő-előfordul közöttük. A magyar jobbágy s a magyar katona vére semmit sem számít az osztrák udvarnak. A Habsburg-ellenességgel igazán nem vádolható főpap, Lippay György, a későbbi esztergomi érsek írja az 1600-as évek közepe táján, hogy Ausztria főurainak vadállatjait jobban élelmezik, mint a végekben szüntelenül harcoló, küzdő magyar vitézeket. Valamivel korábban Rimay János így versel a magyar katona nyomoráról és elhagyatottságáról: „Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá, / Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá. / Föld reménységére felnevelt úrfiak, / Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak / Zsirokkal hízódnak az idegen fiak…” 1657 után, I. Lipót uralkodásának idején már a legcsekélyebb kísérletet sem láthatjuk arra nézve, hogy az udvar eltitkolja: valóban minden erejével a magyar katonaság, a magyar nemesség, a magyar gazdaság, általában is a magyarság elpusztítására törekszik.

Hihetetlenül megszaporodnak a végsőkig elkeseredett, panaszos levelek, melyeket nem csak a nyomorgó vitézek, a földönfutóvá lett kisnemesek, de minden rendű és rangú egyházi emberek, főrangú urak írnak az osztrák udvarnak. A végvári várkapitányok jelentéseiben rendre borzasztó leírásokkal találkozhatunk. Az országért, a hazáért harcoló vitézek tíz éveken át egyetlen garasnyi zsoldot nem kapnak, nincs csizmájuk, cipőjük, valósággal lerothad róluk a ruha, borotválatlanok, torzonborzan szőrösek. Megrendítő magunk elé képzelni, amint a sokat próbált, kemény vitézek, idős férfiak arcán könny csorog az éhségtől. Makkból őrölt lisztet, erdei gyökereket és fakérget rágnak, megeszik a döghúst, ha pedig végső nekikeseredésükben, s hogy családjukat, gyermeküket eltarthassák, rabolni kénytelenülnek, azonnal és kímélet nélkül felkötik, karóba húzzák, kerékbe törik őket. Őket, akik közt nem ritka az olyan, aki húsz, harminc esztendeje szolgálja kardjával és vérével híven a hazáját. Kollonits Lipót érsek szerint 1669-ben a bányavidéki várak vitézei „szegények hat év óta egy harapás kenyeret, egyetlen fillért nem kaptak”. Az udvari titkos tanács 1664-ben azt jelenti Lipótnak, hogy csak Győrben és Pápán több mint száz magyar végvári vitéz halt éhen. Az 1680-90-es években Kolozsvárott, Kassán, Székelyhidán, Kecskeméten az élelmezés és a zsold teljes hiányában a magyar huszárok tömegesen halnak éhen. Zichy István helyettes győri várkapitány levelében azért rimánkodik a bécsi haditanácsnak, hogy hajdúinak legalább csizmát küldjenek, mert mezítlábasan harcolnak, de ha jön a tél, lefagy a lábuk. Egyértelmű a császári akarat: a magyar katonai szervezetet fel kell számolni, a magyar katonákat el kell pusztítani, szélnek kell ereszteni, s a helyükbe idegen ajkú, német és szerb katonaságot kell ültetni. Magyarán az országot még kiszolgáltatottabb állapotba kell taszítani. 1670 után, a Wesselényi-összeesküvést követő esztendőben császári pátens intézkedik arról, hogy a végvári magyar katonaság egy részét fizetés nélkül el kell bocsájtani. És mindeközben folyamatosan, immáron száz-százharminc esztendeje zajlik az ország szisztematikus, kíméletlen kifosztása. Mert miközben a magyar katonák, hajdúk és huszárok zsold, élelem és megfelelő ruházat nélkül harcoltak – és hogy kitűnően harcoltak, azt kénytelen-kelletlen olykor még a bécsi osztrák kormányszervek is elismerik –, miközben ők uralkodójuktól, a magyar királyi címet is birtokló Habsburgoktól tíz esztendőkön át semmit sem kaptak, addig az ország jövedelmeit – a vámokat, az óriási marhakereskedelem irdatlan hasznait, a bányajövedelmeket – mind-mind kivonták az országból. Magyar Kincstár és Magyar Kamara nem jelentett többet a puszta szónál. És még ez sem elég, hiszen emellett már hosszú-hosszú évtizedek óta mind dühödtebben támad az ellenreformáció. Evangélikus és református lelkészek, tanárok sorát fogják perbe, kínozzák meg, üldözik el hazájából, Magyarországról, vagy ítélik gályarabságra.

