Meglepő írásmű, szerzője öreg parasztasszony, aki az első oldalakat még a felszólításból eredő buzgalommal rótta, a későbbieket már egy addig ismeretlen mámorban, amit csak az írás adhat, s csak azoknak, akik vérbeli művészek.

Győri Klára a széki mesemodó. Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion (1975)

Győri Klára a széki mesemodó. Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion (1975) forrás: adatbank.ro

Győri Klára, Kali néni népi alkotó, aki közel fél századon keresztül nemzedékeket szórakoztatott vagy tán gondolkoztatott el történeteivel, meséivel és elbeszéléseivel. Nemcsak alkotó, de előadóművész is, aki mindig a közösség kedvére valót tesz. De hogyan jut oda egy parasztasszony, aki több mint negyven éve mindig mesélő volt, a közösség szószólója, hogy szakítson a hagyománnyal, és papírra rója gondolatait?

Széki mesefa

Kali néni “mesefa” a szó legszebb, immár jelképi értelmében. Gazdag örökségű mesemondó családban született. A család legkiválóbbja, Győri Mihály ismert mesemondó volt. Büszke is volt rá: gyermekeiből is mesemondót akart faragni. Kali néni családjában, ha nem is a Kali néni szintjén, mindenki mesél. Sándor bátyja a katonaságnál katonatréfák elbeszélésével tűnt ki, Zsuzsi nénje, mivel szombatos volt, vallásos szövegeket, történeteket mondott népszerű mesei módon. Mihály bátyja is mesélt, habár csak szűkebb körben.

De Kali néni nem lett volna negyvenhat évig a falu mesemondója, ha családi örökségét nem gazdagítja a közösség is a maga élményeivel, ha szomszédai, barátai, az egész falu életét, élményeit nem szívja magába.

 

Az a négyszázötven mese, népi tréfa, igaz történet, olvasmány-átdolgozás, népi elbeszélés nemzedékek gondolkodására hatott, s azokban a leányokban, legényekben csírázott tovább, akik fiatalságukat az ő fonó- és táncházában töltötték el. Az igazi mesefa előbb-utóbb fölébe nő a közösségnek, s már azt is képes kifejezni, amit a közösség még nem lát meg: miben vált a népi valóság túlhaladottá, megmosolyogtató kicsinyességgé, olykor pedig szívszorító béklyóvá, máskor anakronizmussá.

Boccaccio-novellákból parasztmesék

Kali néni huszonegy olyan Boccaccio-novellát tart számon, amelyet több vagy kevesebb rendszerességgel mesélt élete folyamán. A Boccaccio-kötet gyermekkorában került a családba: bátyja mint volt tisztiszolga Brassóból szerezte még az első világháború előtt. Kali néni egy “interjú” keretében kifejtette – nem minden novella volt erre alkalmas, hanem csak azok, amelyekben “sok huncutkodás, sok összebúvás van, hogy jól elkacagjuk magunkat”. S min kacagott a széki asszony? Azon, hogy az ügyes, csalfa menyecskék hogyan szedték rá öregedő vagy tökkelütött férjeiket. Olykor pedig azért hallgatták meg a Boccaccio-novellákat a Kali néni átültetésében, mert el lehetett érzékenyülni rajtuk. Azon például, hogy a kemény szívű gróf hogyan kínozta szegény Grizeldát, a türelmes feleséget.

Mert a türelem a széki asszonynak is a legfőbb erénye. E novellák megismerésének és mesélésének korszaka Kali néni művészi fejlődésének egyik lépcsőfoka. A novellákat át kellett plántálni a széki talajba. Alkotói eljárásra, kezdeményezésre volt szükség ahhoz, hogy Boccaccio nemes kisasszonyai és polgárasszonyai parasztmenyecskékké, nemes vagy polgár urai pedig vérbeli széki parasztlegényekké vagy férfiakká váljanak. Megváltozott a nevük, a szokásuk, a természetük, a beszédük: lettek belőlük népi mesehősök. És miért kellett Kali néninek ezekhez az újításokhoz folyamodnia? Alkotói gondból. A hallgatóság igényelte a régi repertoár kibővítését.

Százhúsz “igaz történet”

Ha az előbbit még csak szerény próbálkozásnak, azt a százhúsz “igaz történetet”, amely repertoárja igen komoly hányadát jelenti, nagyon is fontos, közvetlen előzménynek tekinthetjük. Szép, kikerekített történeteiben a falu jelenik meg ügyes-bajos dolgaival, nevettető visszásságaival: furfangosak, kapzsik, fösvények, bugyuták, önzők, maguknak élők, olykor maró szatírával, máskor keserű humorral.

Ha feltesszük a kérdést, hogy ez vajon Kali néni “találmánya”-e, vagy pedig olyan műfaj, amelyről szólottunk ugyan, de nem eleget, akkor talán a népi elbeszélés lényegéről szólunk. Ez a “műfaj” volt, van és lesz. Kali néninek érzékeny szeme van arra, hogy meglássa a falu ellentmondásait és paradoxonjait. Ez teszi értékessé igaz történeteit, és ez teszi érdekessé e művét is.

A mű életrajzi adatai

Amikor Kali néni 1960 decemberében a kolozsvári Folklór Intézetbe immár utoljára feljött, s kijelentette: “Most már mindent bémondtam” – felvetődött a gondolat, hogy elmondja élete történetét is.

