SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ■ Manapság a gyógyszergyártás, a leány-, fegyver- és kábítószer-kereskedelem a virágzó iparágak, hajdan ilyen volt az ereklyegyártás és forgalmazás is. Kálvin János 1543-ban így dohog: „Krisztus és a szentek ereklyéi gyanánt mindenféle limlomot összeszednek, a nép pedig bármi kacatot kétely nélkül fogad. Ha a csaló szamárcsontot mutat be valamely szent csontjaként, senkinek sincs szava ellene.”

Szent István ereklyéihez valaha hívők sokasága kutyagolt, lovagolt vagy kocsizott el Aachenbe. Nagy Károly kedvelt városa híres zarándokhely volt a középkor folyamán, gyógyfürdőjét szifiliszesek is előszeretettel látogatták. Falai közt számos nagy ereklyét őriztek, Szűz Mária és Jézus egy-egy ruhadarabját, Szent József harisnyáit, a székesegyház magyar kápolnájában pedig Szent István, Szent Imre és Szent László ereklyéit.

 Szent János három feje

Kálvin szinte élvezettel pöröl az ereklyék balga tisztelőivel. Azt állítja, hogy ha Krisztus keresztjének a templomokban őrzött maradványait összegyűjtenénk, egy uszályt is megtölthetnénk velük. A Megváltó töviskoronájának annyi darabkája létezik, hogy az kitenne egy kisebb erdőt. Mária teje? „Nincs olyan városka, olyan kopott zárda, ahol ne őriznének belőle valamennyit. Ha a Szent Szűz egy életen át szoptatott volna három kisdedet, akkor sem szolgálhatott volna ennyi tejjel.” Szent Antal karját, míg tokjában volt, „csókolták és imádták, de mikor elővették, úgy találták, valami szarvasnak a csontja.” Szent Péter agyveleje? „Míg el volt zárva, istenkáromlás lett volna, ha valaki nem hisz a feliratnak, de midőn tartóját széttörték, látták, hogy szivacskő.” Jézus fitymája? „Ha megengednénk is, hogy megvan az a bőrke, melyet a körülmetéléskor vágtak le, akkor is bizonyos, hogy Krisztusnak is csak egy előbőre volt, s az nem lehet egyszerre Rómában és Charroux-ban.” Némely apostolnak – viccelődik Genf sokak által humortalannak vélt ura – száz ujja, Keresztelő Szent Jánosnak legalább három feje kellett legyen.” Nem kíméli Aachen ereklyéit sem. „Ha óriás lett volna, Mária akkor hordott volna akkora inget.” Szent József fuszeklije pedig „gyermeknek vagy törpének volna jó”.

Hiába morog a reformáció apostola, az ember ilyen: mindig is vonzódott és vonzódni fog mindenkori szentjeinek ereklyéihez: dollárral fizet Elvis szőrzetéért, Madonna bugyijáért. (1231-ben elragadtatott rajongói Árpádházi Szent Erzsébet felravatalozott testét szinte feltrancsírozták: halotti leplét szétszaggatták, haját, körmeit és mellbimbóit lenyírták.)

Szent Istvánnak is számos ereklyéje maradt. Aachenen kívül Köln Háromkirályok templomába is sokan zarándokoltak miatta. A szent király jobbját ma Pesten őrzik, de vannak vagy voltak ereklyéi Dubrovnikban, Zágrábban, Rómában, Montecassinóban, Székesfehérváron, Pannonhalmán, Pozsonyban, Lembergben, 2006 augusztusa óta, amikor Erdő Péter bíboros ereklyét ajándékozott a helységnek, a romániai Szentjobbon is.

Hogyan keletkezett és őrződött meg István – a hozzáértők szerint kétségtelenül eredeti – legrangosabb ereklyéje, a Szent Jobb?

 Gyászra fordult Magyarország kobza

 – írja az 1360 körül készült Képes Krónika, mely a király temetése kapcsán csodákat is említ. Heltai szerint földindulások voltak, és két nap ragyogott az égen. A korban sokkal közelebbi forrás, István kisebbik legendájának névtelen szerzője az 1100-as évek elején így ír: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a maga uralkodásának 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” 1116 körül összeállított legendagyűjteményében Kálmán király győri püspöke, Hartvik a király halálát nem az elkerülhetetlen borzalom tényeként, hanem mennyei jutalomként jeleníti meg: „Közelgett a jeles ünnep, örökszűz Mária mennybevitelének nevezetes napja”, és az agg király „nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön környörgésekkel kérte”.

