A monzai születésű barnabita szerzetest, Felice Caronnit (1747-1815)  Magyarország prímása 1808-ban erdélyi körutazásra hívta, melynek célja elsősorban az ottani bányák meglátogatása volt. In Dacia című naplójában, amely 1812-ben jelent meg Milánóban, erről az utazásról számol be.

Caronni már 1790-ben is járt Magyarországon, akkor Viczay Mihály meghívására tartózkodott Héderváron, hogy a gróf világhírű éremgyűjteményét katalogizálja. Caronni korábban több numizmatikai leírást, gyűjtemény-leltárt készített, melyek nyomtatásban is megjelentek. A pénzérmészet mellett foglalkozott archeológiával is; tudjuk róla, hogy hosszasan tanulmányozta Karthágó romjait.

Erdélyi élményeiről beszámoló munkája két fő részből áll, az egyik valójában inkább néprajzi vonatkozásaiban érdekes, hiszen két népcsoport, a vlachok és a cigányok életét, szokásait mutatja be a korabeli itáliai olvasóközönségnek; a másik szorosabb értelemben vett „úti jelentés”, melyben a meglátogatott városokat veszi sorra.

Hangsúlyoznunk kell, hogy szerzőnket nem szépírói törekvések vezérelték, ami azonban cseppet sem von le munkája értékéből, mivel könnyedén, gördülékenyen ír. Stílusa igazán olvasmányossá teszi a naplót, hiszen „testközelből” írja le a látottakat, helyenként bőséges kommentárt is fűz hozzájuk, ugyanakkor képes megőrizni a viszonylagos objektivitáshoz szükséges kívülállóságát. S ez a kicsit mértéktartó, ám korántsem kényszeredetten visszafogott vagy szenvtelen tónus igazán fokozza írása hitelességét, s főleg a humoros jelenetek leírásának hatását. Emelik munkája értékét az akkor még talán elhanyagolhatónak számító részletek, melyek mára már felbecsülhetetlen értékű adalékul szolgálnak az akkori valóság pontosabb megismeréséhez.

Caronni írásának alábbi részlete akkor is színesítheti Erdély-képünket, ha „élménybeszámolója” nem kíván teljességre törekvő képet festeni sem a vidékről, sem a népességről, csupán a kor Itáliájában szinte teljesen ismeretlen világról, emberekről szól.

P.M.

In Dacia

Útirajz a 19. század elejéről

(részlet)

Ha a Cicerónak tulajdonított mondás szerint a fegyverek minden időben általengedtetnék a harcmezőt a tógának, vagyis katonai kormány helyett polgári uralkodnék, akkor kit ily hő vágy sarkall a művészetek és tudományok iránt, az meg is lelhetné bennök az óhajtott szellemi gyarapodást. Nékem ettől ellenkező alkalom idején adatott meg a kegy, hogy ily drága dolgokkal foglalatoskodhassam, amidőn is a tóga kényszerült helyt adni a fegyvereknek, vagyis a német- s magyar földön oly hirtelen kirobbant utóbbi háború idején. Szinte erőnek erejével szakítottak el a Viczay Múzeumtól, melyet Eckel joggal nevezett volt Hédervári Parnasszusnak, s amelyben kedves időtöltésemül a katalógus összeállításán munkálkodám; ígyen kerülhettem a kimívelt úri társaságba, mely hozzám hasonlatosan ellene volt minden harci lármának; ezért hát a legelső alkalommal, mihelyt igen kecsegtető, nemkülönben nagylelkű segedelem kínálkozott számomra, felkerekedék, s a hajlamomhoz kiváltképp konveniáló utazást választám, mely a hányattatásokért cserébe oly ismereteket ígért, aminők gyönyörködtetnek, s okítanak is egyszersmind.

Transilvánia volt a tartomány, hová eljuthaték, s bár sok egyéb vidéket bejárhaték már, mégis olyannak tetszett előttem, amilyennek egy talján szemében tetszhetik: egészen ismeretlen európai vidéknek. Felszínén völgyek s lankás dombok hullámoznak, magas hegyormok, havasok törnek az ég felé; ritka, igen körbehatárolt ottan a sík föld, ám mindenütt bőségben zöldell, virágzik, szívet-lelket gyönyörködtető a táj kelleme. Magam is kedvemre elmerülheték bájában tavasztól egészen az őszkor aláírott béke idejéig.

Az utolsó magyar postaállomástól, melyet Fekete-tónak hívnak, a mi mértékünk szerint tizenöt mérföldnyi erdős hegyvidéken vezetett által az út idáig; valószínűleg innen származhatik a Trans-silvam elnevezés.