Így született meg mostani munkájának első változataként kb. harminc oldalnyi füzete, melyben Kali néni mindössze a gyermekkorát írta meg s a leánykorát, nagyon vázlatosan*. Abba is hagyta, érezte, hogy nem megy, hogy hamis, hogy valami gátolja. Nem tudta folytatni, mivel csak titokban, lopva írhatta, a férje elől bujkálva.

Más, mélyebb gátló körülmény is volt azonban, amelyet Kali néni akkor talán meg sem érthetett: az, hogy míg férje él, nem tud őszintén, leplezetlenül írni az életéről, márpedig életében a legfőbb szerepet éppen a férje játszotta, aki tizenkilenc éves korától – több mint ötvenöt éven keresztül – gyötörte Kali nénit, s tegyük hozzá, gyötörtetett ő is Kali néni által. Ám ennek feltételei csak a férj halála után adódtak. (1973 után). Akkor már nem ötlet volt: belső kényszer, amely végre meg is találta az önkifejezés legjobb feltételeit. És írni kezdett. Annyira elölről újra, hogy művének mintegy címként (vagy az egész eszmeiségnek kifejezése gyanánt) mottót írt fel a vadonatúj füzetbe:

 “Kiszáradt az én örömem zöld fája, Hetvenöt év fészket rakott reája.”

 

 Részlet:

Volt olyan eset, hogy a leány szeretett egy legényt, gazdagabbat, mint ő, s annak a nyakába akarta kötni magát. Akkor még ő, a leány kereste az alkalmat, hogy megfogja a legényt. Persze, a legénynek kicsi biztatás kell, hogy összebújjon, s aztán vakarhatja a fejét. A hosszú évtizedek alatt, amíg nálam volt a tánc, sok ilyen eszeveszett szerelmest láttam összebújva, melyik fel a kertbe, melyik a tornácba, melyik az első házba.

Egyszer szép nyári este, egy csütörtöki napon táncot csináltak. Persze nyáron a csűrben volt a tánc. Én aznap nagymosást végeztem, igen elfáradtam, s ahogy a vacsorát elfogyasztottuk, bent az első házban lefeküdtem a nagy, tornyosra felrakott párnák megé. Lámpát nem gyújtottam, s nem is képzelte senki, hogy ott a párnák mögött lehet valaki. Nemigen engedtem senkit az első házba, na de egy-egy. jelentősebb legény vagy éppen a kezes bement. Na, ahogy én el vagyok bújva, mert pihenni kellett, nagyon el voltam fáradva, és sötét van, amikor bejönnek, látják, nincs senki bent. Persze mindjárt csókolóznak, a legény nyúlkál, én meg figyelek. Mondja a fiú, még bejő valaki, a lány meg, hogy menjenek ki a kertbe a gyümölcsfák közé. A fiú ráhagyta, ő nagygazda fiú volt, a leány szegény, szép, de rossz hírű. A fiú apja, ha tudja, meg is ölte volna a fiút, hogy így bepiszkolja a család nevét ezzel a kajtár seggű, rossz hírű, rossz magaviseletű leánnyal. A leány nem kérette volna magát, s még büszke lett volna rá, hogy teherbe ejti. Hallom; állnak fel a ládáról, mennek ki. A leány mondja: – Én megyek előre, s te feljössz azután. – A fiú mondja, hogy: – Jó, menj csak, megyek én is.

Én hupsz, ki az ágyból, nézek utánuk. A leány felment a megbeszélt helyre, a legény megáll a tornácajtóba, s

akkor futólépésben egyenest a táncolók közé. Na, gondolom, várhatsz, szerencsétlen leány.

Vasárnap jő a legény, s én mondom neki: – Hát mi az, János, mi volt csütörtök este? – Jaj, tán nem volt kend bent? – De én igen. – S nem tagadta. Azt mondta, bizony az a pár perc hamar eltelt volna, de ha jött volna aztán az anyja, hogy készüljünk, mert a lánya állapotos, én a háznál meg nem állhattam volna.

Előttem nem nagyon titkolóztak a fiúk, mert én soha semmit el nem kuruttyoltam, bármit láttam, intézzék el a fiatalok. Egy téli időben, az évben, egy másik utcába ment a tánc, s hallatszott hozzánk, hogy az asszony perel az egyik leánnyal. Látott valamit, vagy mi, de nagy’ per lett belőle. A táncházi asszony sokat kellett fizessen, alig tudta elfizetni a börtönt.

Ez alatt az idő alatt, míg ez történt, én éppen nagymosást rendeztem, ilyenkor kissé rendetlenebb a ház, mint máskor. Bent szennyesek, csebrek, teknők, ilyesmi. Jő be három asszony, a másik utcából valók, s szomszédomban van a malom, s mondják, bejöttek melegedni, mert megfáztak. – Azért is jöttünk, hogy megmondjuk kednek, a mi utcánkban úgy beszélik kedet, mint a virágos ökröt. – Megijedek, s kérdem: – Hát engem miért beszélnek olyan nagyon a ti utcátokban? – Hát azért, Kali néni, mert kednél negyvennégy esztendeje múlik, hogy itt a tánc, de még soha semmi rossz nem hallatszott a ked szájából. S itt a másik utcába csak most ment a tánc az ottani utcabeliekkel, s már milyen nagy per folyik egy szép leány s a táncházi asszony között.

Ha nem tudott hallgatni, fizetett az asszony sokat, s a lányt elvette a szeretője, és boldogul élnek még ma is.

 

fotó: Galéria Savaria

fotó: Galéria Savaria

 

szerkesztette: Nagy Olga és Szilágyi N. Sándor

Kriterion, 1975

 

 


* Az ebből való részek a kötetben antikva szedéssel, beütve.