SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● A férfiak lopnak és becstelenek. A nők fiatalon kívánatosak és csábítóak, öregen csúfak és megátkoznak. Összességében haszontalan és káros teremtmények. Irigylésre méltóan szabad vademberek.

Évszázadokig csak ennyit tudtunk a fáraó népéről. Aztán egyszer csak észrevettük, hogy egyoldalú az ismeretség. Ők mindent tudnak rólunk, mi szinte semmit róluk. Ők néhány évszázad együttélés alatt kitűnően feltérképeztek minket, mi viszont éppúgy semmit sem tudunk róluk, mint távoli tájakon élő egzotikus népekről. Feltámadt a vágy megismerni a valóságot. Vizsgálni, tanulmányozni kezdtük a cigányokat.

Cigányok Granada Albaicín városrészében a barlanglakásuk előtt, 1900 körül

Az elsők: Augustini és Grellmann

A letelepedett életet élő emberek, a gádzsók évszázadokon át semmit nem tudtak ennek a félelmet keltő, egzotikus kóbor népségnek a hétköznapjairól, életmódjáról, hitéről, szokásairól. Sir Angus Fraser szerint a cigányság életmódjának megfigyelésében magyarországi emberé az elsőség. Egy szepesi evangélikus lelkész, Samuel Augustini ab Hortis volt az, aki hátat fordított a könyvtáraknak, s úgy határozott, hogy nem a múltat vizslatja, hanem a jelen valót próbálja meg feltérképezni. Eredményeit névtelenül közölte abban a negyven részből álló sorozatban, melyet 1775-76-ban jelentetett meg a Wiener Anzeigenben.

Augustini ismert tudósa volt korának, ásványtannal és botanikával foglalkozott, valamelyik fölmenője II. Ferdinánd udvari kertészeként kapott nemességet, s hozzá az ab Hortis előnevet. Augustini szerepe feltehetően ugyanaz volt, mint később H. M. Grellmanné: a cigányok asszimilálásának szükségességét kellett igazolnia, vagyis a közvélemény számára megmagyarázni Mária Terézia cigányügyi törvényeit. Csakhogy míg Grellmann a civilizált nyárspolgár fölényes, hideg gyűlöletével, értetlen viszolygásával közelít vizsgált tárgyához, addig Augustini már-már kedélyes. Nem kérdőjelezi meg a kényszercivilizálás, az asszimiláció szükségességét, de azért együtt érez velük: bevezetője szerint egyebek közt azért írta munkáját, hogy a cigányság nyoma megmaradjon majdani beolvadása után is.

Lássuk, milyennek látja Grellmann a cigányokat.

Sátorozó oláhcigányok Erdélyben, képeslap 1910 körül (Fotó Adler Artúr)

Kelet népe, állítja róluk, gondolkodásmódjuk keleti. Nem hajlanak az újításra, lopnak, csalnak, kereskednek, nem dolgoznak. Nekik róható fel, hogy a jövendőmondás babonájában még mindig milliók hisznek: nélkülük a chiromantia, a tenyérjóslás már rég kihalt volna. Olyanok, mint gyermeteg gondolkodású felnőttek, akiket nem az értelem, hanem az érzelem vezet: a „leghaszontalanabb és legkárosabb teremtmények”.

Szó mi szó, sommás ítélet.

És Augustini? Milyennek látja a cigányokat ő?

Azok a vándorcigányok, akiket megismert, jó időben sátorban laktak, télre domboldalba vájt barlanglakásokba húzódtak. Bútort még a letelepedett cigányok putrijaiban is alig-alig látott. Se szék, se ágy, se asztal, nincs mesterséges világítás, nem hogy lámpás, de gyertya vagy mécses sem.

Felice Caronni, a talján barnabita szerzetes, aki 1808-ban a prímás meghívására körutazást tesz Erdélyben, azt írja, hogy az erdélyi cigányok vándorolnak, ezért rendes lakhelyük nincs, kunyhókban, viskókban meg barlangokban élnek. A kíváncsi szerzetes be is megy egy ilyen cigányok lakta barlangba, s megállapítja, hogy a földön szétszórt faleveleken, a falra faszegekkel felerősített deszkapolcokon s azon a néhány agyagedényen kívül nem igen találni ott más bútort és használati eszközt. Trágyával fűtenek, fanyalog a derék talján, ettől aztán olyan bűzös a környezetük, hogy alig kibírható.