Nem csoda hát, ha a két malomkő közt őrlődő, török és osztrák-német közt sínylődő magyarságban – kiszolgáltatott helyzete ellenére is – az ellenállás gondolata mind erősebb lesz. Ahogy a vérségi kötelék, a nemzeti összetartozás tudata is ekkor jelenik meg először, s erősödik meg igazán. A XVI. századi magyar végvári katonák még a hitért, a kereszténységért, valamint a dicsőségért, „az jó hírért s névért” harcoltak. Bocskai hajdúi az 1600-as évek elején már „maguk nemzetének hóhéri nem akarván lenni” fordulnak Bécs ellen. Ezek a vállalkozó szellemű, merész és vad jobbágyok a társadalmi felemelkedés eszközének tekintik a fegyvert: ahogyan egykoron Árpád magyarjai, ők is vérükön, kardjukon akarnak darabka földet, nemességet szerezni. A XVII. századi végvári vitézek, akiket Bécs ellenségnek tekint, s akiket fel akar számolni, visszasüllyeszteni a szolgaságba, ők már nem a kereszténységért, hanem önmagukért és magyar nemzetükért (meg persze jogállásukért, a Vitézi Rend szabadságáért) szállnak harcba. S ha a magyar nemességben éppen erősebb az osztrák-német sanyargattatás miatti gyűlölet, mint a fegyveres közrendűektől való rettegés, akkor ők lesznek a felkelések, a kuruc-mozgalmak fegyveres tömegbázisa. Az 1670. évi szervezkedés bizonytalan és erőtlen, az összeesküvés még tán kapóra is jön az udvarnak. Mire másra, mint hogy tovább raboljon, hogy most már a magyar főúri kincstárakat is kifossza, azok tartalmával töltse meg a kiürült uralkodói kincstárat. De nézzük, hogyan is beszél erről Takáts Sándor, Mikszáth kedves pajtása, regényeinek egyik ötletadó, szürke eminenciása:

 „Azt látjuk, hogy a magyar vagyon, a magyar tulajdon ellen indítottak irtó háborút. (…) Pénz, kincs és föld dolgában rémítő volt a csapás. Az udvari kamara üres kincstára színültig megtelt a koldúsbotra juttatott magyar családok javaiból. Jutott azokból mindenkinek. Még a császárné is remekbe készült násfát kapott – a kivégzett Nádasdy gyémántjaiból. Csak a magyar kincstárnak nem juttattak azokból semmit sem: a magyar vagyon, a magyar kincs mind Bécsbe vándorolt. Mivel a Felvidéknek úgyszólván egész vezető magyarságát kiforgatták vagyonából, s mivel a konfiskált birtok javarésze idegen kézre került, nemzeti és nyelvi szempontból is mérhetetlen volt a csapás. Csak például említjük, hogy a tokaji hegyek jól fizető szőlői majd mind a fiskus kezére jutottak. Legértékesebb kiviteli cikkünk itt termett, tehát az udvari kamara gondoskodott róla, hogy a szőlősgazdákat rebellisnek nyilváníttassa.”

