KORMOS ESZTER ● Az elmúlt hetek aktuális témája volt a középkori nőtörténet. Annak utolsó darabja az alábbi írás, melynek elfogadása mérföldkő volt a korabeli jogrendben.
A rendelkezés és végrendelkezés szabadsága és az engedélykérés
forr_studiolum
A rendelkezés és végrendelkezés szabadságát a magyar jogalkotás hajnalán már Szent István deklarálta első és második dekrétumában, ahol is kimondja:
„Mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak és leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.”
„Mindenki szabadon rendelkezzék mind a saját vagyona, mind a királytól nyert adományok felől, míg él […] és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek.”
Ez magába foglalja a nők javára szóló rendelkezés szabadságát, és a nők rendelkezési szabadságát saját javaikról, ezen belül a végrendelkezést és az elidegenítés különféle formáit: az adásvételt, cserét, ajándékozást, vagyis egyben a szerződési képesség kifejeződése is.
Lehetséges volt tehát, hogy valaki végrendeletileg nőrokonaira hagyja vagyonát, vagy annak egy részét, feltéve mégis, hogy a király ehhez hozzájárulását adta, lemondva ezzel arról a jogáról, hogy törvényes örökös hiányában az urafogyott vagyon visszaszálljon rá. Például Adalbert 1153-ban a király és saját rokonai engedélyét kérte (ez utóbbira akkor lehet szükség, ha a jószágra férfiági nemzetségi öröklési rend vonatkozik), és többek közt felesége és unokahúga számára is juttatott vagyonából halála esetére:
„[…]a király úr, az ország nagyjai és fivérem, Hodun, és valamennyi rokonom engedélyével […] rendelkeztem.”
A nők szabad végrendelkezésére jó példa Scines (Színes) úrnő hagyománya 1146-ból, amelyben Chutus (Kutas) nevű birtokát a pannonhalmi apátságnak rendeli:
„[…] üdvös tanácskozásba kezdtem férjemmel, Henrik úrral, Dávid apát úr fivérével, összegyűlvén rokonaimmal és barátaimmal, e királyság előkelőivel, akiknek közösen előadván ezeket, tanácsukat kértem, és hogy közbenjárjanak a megváltó Úrra hivatkozva Géza királynál, hogy engedélyével és beleegyezésével a Chutus nevű birtokot minden tartozékával együtt felajánljam és átengedjem a pannon hegyi Szent Márton egyházának.”
Fennmaradtak olyan oklevelek is, amelyekből kiderül, hogy valamely rendelkezést a király előre engedélyez, mint például IV. Béla 1249-ben Ágnes esetében. Ágnes, mint egy ugyanazon évben kelt oklevélből kiderül, élt is a lehetőséggel, és a hitbéreként általa bírt pénzt és más javait unokájára hagyta.
„Mi, Béla, Isten kegyelméből Magyarország, stb. királya az elmondottak emlékezetére kihirdetjük, hogy a nemes úrnőnek, Zobuszló fia Péter feleségének engedélyt adtunk, hogy amit majd hátrahagy pénzt és más javakat, melyek férjétől hitbére címén bír, legyen szabad neki unokájának, tudniillik Jacov ispánnak adni, és ugyanez a Jacov ispán akár az esztergomi, akár a fehérvári, egri vagy budai káptalantól az adomány felől nekünk levelet hozzon, és mi a mondott adományt saját kiváltságlevelünkkel bocsátjuk ki királyi szokás szerint megerősítendő. Adatott Pozsonyban…”
De akadnak ellenpéldák is, ahol is épp az történt, hogy a tulajdonos nem kérte a rokonok vagy a király engedélyét jószága elidegenítéséhez, és a rokonok vissza akarják szerezni valami módon a családi vagyon elvesztett részét. Ennek módja rendszerint az, hogy földet pénzzel magukhoz kell váltaniuk, az pedig, akinek a birtokában van, köteles ezt a megváltást elfogadni. Kitűnő példa erre Margit esete, ami a Váradi regestrum őrzött meg:
„Margit úrnő, bizonyos Torcunca ispán felesége az atyja, tudniillik Farkas, és fivérei, tudniillik János és Pál adományából örökölt Gilianus nevű birtokot atyja és férje halála után fivérei megkérdezése nélkül eladományozta a Keresztelő Szent János keresztvivőinek. Fivérei pedig elvitték ez ügyben András király elé, mondván, hogy ne engedje meg neki semmi módon, hogy másnak elidegenítse azt a földet, mikor ők megegyeztek, hogy a föld maga az ő örökségük legyen. A király tehát ezt előkelőivel átgondolva, miután a Fonchuca nevű poroszlót, Heym fivérét adta, elrendelte, hogy adják el azt a földet a mondott úrnő fivéreinek. Akik, mikor a már mondott poroszlóval Váradra jöttek, a mondott keresztvivőknek a már gyakran mondott földért a királyi becslés szerinti egy negyed híján 22 márkát adták, és a király hatalmával a maguk jogába visszavett földet mi, a váradi káptalan saját tanúságunkkal följegyeztük.”
Az 1290. évi dekrétum megengedi, hogy a nemesek (és a szászok) birtokaikat haláluk esetére szabadon valamely rokonukra, feleségükre vagy az egyházra hagyják. Ugyanis a király a rokononk javára az öröklött és szerzett jószágról tett intézkedést rendszerint elismerte.