Vissza Augustinihoz

A konyha berendezése is igen puritán: néhány fazék, bödön, vaslábas. Mások feljegyezték, hogy megeszik az ürgét, a pockot, kedvelt csemegéjük a sündisznó, most Augustinitől azt is megtudjuk, hogy szeretik a varjút. Kenyeret nem sütnek, hanem kérincsélnek, az alkoholt és dohányt igen használják. Egy rend ruhájuk van, ha valami leszakad róluk, kéregetve vagy a másét eltulajdonítva egészítik ki ruhatárukat. Fölöttébb szeretik az ékszereket. A cigány kovács a földön ülve dolgozik, gyors és ügyes, ám szétszórt, komolyabb koncentrálást igénylő, bonyolultabb munkák elvégzésére nem alkalmas. Lókupeceik igen értik, hogy mint táltost varrják az ostoba gádzsó nyakába a pókos lábú, kehes lovat. A dögöt ügyesen nyúzzák, bőrét használják vagy eladják, szitákat, faeszközöket készítenek, Erdélyben léteznek aranymosó cigányok is, akik a többinél rendesebbek, szorgosabbak. Erkölcsi érzékük semmi, kultúrájuk nincs, a becsülettel mit sem törődnek, viszont nagyon rátartiak. Vallásuk a környezeté, gyermekeiket imádják, de nem nevelik, ha nevelik még rosszabb.

Körösfeketetói vásár, 2012 (Fotó: Csiffáry Gabriella)

 Előítélet és cigányromantika

Liszt Ferenc, tudjuk, lelkesedett értük és zenéjükért. Jókai Mór, Victor Hugo magyar testvére, a romantikus mesemondó csodálatos fajnak mondja a cigányságot, mely azonban mindig tréfa, gúny, lenézés tárgya volt. „Alázatos, de szabadságvágyó; elmés, okos, bár sohasem tanul semmit; tedd akárhová, és ő ismét visszaszökik hegedűjéhez, kóborlásaihoz; tűr, nélkülöz, éhezik, fázik, üldöztetik és jó kedvét sohasem veszti el. Vonójával könnyeket idéz szemeidbe, s azon pillanatban elméncségeket mond fölötted társainak.”

Jókai cigánya is regényalak. Nem vándorcigány, hanem muzsikus. Nem is otthon – cigányok közti belső, titkos életében –, hanem a külvilággal, a gádzsókkal szokásos kapcsolatában festi le az író. Toposz ez is, de azért felsejlik a hús-vér alak: az a cigány zenész, aki a korlátoltan joviális táblabíró világ és a dzsentrivilág határán mozgó magyar valóság egy szeletkéjéhez tartozik. Valódi, létező ember.

Keszthely, 1905 (Fotó: Satrál Andor, Néprajzi Múzeum Fotótára)

Pesthy Frigyes – a későbbi közíró, történetíró, statisztikus – temesvári hivatalnok korában sem érzéketlen a cigányromantikára. A 19. század derekának elfogulatlan közembere valahogy olyasfélén gondolkodhatott, mint ez a fiatalember, aki egy 1846-ban írott levelében azt fejtegeti, hogy a cigányok a magyar köznép életében fontos szerepet játszanak, hegedűjük nélkül „nemzeti vigalmaink” elképzelhetetlenek. Számtalan szempontból nevetségesnek látszanak, ugyanakkor nagyon is talpraesettek. Lókupecként „elég csínt elkövetnek” a gémes kutaknál és a vásárokon, mégis ha azt a sok cigánymesét és adomát – melyből az ország minden vidékén bőven akad – egy „ügyes humorisztikus” író egybeolvasztaná, olyan „komikus regényünk lenne, mely a spanyol manchai hős mellett kudarcot nem vallana”.

Ian Hancock írja, hogy mivel a „regényírók ritkán szerezhettek első kézből információkat a cigányság valóságos életéről, a saját fantáziájukkal dúsították fel a prózai valóságot, és létrehozták a XIX. században azt az irodalmi cigányalakot, aki egy angol cigánykaraván tagjaként vándorol, egy spanyol flamenco táncos ruháját viseli és magyar cigányzenét játszik.”

 A kívánatos cigány nő

Száz éve a meztelenség fotózása a kuplerájban és a civilizálatlan vadak esetében volt megengedett

A cigány nők ruházata, bármely könyv fedelét csapjuk is fel, a világirodalomban mindenütt ugyanolyan. Tapasztalat híján a felszín vagy a képzelet dominál a leírásokban. Ami látszólag egyforma: a kihívó, rikító, virágmintás szoknyák. Csakhogy a cigány nők öltözete nem hogy nem kihívó, hanem inkább rejt. Hiszen a felsőszoknya alatt több – olykor tíz – alsószoknya is ringhat, így aztán éles szeme legyen annak a férfinak, aki ezek alatt a tompor formáját felmérni képes.

