Huszonvalahány-éves-nő-együtt-lakik-másokkal-élete-tele-mindenféle-bosszantó-dologgal-amit-jelentősen-csökkenteni-lehetne-a-megfelelő-pasi-megtalálásával. A szingliregény esete, avagy a populáris kultúra neme
(Dominic Head).
fotó: Puskás Ivett, Párkány.
további képei: Párkány (Štúrovo), Kultúrház, Hasičská 25.
A szingliregény kétségtelenül új jelenségnek és műfajnak tűnik, nemcsak nálunk, hanem angol nyelvterületen is, hiszen mind az ekként kategorizált szövegek, mind az elnevezés egy-másfél évtizedes múltra tekint vissza. A műfaj újdonsága sokak szemében eleve problematikussá teszi ezt a szövegkorpuszt, pusztán múló, efemer, divatos (ekként lényegtelen) jelenségnek, és – ha a kultúrát elitkultúraként értelmezzük – még csak nem is kulturális jelenségnek tartják. (…)
A szingliregény a populáris kultúrába való egyértelmű beágyazottságán túl igen erőteljes nemi markerekkel is rendelkezik. A szingliregény – női műfaj. És ha szó szerint nem igaz is, hogy a műfaj elnevezése a már említett könyvesbolti eladónőhöz kötődik, a (női) kritikus és az eladó(nő) közti párbeszédet akár úgy is tekinthetjük, mint amely metaforikusan kifejezi a műfaj nőneműségét – kritikai nőneműsítését. De nemcsak azt. A kultúra bizonyos rétegeinek – s hangsúlyosan a népszerű (avagy tömeg-) kultúrának – az akár látható, akár láthatatlan nemi kódoltsága, mint erre már több elméletíró rámutatott, összefonódik egyéb asszociációs mezőkkel, melyek egyúttal értékítéletet is implikálnak. A magyar nyelv kellőképpen fejezi ki ezeket az értékítéleteket, hiszen ha valaki azt mondja, valami elnőiesedik, akkor az nyilvánvalóan negatív értékítéletet hordoz, legyen bár szó szakmák vagy műfajok „nemváltásáról”. Az „el-” igekötő szemantikája ebben a kifejezésben, illetve egy irodalmi műfaj „nőies” mivolta – és a hozzá kapcsolódó asszociációsor – ugyanakkor a magas/elitkultúrát fenyegető tömeg rémét is magában rejti is, és ennek a tömegnek neme is van. Andreas Huyssen – kellően tudományos (férfi)tekintély – így ír erről a jelenségről: „[l]eginkább az a 19. században teret nyerő eszme érdekes itt, amely a tömegkultúrát a nővel kapcsolta össze, míg az igazi kultúra a férfi kiváltsága maradt” (Huyssen 2002, 21). 8 (…)
A magas-kultúra explicit módon sosem nemesítette magát a szó „nemi markerekkel ellát” jelentésében (legfeljebb a szó elitértelmében), ugyanakkor a jellegzetesen „női” műfajok (és témák) kizárásával, azoknak való ellenállással implicit módon mégiscsak rendelkezik valamiféle nemmel, amelyet ugyan az univerzális humanitás álcája mögé bújtat, de azáltal, hogy kizárja a nőit, a binaritás logikájából fakadóan mégiscsak maszkulinként tételeződik. De ez nem zárja ki azt sem, hogy a népszerű kultúra bizonyos elemei is ne legyenek maszkulinok a kulturális tudattalanban. Azonban ezeknek a népszerű maszkulin műfajoknak a kulturális kódjai és tematikája mintha olyan elemekre játszanának rá (szexualitás, bűnelkövetés, fantázia), melyeket a maszkulinitás „normális” (kulturálisan elfogadott, a domináns normáknak megfelelően konstruált) jelentése kizár magából. (…)
Hogy ugyanilyen hatása lesz-e a szingliregénynek, azt nyilván nem lehet most megjósolni. Ugyanakkor a szingliregény alkalmas lehet bizonyos fogalmak újraértelmezésére, mert a legjobb szingliregények távol álnak attól, amivel a népszerű (női) irodalmat sokszor vádolni szokták: hogy problémamentesen, öltés-, avagy varrásmentesen beírjanak domináns ideológiai értékeket. Ezek a szövegek nem ajánlanak fel olyan kényelmes szubjektumpozíciókat az olvasók számára, amelyekbe gondolkodás nélkül, értékítéleteink felülvizsgálata nélkül bele lehetne helyezkedni. Ennek oka a szingliregény mibenlétében, kialakulásának körülményeiben rejlik, de magyar recepciójában és megítélésében szerepe van az angol és a magyar irodalomtudományi beszédmódok közötti különbségnek is.