Feketetó, vásár, 1970 körül (fotó: Buzás Zsuzsanna)

A postaútról letérvén általmentünk Csucsán, Bánffyhunyadon és Gyalun, s közben új pártfogómtól igen hasznos ismeretekkel gazdagíthatám tudásomat; ennek utána azonban oly cudar út várt ránk, hogy a Kolosvárig tartó negyven mérföldet huszonnégy óránál kevesebb idő alatt nem is járhattuk meg.

E városról is szólok majd később, elsőnek azonban a többiről teszek említést, melyeket abban az időszakban volt alkalmam bejárni, csupáncsak arra szorítkozván, hogy mostanság mely cél vezérelt oda bennünket.

Az akkori Gubernátor, Bánffy residentiája e városban vala, a politikai és polgári természetű teendők gyakorlása végett, s ugyanitten tartatott a diéta is, hol az ő sógora, Esterházy Nepomuk János gróf, mint alelnök, az elsők között emelkedék szóra. (Magam húsz esztendővel azelőtt, a II. József halálát követő, Budán tartott diéta alkalmából szerencséltettem megismerni e főurat; az én magyar nagyuram, Viczay gróf vitt el oda magával.) Mivel mindketten igen nagy hajlandóságot mutattanak mindennemű tudós társaság iránt, gyakorta ültek össze buzgó tanácskozásra; s minthogy a régiség-gyűjtésben egymással versengének, engem is szintoly gyakorta ért a megtiszteltetés, hogy kinyilváníthassam nézetimet. Legerősb szenvedélyt az éremtan irányában mutattam, ez is lőn a kapocs, mely akkortól fogva elválaszthatatlanul összekötött bennünket, s magamnak pediglen ez utóbbi hasznot is jelentett. Először is hogy gyakorta meghívásokban volt tisztem részt venni, lett légyen az magán természetű (minthogy a nemesúr elválaszthatatlan társának tekintett engemet), avagy hivatalos, melyen is az egész fejedelemség mívelt nemességének színe-javához közel kerülheték, s a latin nyelvvel szinte a tökélyig megbarátkozhaték. Nem bocsátkozom e közös bankettek részletes leírásába, ám pompájukat nem mulaszthatom el magasztalni. A szervírozás rendje s az ékes díszítés illeszkedék a bőséges ételekhez s italokhoz. Az asztalnál a Kormányzóné, született Viennai Palm hercegnő töltötte be a vendéglátó tisztét, e nagytudású hölgy, ki Európa összes nyelvét, így a taljánt is káprázatosan használta. Számos alkalommal megjelent Őkirályi méltósága Miksa főherceg is, s midőn a hadviselő hatalmak között megköttetett a fegyverszünet, szinte át is telepedék oda, részint a reá bízott teendők ellátása végett, részint pediglen azért, hogy tudomást szerezhessen az ő becses személyét foglalkoztató ügyekről-bajokról, s kiváltképpen a természetrajz s a régiségtan helybéli vonatkozásairól; én számos ízben úgy láttam, hogy a főherceg mindkettőben inkább professzorként, semmint dilettánsként volt járatos. Még más ily fontos személyiségekkel is adatott számomra alkalom találkozni, s velük társalogván, megpihenvén és utazgatván szerét ejthetém oly megfigyeléseknek, melyek szerény útinaplóm fő mondanivalójául leendenek.

Vizsgálódásaim során természetszerűen a legfontosabb az volt, hogy megismerjem e népfajt, melynek rendkívüliségéről már magam is sokat hallék, hisz nyolc ízben utazék Itáliából Magyarországba, s a tudósok sohasem mulasztották el hangoztatni, mennyire különbözik a magyartól e nép. Mert természetesen nem a magyarokról kívánok itten szólani, kiknek viselkedése megegyezik a származása szerint elvárhatóval, tehát oly kimívelt, hogy már legalábbis elkezdett a tudományokkal foglalatoskodni, ha még el nem is mélyedt bennök. A vlachokról s a cigányokról fogok beszélni, s minthogy e két nép alkotja az alacsonyb osztályt, igen könnyű megfigyelni; a vlach, a társadalomban a legdolgosb és leghasznosb fajta, a legnépesb is egyszersmind, pásztorkodással és földmíveléssel foglalkozik; a cigány sokkal kevésbé, hisz henye, alantas és bűnös természetje miatt csak sepredéknek tekinthető. Az előbbiekkel kezdem.