Rudolf Fuchs: A jövendőmondó

Ugyancsak Hancock állapítja meg, hogy a cigánylány az irodalomban sokáig egyértelműen a szexuális kihívást jelentette a nem cigány férfiak, a cigány férfi pedig szexuális veszélyforrást a nem-cigány nők számára.

A valóság persze más, inkább az ellenkezője igaz, de a valóságot kevesen ismerik. Szépen egybevág ez a Gordon W. Allport által – Az előítélet természete – leírtakkal. Ő ugyan a négerekkel szemben megnyilvánuló előítélet eredetét boncolgatja, de nem nehéz behelyettesítenünk gondolatmenetébe a cigányokat. A nemiség tiltott gyümölcs, a színes bőrűekkel való érintkezés tilalmas. A kettő könnyen összetársul. „Pedig – írja Allport – a sokmillió félvér arról tanúskodik, hogy a kíváncsiság és a fajok közti nemi vonzalom nagyon is létezik. Tapasztalatok szerint a bőrszín vagy a társadalmi státus különbözősége inkább serkentőleg hat a vágyra.” Allport szerint a fehér férfi könnyebben szegi meg a tilalmat, mint a fehér nő. A fehér nő még magának sem vallja be, hogy ábrándozik a fekete férfiról, s ennek eredményeképpen meg is fordítja a helyzetet, „kivetít”, azt képzeli, hogy a fekete férfi ábrándozik őróla, s hogy tulajdonképpen veszélyben van.

A szép lány Valentiny János cigányiskolájában is megbújik a homályos sarokban

Hogy a cigánylányok szépek, tudjuk régóta.

Gondoljunk csak Bizet Carmenjére, Potocki álomszép ledér hölgyeire: a cigány vajda gyönyörű lányaira, akik a befogadott idegen ágyába bújva forró, meztelen testükkel melegítik fel azt.

A csábító, kívánatos, romlott cigány nő.

Augustini is szépnek mondja őket. Az 1808-ban Erdélyben tekergő, monzai születésű olasz, a kimondottan jó megfigyelő Felice Caronni azt állítja az erdélyi cigányokról, hogy „termetük többnyire előnyös”, bőrük olajbarna, fogazatuk hófehér, a „cigány nők sokkalta formásabbak, mint a vlach asszonyok, de csak addig, míg anyákká nem lesznek, mert akkor a mellük hatalmasra megduzzad”. Az 1930-as évek derekán a magyar Alföldön gyalogló fiatal angol, Patrick Leigh Fermor, aki egyetlen éjszakát tölt csak a cigányok Cegléd környéki táborában, így dicséri őket: fényes fekete haj, a sötét szemek, a gesztenyebarna bőr, a nők ringó járása, csuklójuk és bokájuk törékeny rugalmassága – mindez azt a gyanúmat támasztotta alá, hogy nemigen változtak ezek az emberek azóta, hogy elhagyták Beludzsisztánt vagy Szindét vagy az Indus partját.” Eugène Pittard, a genfi egyetem antropológiai tanszékének alapító professzora, aki 1930 körül nagyon sok antropológiai vizsgálatot végzett a nomadizáló, tehát kevéssé kevert cigányok körében, kifejezetten szép emberfajtának tartja őket.

Magasak és nyúlánkak – írja –, fejük hosszúkás, orruk szépen formált, fülük kicsi, hajuk, bőrük, szemük sötét és fényes. Gyakori köztük a szép férfi és a megragadóan vonzó nő. Miskolczy Ambrus holmi gyanús „életközeliséget” emleget, amit „fokoztak a magyar nemes férfiaknak a csinos cigány lányokkal való elmélyült kapcsolatai, amitől a nyárspolgár csak viszolyoghatott”. Az erdélyi Gyulay Lajos gróf szerint „hamar vénülnek, de jókor kezdenek élni, házasodni”. Gyulay, az Oláhandrásfalván született gróf 1834-ben, tehát férfi korának teljében írja ezt, és higgyünk neki, hiszen mindig szeretettel ír a cigányokról, ráadásul jó ismerője lehet a szép cigány leányokhoz fűződő „életközeli” és „elmélyült” kapcsolatoknak.