„Megengedtük, hogy ha valaki a nemesek vagy az említett szászok közül örökös nélkül hal meg, az így megholtnak örökös, vásárolt vagy akár szerzett birtokait is semmiképpen se legyen szabad a kincstár részére lefoglalni. Hanem az illetőnek szabadságában álljon, hogy ezeket halála esetén rokonainak együttesen, vagy rokonai közül valamelyiknek, vagy feleségének […] hagyhassa […]”
Ez meglehetős változás Szent István korához képest, amikor is bármely vagyon tekintetében a szabad rendelkezés végső soron nem volt más, mint egy személyre szabott kiváltság, és uralkodói hozzájárulást igényelt. A végrendelkezés szabadsága azonban továbbra is azt jelentette, hogy az örökhagyók túlnyomó részt a következő kedvezményezetteknek hagytak vagyonukból:
- egyháznak,
- olyan rokonoknak, akik a törvényes öröklési rend szerint amúgy is örököltek volna,
- feleségnek és oldalági nőrokonoknak (akik a nemzetségi elv szerint ki voltak zárva az örökségből),
- leányaiknak vagy nőági leszármazóiknak (tehát leányaik élő vagy születendő gyermekeinek, akik csak korlátozott öröklési joggal bírtak.
A XII. századi források pontos adatokat szolgáltatnak az előkelők köréről. Scines úrnő 1146-ban „[…] omnia testimonio multorum regni optimatum, episcopum et comitum aliorum nobilium […]” rendelkezett halála estére, A dokumentum mint „nobillimi regni testes” (az ország legnemesebb tanúit) Macharius érseket, János pécsi és Zacheus győri püspököket, Belus nádorispánt és bánt, János, Acus, Dénes, Julianus, valamint Heidricus ispánokat sorolja fel (PRT.I.597.). (forrás: ELTE)
Színes (Scines) úrnő végrendelete
forrás: Pannonhalmi Bencés Főapátság Levéltára
Az Úr nevében.
Tudja meg a jövendő nemzedék és az is, amely most él, hogy én, Színes, megfosztva az utód-örökös reménységétől, mivel látom, hogy sokan erőszakkal, vagy bármilyen módon másoknak örökségébe lépnek, elhatároztam, hogy patrimóniumommal, amely örökség jogán illet engem, úgy rendelkezem, hogy olyan örökösöm legyen, aki engem ez élet után az örökkévaló örökség részesévé tesz. Üdvös tanácsot tartván ezért férjemmel, Henrik úrral Dávid apát úr atyjafiával rokonaimhoz és barátaimhoz, az ország előkelőihez fordultam, és feltárva közös elhatározásunkat, kértem, tanácsolják Géza úrnak, királyunknak, hogy engedelmével és beleegyezésével a Chutus nevű birtokot minden tartozékkal felajánlhassam és ráhagyhassam Szent Márton pannon-hegyi egyházára. Ők kérésünkre hajolva, és a jó szándékot helyeselve, a királyhoz járulva rávették, szándékunkat előadták és kérésükkel kieszközölték, hogy meg kell lennie, amit kértünk. Miután elnyertük a királyi engedélyt, a fent mondott birtokot a szántófölddel, legelőkkel, erdőkkel, rétekkel és mindennel, ami benne a mi hatalmunk alá tartozik, a régóta mindenhol állított határ szerint Szent Mártonnak adományoztuk, hogy halálunk után minden háborítás nélkül az egyház apátjának gondoskodása és igazgatása alatt legyen.
Ami pedig a birtokhoz tartozik, ez: három eke tizenöt ember öt mansiójával, száz juh, harminc sertés kanásszal, a harmincnégy csődörből és kancából álló ménessel, három ember mansiójával, öt szőlő öt mansióval Radi faluban. Annak a szolgálatnak a kötelezettsége alól, amellyel az egyház más emberei tartoznak, a mi embereinket kivettük, tudniillik se bort ne szállítsanak a monostorba, se lisztet a szerzetesek ellátására, s ne kényszerítsék őket más munkára, csak arra, ami a mondott birtoknak vagy szőleinek műveléséhez tartozik. A hely apátjának legyen joga azoknak a szabad hospeseknek felfogadására és elbocsájtására is, akik lakni és művelni akarják a földet, de mégis kötelesek hadra kelni és elmenni a király hadjáratára, amint a mi életünkben tették.
Továbbá egyeseket, akik nekünk hűen szolgáltak, szabadon bocsájtjuk, és olyan szabadsággal adományozzuk meg őket, hogy halálunk után szabadon szolgáljanak ott és annak, ahol és akivel akarnak: Kissodi, Farkas, János, Detre, … Mendus, Ilona. Mindezt pedig az ország sok előkelőjének, püspökének, ispánjának és más nemesének tanúskodása mellett így rendelték, és a királyi pecsét ráütésével így erősítették meg, hogy senki csalárd örökséghajhászó, vagy az igazság ellensége ne merészkedjék megszegésén mesterkedni. Ha pedig valamely elvetemült lelkű ember sem az Isten, sem a Szentegyház iránt tanúsítva tiszteletet, csellel vagy erőszakkal ezekből valamit is magának próbálna megkaparintani (főként azokról beszélek, akiket e világon rokonság köteléke fűzött hozzám), ha valaki, mondom, ezt érvénytelenné akarja tenni, Isten ítélete alá essék itt és az örökkévalóságban, hacsak észhez nem tér.
Az Úr megtestesülésének 1146. évében, a dicső Géza király uralma alatt írták, felolvasták és megerősítették mindezt az ország igen nemes tanúinak jelenlétében, akiknek neve ez: Macharius érsek, Zacheus győri püspök, Belos nándorfehérvári ispán és bán, János ispán, Ákos ispán, Dénes ispán, Gyula ispán, Sándor, Haidricus, Deda, Anto, Péter, László herceg mestere; a szomszédos száznagyok közül: Ceh, Henrik, Cherbela.
Forrás: Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból. I. Szerkesztette és a jegyzeteket készítette Bolla Ilona és Rottler Ferenc. (Kézirat). Budapest, 1982. 78-79.