Gróf Zrínyi Pétert, gróf Frangepán Ferencet és gróf Nádasdy Ferenc országbírót a Bécsben összeülő rendkívüli bíróság fő- és jószágvesztésre ítéli, s az ítéleteket végre is hajtják. A bíróság több száz magyar nemest sújt teljes vagyonelkobzással. Az elhurcoltak és egy-két évre tömlöcbe vetettek közül azok, akik ártatlannak találtatnak, vagyonukat nem kapják vissza, de ártatlanságukkal együtt is császári kegyelmet, úgynevezett gráciát kell vásároljanak. A nincstelen földönfutóvá lettek is 300 forintos gráciát kellett volna vegyenek, míg a császári börtönben 15 garasos étket és zabkenyeret kaptak. I. Rákóczi Ferenctől 400.000 forintos gráciát zsarolt ki az osztrák bíróság (ez az összeg körülbelül fele annak, amennyibe a Magyarországon állomásoztatott teljes osztrák katonaság évi eltartása került, s amelyet, talán mondanom sem kell, szintén Magyarország fizetett).

„Az udvari kamara emberei, no meg a császári biztosok, mint a vérebek, úgy szaglásztak azok után, akiktől volt mit elvenniök. (…) Kiszimatolták azt is, hogy az özvegy nádorispánné kincseit négy nehéz ládában a körmöci franciskánusok kolostorában őrzik. Szeptember 27-én az udvari kamara elrendelte, hogy erős katonai kísérettel azonnal Bécsbe szállítsák a nehéz ládákat. És mentek a szekerek seregesen Bécsbe, s vitték oda, amit jámbor eleink századokon át gyűjtöttek és megőriztek. Az udvari kamara világosan elárulta, hogy most a magyar vagyon ellen foly a háború. A magyaroknak – írja –, nem lesz ezentúl pénzük, s így majd a békesség után sóvárognak!”

Amúgy a 400.000 forintos váltságdíjat Rákóczi sem tudta megfizetni, így hát ő is befogatta, s elindíttatta Bécsbe ama nehéz szekereket, miután felrakatta rájuk a vasalt ládákat. Még ő is a család régi, századok alatt összegyűjtött kincseivel fizetett.

Árva várában is szépen gyűlt, gyarapodott a Thurzók és Thökölyek kincse, hogy aztán 1671-ben szépen elvándoroljon az egész Bécsbe. Mert Árva jó sora is csak 1670-ig tartott, hiszen a vár és uradalom ura, II. Thököly István a Wesselényi-összeesküvés vezetőinek, pénzügyi támogatóinak egyike volt. De mint láttuk, talán mindegy is volt, hogy valóban részt vett-e az összeesküvésben, mert ha történetesen nem vett volna részt, feltehetően akkor is megvádolták volna. Thököly elküldi fiát – Imrét, a későbbi kuruc fejedelmet – Erdélybe, üzen Lipótnak, hogy halálos beteg, hagyja őt békében meghalni, majd beveszi magát a határszéli rengetegek mélyén meghúzódó várába. Lipót császár nem az az ember, akit meghatnának az ilyesféle üzenetek, és novemberben Heister királyi csapatai előtt sorra kaput nyitnak Thököly felvidéki várai. De Árva nem adja meg magát, Heisternek pedig nincs tüzérsége. Thököly viszont valóban nagy beteg lehetett már akkor, mert december első napjaiban, talán valamikor negyedike körül, visszadta Urának a lelkét. Az őrség még majd’ egy hétig alkudozott, mígnem december 10-én feladták a várat.

Tudta Lipót, a császári tolvaj, hogy mire vetett szemet: állítólag Heister maga is megdöbbent, amikor megpillantotta, hogy mennyi és micsoda kincseket rejtett a Thurzók kincstára. Halála előtt Thököly elfalaztatta ugyan a kincsesládákat, de annyira már nem volt körültekintő – vagy csak nem volt eléggé kegyetlen? –, hogy a munkáját bevégző kőművest örökre elhallgattatta volna.

A császári hatalom még a bosszúban is kicsinyes volt: nemcsak kifosztotta a családot, de megalázni is szerette volna. Az árván maradt Thököly leányokat, Máriát és Évát hosszú hetekig fogva tartották, a halott apát pedig nem engedték tisztességgel eltemetni. A koporsó, benne II. István holttestével, közel egy esztendeig árválkodott a vár valamelyik csöndes, vaskos boltívű helyiségében, míg végre engedélyezték a késmárki várkastély családi kriptájába történő elszállítását.