 

A cigány lányok szépek, ez igaz, mégis hol van mindez a valóságtól?

Igazabbnak, életesebbnek tűnik a már emlegetett párizsi polgár 1427-es naplóbejegyzése, aki a városba érkezett „bűnbánók”-kal kapcsolatban megjegyzi: „A némberek bizony igen rútak és barna ábrázatúak, orcája mindnek sebhelyes vala, hajuk meg fekete, akár a lovak sörénye.”

 Házasságról, kurvákról, erkölcsről

Csak az utóbbi évtizedek antropológiai kutatásainak eredményeképpen tudjuk, hogy a cigányok házasságkötései általában tartósabbak, mint a nem cigányokéi. Nyilván azért is, mert sokszor eleve egymásnak szánt fiatalok kelnek egybe.

(Tudom, nehéz ügy ez az „általában”. Mert ilyenkor meg kellene nevezni, hogy mely kutatók szerint, mely országokban, milyen cigány csoportoknál, milyen szociális helyzetben…

Maradjunk mégis annyiban, hogy az előbbi és az eztán következő állítások is általában értendők, Debrecentől New Yorkig éppúgy érvényesek, természetesen nem extrém helyzetekben. Hiszen a tradíciót nem tartó, széthulló vagy szociálisan egészen alámerülő, esetleg éppen hogy fölemelkedő közösségek és családok esetén más törvényszerűségek érvényesek.)

Oláhcigány pár 1900 körül

Különben is, a hagyományos cigány erkölcs szerint a cigány nő legnagyobb bűne, ha nem cigány férfit szeret. Akkor áruló lesz. Az pedig megvetéssel, kitaszítással jár. A kitaszításnál pedig nincs kegyetlenebb büntetés. Közösség nélkül maradni az ellenséges gádzsó világban: az a vég.

Ha bele akarunk érezni, gondoljunk csak az általunk is ismert párhuzamokra: a székely leány, aki – szégyenszemre – „nadrágos ember”-hez (nem „harisnyáshoz”, vagyis nem székelyhez) megy; az erdélyi magyar lány, aki román férfiba szeret bele, az amerikai fehér csemete, aki fekete bőrű menyasszonnyal állít haza, a New York-i ortodox zsidó és protestáns szerelme.

Erdős Kamillnak, a cigányság egyik legnagyobb magyar kutatójának az 1950-es években egykori csendőrök mondták, hogy a sátoros cigányok közt nem is hallottak kurváról. „Nem tudok róla – emlékezett vissza az egyik –, hogy cigánynő magyar embernek odaadta volna magát.” Azt is fel tudta idézni, hogy az egyik társa az elfogott cigány nők közül kiszemelt egyet, gondolva, hogy a szeretőjévé teszi, csakhogy az rátartian kikérte magának: „Mit gondol? Nem vagyok én kurva! Keressen magának magyar vagy román nőt.” A cigány prostitúció – állítják a modern kutatók is – éppen hogy nem hagyomány és semmi köze az erkölcsi érzék sokat emlegetett hiányához vagy a „könnyűvérűséghez”: ez általában szociális és gazdasági kérdés. Szegénység és kultúra kérdése. Ráadásul cigány erkölcs igenis létezik, sokszor szigorúbbnak, puritánabbnak tűnik, mint a gádzsóké. (Amivel megint nem mondtunk semmit, mert nem-cigány erkölcs és etika sem létezik „általában”, hanem van keresztény erkölcs meg burzsoá erkölcs meg szocialista erkölcs meg baloldali és jobboldali erkölcs. Ha van.)

Háromszék, 1972 (Fotó: Moldovan Nicolae)

A cigány felnőtt erkölcseit ugyanis az egész közösség őrzi, figyeli. Még a gyerekek is, akik mindig és mindenütt jelen vannak. A nőt és a férfit egyaránt követik; nem véletlenszerűen, hanem kiszámíthatóan. Minden kultúrantropológus azt állítja, hogy a cigány gyermekek tudatában is vannak felelős „beosztásuknak”. A cigány férfi nem maradhat soha egyedül más cigány férfi feleségével, de a cigány nőnek is ügyelnie kell rá, hogy még házában, lakókocsijában se fogadjon egyedül férfit. Ha gádzsó férfi vagy nő – rendőr, ügyvéd vagy valamilyen hatósági ember – mégis kivédhetetlenül behatol az élettérbe, az ajtót feltétlenül nyitva kell tartani, bármilyen hideg legyen is az idő, és olyan hangosan kell lefolytatni a lehető legrövidebb időtartamra szorított megbeszélést, hogy messziről is hallani lehessen minden szót.