A vlachokról

Már szerzék benyomást e nemzetről, amidőn is 1790-ben ellátogattam egy milánói literátortársaságában Selmec bányáiba, s a magyar Délvidékre, egészen Nándorfehérvárig, mely akkoron vétetett be Laudon generális által. Oly gyorsasággal keltünk át számtalan hegyvidéken, s közben még be is tértünk Teresiopoliba, Sirmionba, s a Temesvári Bánságba, s számomra csak a puszta kétség s találgatás maradának, melyek egy részről ösztökéltenek, másrészről pediglen alapot nyújtottanak ahhoz, hogy átvizsgálhassam, miket már mások fölgyzének, s hozzájuk illesszem újólag helyreigazított s kibővített megfigyeléseimet.

A vlach megnevezéssel 1400 előtt nem találkozunk. Aeneas Silvius Európája második fejezetében a római Flacco-ból származtatá, tán mert egy ily nevű prefektus, ki Ovidius szerint Moesiába küldeték, űzé ki a birodalom provinciáiból a gétákat és a dákokat. A magyar nyelvben is használtatik az oláh és az olasz; a szlávban a Wlach olaszt jelent, ez persze a kényelmességre törekvő nyelvhasználatnak köszönhető.

Férfiúik alakja nagyobb részt igen előnyös, légyen az magasság, avagy arányosság tekintetében. Hosszú hajat növesztenek, a homlokukon elválasztva szabadon hagyják leengedve. Bajuszt viselnek, a szakállukat beretválják, egészen addig, míg be nem töltik az ötvenedik életévüket; akkortól fogva azonban tartózkodnak a beretva használatától. Ellenben a fehérszemélyek között csak elvétve akad szép alkatú. Egyik nemben sincsenek nyomorékok vagy sánták (igen ritka esetben csupán), minthogy teljesen szabadon hagyva nevelik gyermekeiket, kik így védve maradnak a kényelmetlen pólya által gyakorta okozott bajoktól. Ragyás orcájút nem láték közöttük, hisz az inoculatio, a szemre oltás náluk hovatovább elengedhetetlen rítus. Mikoron pedig a baj megelőzi az operatiót, oly jótékony természetű, hogy senkit nem pusztít el. Hogy hol tehettenek szert a vlachok ily ismeretekre, emelné munkám értékét, ha megtudhatnám.

Román vadőr 1900 körül

A férfiúik öltözéke rövid, széles, nem egészen a könyékig érő ujjú ingből, s nadrágból vagy gatyából áll, melyet a derekukon kötnek meg. Az inget és gatyát bőrszíjjal fogatják össze, ám amaz kívül marad emezeken. A nadrágszíjukon hordják összes holmijukat: zsebkendőt, kést, pénznek és dohánynak való zacskót, valamennyi fölszerelésükkel együtt. Cipő helyett bőrcsíkokkal fölerősíthető talpat hordanak, s szinte az ókorbéli szandál divatja szerint kötik meg; hasonlítható ez még az itáliai Abruzzókban manapság is használatos saruhoz. Télen színes csizmát húznak, fejükre fekete nemez- vagy szőrmekucsmát tesznek, fehér színű, durva szövetű mellényt, fölébe hasonló kelméből készült köpönyegfélét terítenek, mikoron a rossz időjárás úgy kívánja. Ezt láthatjuk a gyönyörű geográfiai térkép rajzán is, melyet nemrégiben ada ki Ruhedorf ura, őfelsége kapitánya, kit magam is elég régtől fogva ismerek, még a milánói garnizonból.

Kissé furcsa, ám csöppet sem hivalkodó az asszonyok öltözködési divatja. Deréktól fölfelé mindössze egy inget viselnek a fehérszemélyek; ez nyakig zárt, de oly átlátszó, mondhatni árnyékot vet, hogy nem födi kellőképpen a keblet, s bizony elárulja, ki szült már gyermeket.

Román nő egy 1600-as évekből származó viseletes könyvben. A sokkal korábbi vízfestmény is igazolja Caronni megfigyelését

A szoknyán két kötényt viselnek, egyet elöl, a másikat hátul; a csizmán kívül egyéb lábbelit nem húznak, ez veres vagy sárga szattyánbőrből készül. Néha, leginkább pedig ünnepnapokon a hímzettet hordják, melynek mintájához hasonlatos az ingökön is található. A leányok mindenkor fedetlen fővel járnak, hajfonatik szabadon lógnak; a felnőttekén szalagos főkötő vagyon, melybe hamis gyöngyöt, korallt, pénzérmét sat. Fűznek.

Vallásuk szakadár görög. Igen kevés részben vagyon kivételképpen egynéhány unitárius görög templom. Prelátusuk, vagy ahogy ők nevezik, a pópa talárt és övet visel, szakállas, haja nyíratlan, kerek süvegje vagyon, s válogatás nélkül hord csizmát is, cipőt is. Keleti szokás szerint a házasulás után szentelik föl: máskülönben utána nőtlenek vagy özvegyek maradnak.