A szingliregény magyarul tehát a „chick lit” megfelelője, melynek ugyanakkor „magyarul” (a magyar irodalomtudományban és irodalmi közbeszédben) nincs hímnemű párja. Dominic Head egyenesen „életmód-prózának” hívja, amely „az 1990-es évek Zeitgeistját fejezi ki,” és amelynek fő eleme az, hogy „huszonvalahány-éves-nő-együtt-lakik-másokkal-élete-tele-mindenféle-bosszantó-dologgal-amit-jelentősen-csökkenteni-lehetne-a-megfelelő-pasi-megtalálásával” (Head 2002, 249, 248). Ez a cselekményelem tökéletesen beleillik a szerelmi románcba, mely azonban, ne feledjük, a mostanra sokkal nagyobb presztízsű Jane Austen-i regényig vezetheti vissza történetét (a Bridget Jones tehát nem véletlenül Büszkeség és balítélet-intertextus). A műfaj ugyanakkor arról is szól, hogy miképpen pozícionálhatja magát egy (regényhős)nő abban a szövegtérben, amelyet az 1990-es évek felkínál neki, és amelynek – ismét az angol kontextusban – integráns része annak tudata, hogy lezajlott a feminizmus második hulláma, annak összes szociológiai, szociálpszichológiai és textuális következményével együtt. A szingliregényben ugyanis megvan a posztfeminista tudatosság, a szónak abban az értelmében, hogy tudatában van a szubjektum elkerülhetetlen diszkurzív – már-mindig-is – írottságával, azzal, hogy nem lehet problémátlan (utópisztikus) emancipáció-narratívát írni. A szingliregény a posztfeminizmus ellentmondásosságát – és ezen ellentmondásosságnak az önironikus tudatát – szövegszinten jeleníti meg: ebből fakad humora is.
A műfajnak ez a két tematikai és regényhagyományi aspektusa – az önálló, önazonosságát határozottan megjelenítő, autonóm nő a maga emancipáció-narratívájával és a leghagyományosabb románcos történet – feszültséget teremt a szövegekben, amire különféle olvasói közösségek eltérő módon reagálnak, mert az eleve ellentmondásos szöveg különféle részei által érzik magukat megszólítva. A tematikán túl a szingliregénynek a narrációs módja is jellegzetes: egyes szám első személyű elbeszélés, gyakran naplóformátum, de ha nem is az, mindenképpen valamiféle vallomásos forma, amely az olvasó „titkos gyönyörét és [a szöveghez való] voyeurisztikus viszonyulását eredményezi.” És mivel a szöveg többnyire rövid részekre tagolódik, arra is alkalmas, hogy „zavaró környezetben is boldogulni lehessen vele” (Whelehan 2002, 22, 23), például a vonaton is olvashatják a nagyvárosokat körülvevő kertvárosban lakók, akik naponta ingáznak, de akár még a metróban utazók is. A szövegek tehát egy bizonyos olvasóközönség igényeire, életmódjára és olvasási szokásaira vannak ráhangolva. Ezen túl jellemzőek a szövegekre a nyelvi újítások is: nemcsak felhasználják a kortárs szlenget, hanem teremtik is: a Bridget Jones köznyelvivé (vagy legalábbis rétegnyelvivé) vált kifejezései közé tartozik a szingli megfelelője, a „singleton”, de a „functional relationship” („működőképes kapcsolat”), a „smug marrieds” (pöffeszkedő családosok – szerintem inkább „bepállott házasok”) vagy az „emotional fuckwit(tage)” („érzelmi lejmolás/lejmoló/lejmista).
A Bridget Jones naplója – mint a műfaj archetípusa – tehát annak ellenére, hogy látszólag problémátlan, otthonos fiktív világot teremt, hiszen nagyon sokan azonosulnak a narrátor pozíciójával, igen pontosan körülhatárolható regényhagyományból jött létre és igen specifikus kulturális jelölői vannak, melyek aláássák az otthonosság öltésmentes narratíváját. Annak ellenére, hogy a narrátor személyében van egy látszólag fix középpont, legalább annyira hasadt is ez a szöveg; a főszereplő-narrátor pedig rendkívül élesen és önironikusan oszcillál a leghagyományosabb (a minél jobban és minél szerelmesebben férjhez menni imperatívuszának engedelmeskedő) nőfigura és egy ezzel teljesen ellentétes szubjektumpozíció között: a másik oldalon az önálló „karriernő” áll, a maga autonómiaigényével és mindazzal, ami – legalábbis az angol kontextusban – a feminizmus második hullámát követő posztfeminista pozícióból következik.
Azaz a szöveg tudatában van egy kulturális-irodalmi hagyománynak, amelynek ellentmondásos ikonográfiáját kontrasztosan előhívja, miközben minduntalan azonosul is hol ezzel, hol azzal a részhagyománnyal, részképpel, de azzal egyidejűleg mindezt ki is neveti iróniával, öniróniával, miközben tudatában van annak is, hogy nem tud ezen a bonyolult diszkurzushálón túllépni, és attól függetlenül, kívülről beszélni. S teszi mindezt kulturális utalások révén, azok tudatos és ironikus idézésével.
Az persze más kérdés, hogy melyik olvasó és melyik irodalomtudományi diszkurzus mit lát meg mindebből a szövegben. A szöveg ugyanis sokak szemében a legbanálisabb románcos történet is lehet, és a filmváltozat, mivel nem tudja fenntartani ezt a megsokszorozott szubjektumpozíciót betöltő, hasadt és ironikus ént, szintén ezt az olvasatot erősíti. A szöveg többféle lehetséges olvasata viszont potenciálisan abba az irányba viszi ezt a műfajt, ahol talán átjárhatóvá válik az elit és a populáris kultúra közötti határvonal, illetve – akárcsak a „middle-brow” irodalom esetében történt – ezek az eltérő olvasatok bizonyos kulturális, irodalomtudományi fogalmak átértelmezéséhez is elvezethetnek.
Séllei Nóra
Az eredeti szöveg egy korábban megjelent tanulmány [Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra – A szingliregény esete =Alföld 60.4 [2009. április]): 107–116] átdolgozásának rövidített változata.
Dr Séllei Nóra további publikációi: http://ieas.unideb.hu/index.php?p=489