Thököly Imre testvéreit kipaterolták ugyan, s német katonákat ültettek ódon falai közé, nyolc évvel később a vár mégis megnyitotta kapuját jogos ura és örököse, a fegyveresen visszatért Imre előtt. Öt évvel később a Béccsel szövetséges lengyel hadak szorították ki a kuruc fejedelmet a Felvidékről, hogy húsz év múltán, 1703-telén ismét megjelenjenek a Vitézi Rend képviselői, a szegény bujdosók csapatai az Árva folyó szűk völgyében. II. Rákóczi Ferenc fejedelem vitézei a folyó jegén átkelve benyomultak az alsó várba, és szinte napra pontosan II. Thököly István halálának 33. évfordulóján, december ötödikén elfoglalták az egész várat. A Rákóczi-szabadságharcot követően az építmény hadászati, stratégiai szerepe mindinkább csökkent. Tetőzete többször is leégett, de tulajdonosai – akik egészen Trianonig a Thurzó-leszármazott Erdődy és Zichy grófok voltak – szerencsére mindannyiszor helyrehozatták. Ha figyelembe vesszük, hogy magyar váraink és kastélyaink szinte mindegyike elpusztult az elmúlt évszázadok alatt – amelyik pedig túlélte a tatár- és törökdúlásokat, a visszahódítás borzasztó rombolását és a természeti katasztrófákat is, azt királyaink, a Habsburg uralkodók parancsára tervszerű alapossággal robbantották fel az osztrák katonák –, akkor talán csodának kell tartanunk, hogy ez a valóban festői vár épségben őrződött meg máig is.

Hunfalvy János 1860 körül rosszabb állapotúnak látja a várat, mint mi, százötven esztendő elmúltával. „A nyugati hegyoldalon felfutó út a külső, legalsó kapuhoz viszen – írja. – E kapu fölött még jó állapotban levő szobát találunk, melly most őrtanyául szolgál. (…) A harmadik kapu az alsó vár belső udvarára vezet, mellyet a tulajdonképpeni várépületek környeznek, tudniillik a vártemplom, a várkáplán lakja, mellyben most a börtönőr lakik, s más építmények, mellyek börtönül szolgálnak.. Ugyanott az egykori fegyvertár is van, melly azonban most üres, miután az ott volt régi fegyvereket 1848-ban elvitték.”

Néhány vén porkoláb, olykor egy-egy rab, omladozó, hajdani őrhelyek, düledező istállók. Igy fest a börtönnek használt, már-már elhagyatott alsó vár és a középső udvar a XIX. század közepén. Itt, a középső udvaron megvan még a Bethlenfalvi Thurzó Ferenc püspök által 1557 körül ásatott kút, melyet Hunfalvy így ír le: „A kis terjedelmű udvar egyik szögletében félig a sziklába vájt, félig téglából rakott boltozatot találunk, melly igen mély és dús vizű, de már omlatag kutat fed. (…) Úgy látszik, hogy a várnak e második részére a legtöbb gondot fordították, mert még most is nagy pompának nyomai láthatók rajta. A külső falakon még némi festések is láthatók, mellyek tanúsítják, hogy a vár, valamint hazánk több más vára is, egykor kívül festve volt.”

A protestáns hitre tért nyitrai püspök által ásatott régi kút valóban mély volt, 96 méterről kellett fölhúzniuk belőle a hűs vizet a szolgálóknak. A vár akkori állapota, ahogyan 1859-60 körül Hunfalvy látta, az 1800. évi áprilisi nagy tűzvésznek volt következménye. Gróf Zichy Ferenc, mint a Thurzók és Thökölyek leszármazottja s az épület egyik örököse, az árvai uradalom főkormányzója rögtön befedette újra az épületeket, de a család attól fogva már nem lakta a kényelmetlenné lett, megpörkölődött, kormos, barna falú palotákat és termeket. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás után uradalmi központként sem működött tovább Árva, a hivatali termek kiürültek, az intézők, különböző tisztségviselők is elhagyták ódon, kongó termeit.

(SZMGY)