Ami kétségtelen, hogy a király tetemét szarkofágba tették, s – akár a görög uralkodókét – a székesfehérvári Szűz Mária-székesegyház középvonalában helyezték el, ahol a bazilikába belépők rögtön megpillanthatták. De mert az állam- és egyházszervező király uralkodását pogánylázadások évtizedei követték, 1061-ben a székesegyház feldúlásától rettegő kanonokok kiemeltették a szarkofágból, s a bazilika közepén, egy mélyen a föld alá rejtett kősírba helyezték a testet. 1543-ban Székesfehérvárt is elfoglalta a török. A hosszú évszázadok alatt Árpád-házi királyaink fő temetkezési helyévé lett székesegyházat – benne a sok királysírral –, feldúlták. István szarkofágját 1803-ban, a középkori romok eltakarításakor találták meg, és 1970-ben a fehérvári romkertben ráleltek a régészek a templommélyi kriptára is.

 A zokogó hívek és a talajvíz

Szent László 1083-ban karolta fel István szentté avatásának ügyét. I. Istvánt, kivált az idős, sokat tapasztalt, immáron nem harcias, hanem türelmes, ég felé forduló királyt már életében is szentként, erényes, feddhetetlen emberként tisztelték. Székesfehérvári tisztelete egyszerre volt állami és keresztény vallásos aktus, hiszen lelkének angyalszárnyon történő égbemenetele, azaz halálának emléknapja egyben királyaink székesfehérvári törvénynapjává is lett.

László király 1083. augusztus 15-ére országos gyűlést hívott össze Fehérvárra, s egyúttal kihirdettette, hogy a gyógyíthatatlan betegek, vakok, bénák, púposok és bélpoklosok seregeljenek oda, hiszen nyilvánvaló, hogy a szentté avatás alkalmával csodák esnek majd. A világraszóló eseményt háromnapos böjt és ájtatosság előzte meg, a díszletek, a rendezés tökéletes volt, a várakozás, a feszültség egyre nőtt, hiszen az első kísérletekre a király mélybe süllyesztett sírkamráját fedő óriási kőlap meg sem mozdult.

Augusztus 19-én a vecsernyére, a lámpagyújtást meg-előző esti imádságra a székesegyház ismét dugig telt emberekkel. Az esti imán szűkebb kíséretével a király is megjelent. Ezúttal moccant, engedett a kő, és a vallásos extázisban ujjongó, üvöltő, zokogó hívek szeme láttára – a fáklyák, gyertyák és mécsesek lobogó fényében, a festett falakon reszkető árnyékok háttere előtt, az elragadtatás és önkívület mámorának alig képzelhető perceiben döbbenetes csodák estek Fehérvárott, Szűz Mária templomában. Egy tizenkét esztendős béna kisfiú a sírhoz futott, egy hét év körüli nyomorék gyermek hason csúszott a sírkőig, ahol az örömmámorban úszó, elragadtatottan visító tömeg biztatásától felvillanyozva saját erejéből felegyenesedett. László király – maga is örömtől zokogva, könnyben ázó arccal – odaugrott hozzá, karjába kapta, s az oltárhoz lépve hálaimát zengett a kétségbevonhatatlan csodáért. A felajzott nép a templomban virrasztott, s a felfokozott hangulatban egyik csoda a másik után esett. Ha feltesszük is, hogy némelyik gyógyulás színlelt vagy megrendezett volt, biztosra vehetjük, hogy a többség nem: a hit, az akarás, a lelki megrázkódtatás és a pompás díszlet megtette a hatását.

Amikor a következő nap, augusztus 20-a reggelén leemelték a sírkamrát fedő kőlapot, a sírgödörben vizet találtak. A felfakadó talajvíz – melyet a krónikás „balzsamillatú” folyadéknak nevez – félig elborította a koporsót, s bele is szivárgott. A király földi maradványait kiemelték, tiszta gyolcsokba bugyolálták, majd ezüstkoporsóba helyezték. Jobbján hordott nevezetes pecsétgyűrűjét, melyet köztudottan vele temettek el, sehol nem lelték. Így jöttek rá, hogy nincs meg az uralkodó egyik karja.