Cigány kislányok

 A gyerekrabló cigány

Egy másik toposzról: a gyermekrabló cigányról már ejtettünk szót. Horváth Rudolf, aki 1888-tól, hat esztendős korától nyolc éven át vándorolt (Krakkón, Bukaresten, Moszkván át) az úgynevezett Ducestya-bandával, 1911-ben úgy emlékszik vissza a börtönben, hogy a cigányok ugyan mindig is cigányok akartak maradni, de szerettek volna „fehér cigánnyá lenni”, ezért raboltak fehér bőrű gyermekeket, akiket aztán annak rendje és módja szerint „összeházasítottak egy cigányfajbelivel, és így elő lett segítve az elfajzás”, a keveredés. Hatvan esztendővel ezelőtt Erdős Kamill hajdani csendőrei egyetlen legyintéssel intézik el a kérdést: „Képtelenségnek tartom a gyermekrablás vádját – mondja a kiszuperált zsandár –, hiszen van neki éppen elég gyereke.” A számtalan irodalmi eset sorolásának (Cervantes Kis cigánylányától Defoe Moll Flanderséig) nincs értelme, viszont érdekes, hogy még maguk közt a cigányok közt is élt (és milyen sokáig élt) a gyermekrabló cigány képe.

A „szerencsés csillagzat alatt született” szlovákiai Ilona Lacková – egy híres muzsikus család leszármazottja – emlékiratában visszaemlékszik egy érdekes esetre. Elmeséli, hogy ősei háromszáz éve telepedtek le a felvidéki falvak határában, kovácsok voltak, kosarat fontak, zenéltek a parasztok lakodalmaiban, a nemesek úri murijain. Röviden: megtalálták a helyüket. Nem úgy az oláhcigányok, akik még az ő gyerekkorában is vándoroltak, lóval kereskedtek, tollat tisztítottak, az asszonyaik jósoltak – és persze loptak is. Megengedhették maguknak, írja Lacková, hiszen egyik nap még itt voltak, másnap már hegyen-völgyön túl. A gádzsók pedig – akiknek egyik cigány olyan, mint a másik – mindenért, amit az oláhok műveltek, a letelepültekre zúdították a haragjukat. Ezért aztán, emlékszik vissza az írónő, a letelepült cigányok nagyon haragudtak rájuk. – „Corel sar Vlachos.” – Lop, mint az oláhcigány – mondogatták, miközben tisztelték is őket a szabadságukért. – „Sukar sar Vlachos.” – Szép, mint egy oláh. – „Dzal peskere dromeha sar Vlachos.” – Úgy járja az útját, mint egy oláh. „Engem vonzott az egzotikum, ezért vonzottak az oláhok is. Az oláh cigányok olyankor jelentek meg mifelénk, amikor Eperjesen vásár volt. Mondta a nagymama: »Ne menjetek a közelükbe, magukkal visznek, és soha többé nem látjuk egymást!« Ponyvával bevont szekerekkel jártak. Megengedték nekem, hogy velük utazzam a szekereiken. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, ha »ellopnak«, ahogyan a nagymama mondta. Egyszer aztán bent is felejtettem magam a szekerükben. Leszállt az éj, mi meg csak mentünk, egyre mentünk, én a szekér mélyében összegömbölyödve feküdtem. Ám egyszer csak megszólal a vajda: »Nini, a Miklus lánya! Halálra fognak otthon keresni!« És megparancsolta az egyik férfinak, hogy vigyen haza. Rendben megérkeztünk, és az oláh bocsánatot kért a szüleimtől, amiért ilyen későn hozott haza. Anyuka általában szigorú volt, de ezúttal valami oknál fogva nem lett mérges. Én meg már gyerekként éreztem, hogy az oláhokról szóló mendemondák nem felelnek meg a valóságnak. Még szinte bosszantott is, hogy nem loptak el, mert akkor járhattam volna velük a világot.”

 A ciganológia alapjai

A gyönyörű, ledér cigány nő, a gyermekrabló oláhcigány, a veszélyes haramia, a nemes vadember. Félelmek, elzárkózás, előítéletek, és virágzó cigányromantika. Együtt.

Hogy miért lehet így?

Mert nem ismerjük őket. A helytálló információ, a tudás hiányzik.

