Megyeri Dávid: In Memoriam Hadik Gyula A tehetségéhez mérten a nagyközönség által alig ismert, néhány éve elhunyt szobrászművészre egy több mint tíz évvel ezelőtti kiállítás kapcsán készült katalógusban megjelent írással emlékezünk.

MEGYERI DÁVID •„Fenségesség, ünnepélyesség lengi át Hadik Gyula kisplasztikáit, érmeit, de ez nem merev aktusok alkalmazott, szokványos emelkedettsége; a művek mély, emberi érzésekkel átitatott, hiteles kifejezések…” – írta Wehner Tibor Hadik Gyulának, az 1925-ben született szobrásznak zsámbéki kiállítási katalógus-előszavában.
Ünnepélyesség és mély emberi érzések – mindaddig szokvány sztereotípiákként zönghetnének bennünk a szavak, míg be nem lépünk a zsámbéki művelődési ház kiállítótermébe. Aki viszont ismeri a művész életútját, az pontosan tisztában van vele: nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy pályáját egyáltalán folytatni tudja. Ő pedig a főiskoláról való eltávolítása után (1949; osztályidegen), s egy évtizedes fegyvergyári munkásélet közben és azt követően olyan művészi sokszínűséget tudott megvalósítani, amit nagyon kevesen.
A kiállítás maga is kaleidoszkópszerű, akár az életmű – bármely sarokba, falra nézünk, más és más a stílus, kidolgozás, a technikai megvalósítás.
Valami mégis azt sugallja: ezek a művek egy és ugyanazon művész keze munkái – s ez a valami a Wehner Tibor által kiemelt ünnepélyes humánum…S talán még valami, ami a zárt formák, kőtömbök, oldottan vázlatos kisplasztikák, vörösmárvány fejek mögött, vagy épp a régi újságokba rögtönzött rajzok vonalaiban megbújik: az elnéző-megértő humor. Igen, talán ez segítette hozzá Hadik Gyulát ahhoz, hogy a hosszú mellőzéssel ne foglalkozzon különösebben, hanem minél jobb művek megalkotására sarkallja. Mert ő maga rögtön elkanyarodik a múltbeli témáktól, s öniróniával jegyzi meg: Hátha jó is volt, hogy néhányszor fejbe vertek – ki tudja, milyen elvadult irányba tört volna különben a művészete…Kérdem tőle: szándékolt-e a technikák, stílusok váltogatása? Ő pedig azt magyarázza nevetve, hogy ez talán dilettáns vonás benne: ő szereti, amit csinál, s mivel az embernek különböző hangulatai vannak – a szobrok szinte ezeknek a lelkiállapotoknak kivetítődései. Na persze, nem csak azok – nem szükséges mindent szó szerint venni, amit Hadik Gyula mond. Hisz említi Medgyessy Ferencet is – akinek soha nem akart epigonja lenni – de nagy hatással volt rá. Medgyessy is vallotta ugyanis, hogyha farag, önkéntelenül az anyag hatása alá kerül egy ponton…


– Ha sok zárt formát csináltam  már, akkor úgy vagyok vele, mint aki elunta a csokoládét ls inkább uborkát szeretne enni – s ezért váltok is. Ilyen formákat csinálok – mutat rá egy fellazított felületű, levegős szerkezetű kompozícióra (Charon ladikja).
Érmeit nézegetjük. Itt sem tagadja meg egyéniségét: szobor és érem műfaji kettőssége bontakozik ki a kis domborműveken. Szoborszerű érmek – a harmadik dimenziót is birtokba akarják venni…Akárcsak a rajzok, amelyek mintha a Medgyessy és Ferenczy Béni-féle rajzmodort tükrözik.
– Nem szeretem a sok grafikusi zsonglőrködést – jegyzi meg –, mert az ügyes grafikusok nem biztos, hogy érzik a harmadik dimenziót.
S beszélgetünk a negyedik dimenzióról, az időről is. A gótikus bölcsek derűje szól belőle.
– Az a hiba – mondja –, ha az ember sokáig él, észreveszi, hogy mindig helyükre kerülnek végül a dolgok, értékek. Ezért nem jó, ha az emberek hamar kétségbeesnek…
Valahogy úgy is lehetséges – gondolom  közben –, mint ahogy ebben a teremben.
Egymás mellé kerül Michelangelo, III. Béla, Mózes, Arany János, Rilke, Julianus barát.
Julianus. A szobor majd három méteres, s a művész egyedül faragta ki a hetvenes évek végén. Hadik Gyula egy szóval sem mondta, hogy derűlátó. Egész életében tetteivel bizonyította, bizonyítja ezt. Hiszen aki képes egy háromtonnás kőtömböt kifaragni, csak optimista lehet…

(A fényképek Törökbálinton, a Baross utca 17. szám alatti

Falumúzeum 2013. évi kiállításán készültek.)