A fiatalemberek korán házasulnak, minthogy a leányok már a tizenkettedik évökben szerződésre bocsáttatnak. Hacsak az ifjú szülei már más menyasszonyt nem választottanak neki, elmennek megegyezni az ifjú által kiszemelt leány szüleihez, felajánlanak nékik, amennyit tudnak, pénzben és jószágban, s ha megköttetett az egyezség, legkésőbb négy hét elmúltával nyélbe ütik a menyegzőt is. Ha valaki elrabolt kedvesét, kit másnak szántak szülei, vagy ha az ifjú tagadá meg őtet, a pópa közbenjárásával igyekeznek megbékélést keresni, kinek ezért hálából ajándékot ígérnek vagy adnak előre; ha a helyzet mégoly reménytelen, az ifjú otthonából távoli vidékre bujdokol. A törvényes menyegzőn a vőlegény kivételével az ara házához megyen, ám a kapuban megállnak. A vőfély vagy násznagy bocsájtja ki az állig lefátyolozott arát, aki könnyek s gyöngédségek közepette búcsút vesz az övéitől, csókot vált mindegyikkel ki körülötte áll, mígnem aztán elérkezik az oltárhoz. Ottan aztán a pópa illatos virágból font koszorút helyez az ifjú pár fejére, kezükbe gyertyát ad, s számos áldások és jókívánságok közepette ujjukra húzza a gyűrűt. Akkoron pedig az örömszülők ezüst- vagy réz érméket szórnak a padlóra, ámbátor aki ezt nem teheti, egy kosárka szárított gyümölcsöt és diót szór szét. Sparge marite nuces… Concubine nuces da… Vergilius és Catullus szerint az ókori Rómában is ígyen cselekedének. A menyasszony nem mutatkozik meg az ebédnél; félrehúzódva, lefátyolozottan eszeik társnőivel. Napszállta előtt leckét adnak néki az engedelmességről, a férj jogairól (ebben is fölismerhető az ókori Svadha istennő), a családi teendőkről, hiszen mindezek majdan hozzátartoznak új életéhez. A rákövetkező napon a rokonság, a barátok, s a falu bármely rendű-rangú emberének meghívásit fogadja. Mikor aztán ezeknek vége, az asztalra kerül a hozomány, melyhez a konyhai ingóságok és szerszámok mellett rendszerint mindenféle fajta jószág is tartozik.

A vlach asszonyok elsőnek az asztal népét szolgálják ki, ők magok csak utóbb esznek, többnyire állva, s közben végzik a szükséges konyhai munkálatokat is. Kivéve a szülést közvetlen megelőző csekélyke időt, meg a reá következő néhány napot, ők örökösen tevékenykednek. Könnyedén világra hozzák gyermekiket, ebben csupán édesanyjuk vagy a napa segédkezik. A gyermekágy után már négy-öt nappal mennek is a mezőre. Magam is láttam egy asszonyt, ki tavaszidőn mosdatta a kútnál a még vereslő bőrű kisdedet, s mikoron kérdeztem tőle, kié, azt felelte, az enyém, Mikortájt született – Éppenséggel ezen mai a reggelen – s hozzáfűzé, hogy éppen a kukoricát kapálta, akkor hozta világra, arra nem is gondolt, hogy ágyba feküdjék. Télidőben langyos vízzel mosdatják a kisdedeket; sose pólyálják be, s nem szorítják össze őket úgy, hogy tagjaikat szabadon mozgatni ne tudják. Az első bölcsőt úgy készítik, hogy egy fakarikára vásznat varrnak, négy helyen megfogatják zsinórral, majd a mennyezetre függesztik, ahol mérleg módjára himbálózik, avagy a falnak támasztják. Némelykor a mezőre is magokkal viszik, a fejükre mosó vagy dagasztó teknőt tesznek, abba pediglen tollpárnát; még menet közben is fonnak, nehogy dologtalan maradjon kezök; időnként gyapjúzsákban oldalukra kötve viszik a gyermeket, s miközben a kicsiny szopik, ők a ruhaneműt mossák. Későbben hagyják, hadd csússzék-másszék a füvön, mígnem aztán kilenc-tízhónapos korában talpra áll, s magától elindul. Az oszmán birodalom korától fogva, mikoron a férfiak elkezdtenek fejadót fizetni, az a szokás, hogy sokáig hagyják őket egy ingecskében járni, piszkosan, feketén addig hagyják, míg oly szennyes nem lesz, hogy magától darabokra foszlik rajtuk.

Pávai Patak Márta fordítása

(Folytatjuk)