A cigányok valódi életének megismerésében csak a 19. század második felére születnek igazi eredmények. Láttuk, Augustini már a megfigyeléseire, nem a fantáziájára támaszkodott. Talán Jan Potocki is közel került annyira az andalúziai cigányokhoz, hogy valamennyire maguk közé engedjék. Puskin egy hónapon át köztük élt. George Borrow már tudatosan is igyekezett megmutatni a valóságot. A keresztény egyházak is újra felfedezik őket, az asszimiláló törekvések mellett megjelenik az evangelizáció, a szelíd missziós tevékenység, mely nem az erőszakra, hanem a lélekre ható meggyőzésre, a megvilágosodásra épít. A korszak térítői semmi látványos eredményt nem értek el. Sem az 1830-1860 közt működő protestáns John Baird – aki a Skóciai cigányok Jó Útra Térítését Szorgalmazó Társaság alapítója volt –, sem az Angliában ügyködő metodista James Crabb, sem a kontinensen próbálkozó társaik. Hagyjuk is őket, foglalkozzunk inkább a tudósokkal.

A 19. század derekától nyelvészek, néprajzkutatók, történészek hada kezdett foglalkozni a cigánysággal. Az egyik legkorábbi és legfontosabb mű August Friedrich Pott kétkötetes óriási nyelvtana, melyet 1844-45-ben adtak ki Halléban. Paul Bataillard történész-levéltáros írásai és publikációi 1843-tól jelentek meg sorban, R. Liebich híres munkája 1863-ban jött ki a nyomdából. Miklosich, Sowa, Paspati és Julius H. Schwicker művei az 1870-es és 80-as években kerültek az olvasók kezébe.

Körösfeketetó, 2012 (Fotó: Csiffáry Gabriella)

 A varázslatos keresése

1888-ban megalakul Nagy Britanniában, Edinburgh-ban a Gypsy Lore Siciety, a (nemzetközi) Cigány Tudós Társaság, melynek folyóirata igyekszik összehangolni a kutatómunkát. A folkloristák – köztük az erdélyi cigányokkal együtt szekerező Włislocki Henrik – kicsit szétszórtabbak, mint a nyelvészek. Nem mindig koncentrálnak a lényegre. A hétköznapok világa mintha nem érdekelné őket eléggé. A különösre, a varázslatosra, a megdöbbentőre vadásznak. Már megint az egzotikum! Ráadásul a cigány ember bujkál. Nem mond nemet. Dehogy! Tudja ő a módját, hogyan kell bánni a bolond idegennel. Hiszen ez az élettere, ezt tanulta az apjától, a nagyapjától, az meg a saját apjától és nagyapjától. Így megy ez ötszáz, nyolcszáz, ezer esztendeje. Dehogy vonakodik! Beszél ő szíves örömest. Valójában eszébe sincs beavatni, bevezetni világába a gádzsót. Alkalmazza a régi, bevált cigány taktikát, a rafináltan kifinomult módszert: „rugalmasan elzárkózik”. Kitalál, fantáziál, mesél: elkápráztatja a gádzsót. Azt tálalja fel neki, amit az vár. Sosem létezett fantasztikus ünnepek, ősi szokások, hátborzongató titkos szertartások, borzalmas varázslások és ódon babonák színes szőttesét teríti elragadtatott szeme elé. H. T. Crofton, A. Colocci, David Mac Ritchie, Francis Hindes Groome, Charles G. Leland (a Gypsy Lore Society első elnöke), Tihomir R. Gjorgjevic. Sorolhatnánk a neveket. Angolok, franciák, németek, szerbek, magyarok kutatnak, igyekeznek a cigányok bizalmába férkőzni. Az orosz M. J. Kounavine, valójában orvosdoktor, évtizedeken át időzött Kelet-Európa számos cigány csapatánál az Uráltól Besszarábiáig. Andrej B. Elyseev a kisázsiai cigányokról jelentetett meg könyvet 1889-ben.

A „nemes vadember”, a „regényes hős”, a folklór „egzotikus tárgya” felgyújtja a képzeletet: koronás fők is méltóztatnak rájuk vetni pillantásukat. Viktória, a leendő királynő 1836-ban, tizenhét évesen bejegyzi naplójába találkozását egy csendes, barátságos cigány csapattal. Nem tolakodóak, írja, nem követelőznek, hálásak a figyelemért. Az ifjú Viktória megfogadja, soha nem hagyja, hogy emlékezetéből kitörlődjék a kedves Cooper család képe.