 Vigyázz, Szent Jobb! Törékeny!

Hartvik püspök úgy tudja, hogy még 1061-ben, a holttestnek a bazilika padlózata alá történő elrejtésekor leválasztották a jobbot, melyet a káptalan kincstárának őre ellopott, és családi monostorában, Biharban rejtett el. László király a szentté avatást követő esztendő májusában meglátogatta Berettyó menti egyházában az enyveskezű szerzetest, aki egy kis „maszek csodával” fűszerezve tálalta urának a tolvajlás meséjét. Hogy László hitte-e a kincstartó meséjét, azt nem tudjuk, de hogy jól jött az elképzeléseihez, azt gyaníthatjuk. A szegényes kis bihari monostor helyén a király megbízásából kőmonostor épült, s századokon át ez volt a Szent Jobb őrzőhelye. A körötte kialakult mezővároska így kapta Szentjobb nevét.

A község, melynek román neve Siniob, Trianon után 1808 lakosával – melyből 12 román, 8 szlovák, 2 német, 1786 lélek pedig magyar volt – Romániáé lett. Az ereklyét akkor már rég nem az idők során pálossá lett monostorban őrizték: az 1400-as években ismét Fehérvárra vitték, melynek 1543. évi eleste után a Balkánra került. Már az is csoda, hogy épségben átvészelte az ostrom és a szabadrablás napjait, de az igazi csoda az, hogy később sem kallódott el, mindig értő kezekbe került, kincsként adták és vették.

1590-ben az Adria-parti Raguza (Dubrovnik) dömés kolostorában tűnt fel, ott őrizték mindaddig, míg Mária Terézia vissza nem vitette Budára. Az ereklye útja – Bécsen, Győrön, Pannonhalmán keresztül – valóságos diadalmenet volt. 1771. július 21-én harangzúgás, örömujjongás közepette helyezték el új őrzőhelyén, a Budai Várban, a Szent Zsigmond-kápolnában.

Az ereklye tisztelete a XIX. század folyamán egyre erősödött. Amikor 1891-ben a szentté avatás ünnepét, augusztus 20-át nemzeti ünneppé nyilvánítottuk, a Szent Jobb körmenetnek már hagyománya volt: az ünnepnapon az ereklyét körülhordozták a Budai Várban. 1944 őszén a nyilasok a koronaékszerekkel együtt az ereklyét is felpakolták, de az túlélte a második világháborút is. Egy kopott faládában érkezett haza, melynek oldalára valaki kusza betűkkel, sebtiben ezt pingálta:

VIGYÁZZ,

SZENT JOBB!

TÖRÉKENY!

István ereklyéje az ausztriai Mattseéből éppen 1945. augusztus 19-én érkezett haza. Ehhez a salzburgi érsek közbenjárása és egy magyar származású amerikai ezredes – Kovács György – jó szándéka és kitartása volt szükséges. Így aztán 1945. augusztus 20-án a romos pesti utcákon a meghatott, néma tömeg Szent István ereklyéjével ünnepelhetett.

A Szent Jobb (fotó: Koós Gyula)

Egy régészprofesszor a Szent Jobbról: „Szent István ábrázolásaiban az ájtatos istenhívőt, a szinte erőtlen hithirdetőt hangsúlyozzák, pedig hinnünk kell egy későbbi forrásnak, amely azt írja róla, hogy alacsony volt, hirtelen haragú, de igazságos. Testéből csak a Szent Jobb maradt meg. Erről egy mongol akadémikussal folytatott eszmecsere idéződik vissza bennem. Mondtam: érdekes, hogy Árpád magyarjainak szablyáinak markolata olyan rövid, s hogy markolatgombjuk majdnem elvész a tenyerünkben. Ez természetes, volt a válasz, mert a földmíves népeknek szétterül a tenyere, a lovas népeké pedig karcsú, inas, kecsesebb, mint a földmíveseké. Nos, István királyunk jobbja nem csupán imára kulcsolódott, hanem szablyát is forgatott. A Szent Jobb alacsony termetű, szívós izmú ember keze, olyané, mint Árpád népének férfiai voltak. Úgy látszik, István királyt teteme megmerevedésében temették el. Ökölbe szorított keze haláltusájának, másrészt ellentmondást nem tűrő fenséges jellemének emléke.” (László Gyula)