SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Nem tudom, hol találtam rá, nem tudom, igaz-e, de olyan szép, hogy idézem: „Cigány zenészek a történelem folyamán mindig Magyarországon éltek a legtöbben.”

Azt mondják, cigány és zene ugyanaz.

Elsőre igaznak tűnik. Jusson csak eszünkbe Tony Gatlif varázslatos filmje, a Latcho Drom (Jó utat). Az út hosszú, de elképzelhetetlenül színes, magával ragadó. India, pontosabban Radzsasztán, Egyiptom, Törökország, Románia, Magyarország, Szlovákia, Franciaország, Spanyolország. És végig zene. Semmi szöveg, csak muzsika. A cigányzene bölcsőjétől Andalúziág, a flamenco szülőföldjéig. Hindu cigányok, kígyóbűvölők, aztán a Nílus muzsikusai, Isztambulban klarinét sír és visít, Clejaniban a tangóharmonikás Taraf de Haidouks vérfagyasztó balladája a Conducatorról, a vezérről, Nicolae Ceauseşcuról szól, nyírségi „kannások”, francia cigány gitárosok Django Reinhardt földjén. Tudjuk, hogy hivatásos zenészként működtek és működnek a Balkánon, Dél-Európában, Észak-Afrika egyes területein, valaha Oroszországban is. Már legősibb őseik, indiai dédapáik is mulattatással, muzsikával, tánccal keresték a kenyerüket.

A valóság mégis az, írja Koronczai Barbara, hogy nálunk a 18. század második feléig a muzsikálás a cigányok megélhetésében nem játszott jelentős szerepet. Az 1770-es évek összeírásai szerint például Baranya megyében a cigányoknak mindössze két-három százaléka élt muzsikálásból. Az 1782. évi statisztika összesen 1582 cigány zenészről tud. (Ami azért nem kis szám, az akkori összcigányságnak akár öt százaléka is lehet.)

Azt mondják, a cigány muzsikusok nem alkotóművészek, hanem zseniális előadók.

Biztosan igaz.

Azt is mondják, hogy nincs saját zenéjük. Ami saját, az az előadásmód. Mindegy, hogy orosz zene, magyar, angol, román, bolgár vagy spanyol, a cigány magába szívja, s úgy adja elő, hogy félreismerhetetlenül cigánnyá lesz.

Micsoda színesség ebben is. A görög cigányok muzsikáján a török katonazene és a klezmer hatása érződik. Burgenlandi „roma-pop”, „szinti-swing”, verbunkosból támadt magyar cigányzene, andalúz Tomatito és Camarón de la Isla, Django Reinhardt (akit még Woody Allen „második legjobb gitárosa” is irigyel) és a manus-jazz. A cigányok az őket körülvevő többségtől nemcsak szavakat, meséket, szokásokat tanulnak el, hanem zenét is. Az indiai eredet nyomait erősen felfedezhetőnek vélik például a flamencóban. A balkáni cigány zene is megőrzött valamit a keleti hagyományból, erre is utalhat a sok fúvós és ütő hangszer. Magyarországon, Romániában a vonósok és a cimbalom vált jellegzetes hangszerükké, míg Spanyol- vagy Oroszországban a gitár. A sokszínűség hasonlósága. Csakúgy, mint nyelvben és viseletben. De ami igazán hasonlóvá teszi a cigányok zenéjét, az az előadásmód. A szenvedély. Az érzelem.

Táncaikat sokáig rejtették, csak egymás közt, magukban járták. Illetve ez is kettős, mint egész életük. Létezhet tánc kifelé, az idegennek, és létezhet belső használatra is, a léleknek, a szívnek. A granadai cigányokról mondják, hogy kevés nagyobb szerencse érheti az idegent, mint az, ha hajnaltájt valahogy közéjük csöppen, amint ücsörögnek, maguknak énekelnek az Albaicín és a Sacro Monte barlanglakásai előtt. A japán és amerikai turistabuszok már visszagurultak a szállodákhoz – a cigányok magukban, maguknak játszanak, és ilyenkor nem a nők, a kifestett gyereklányok tánca, hanem a férfiak szívszorító éneke megrendítő.

Mik a jellegzetes stílusjegyek? Vonzódás a bővített másodhoz. Rubato, azaz felettébb szabad előadásmód. Csúszkálós, glisszandós intonálás közben félhang-távolságnál kisebb hangközök érintése. Erős improvizáló kedv és képesség. Ezt hozták Indiából. Minden mást „gyűjtöttek”.

 Budapest: Gipsy New Orleans?

Lehetne, mondják sokan. Ki szomorúan, ki dühösen, elkeseredetten vagy lemondóan. Magyarország egyik különlegessége, büszkesége lehetne. Hungarikum. Képzeljük el Granadát, Sevillát – sőt akár egész Spanyolországot – a flamenco nélkül. Gondoljunk bele, milyen lenne a salsa, rumba, bolero nélkül, milyen lenne zenészek és muzsika nélkül Kuba. Valaha, nem is olyan nagyon régen, ha megérkezett az idegen Magyarországra, a cigányzenét hallani akarta. Mára a muzsikus dinasztiák szinte teljesen eltűntek az éttermekből.

Számok

Az 1893-as cigányösszeírás szerint Magyarországon (Budapest és Erdély nélkül) 16.337 muzsikából élő cigány élt. Egy 1963-as statisztika szerint a Trianonban harmadára csökkent országban 9.929 cigányzenész tevékenykedett, s közülük 3.159 állandó vendéglátóipari alkalmazásban állt (a többi idény- vagy kisegítő muzsikus volt). Ugyanekkor cigányzenekar 393 (csak Budapesten 87) működött. Sárosi Bálint becslése alapján 1968-ban még mindig 7-8 ezerre volt tehető a hivatásos cigányzenészek száma. Nem hivatalos források szerint az 1980-as évek végén a magyarországi éttermi cigányzenészek száma 5.000, az ezredfordulón pedig már csak 3.000 lehetett, s a hagyományos cigányzenekarok száma tíz alá csökkent.

Taraf de Haïdouks

Beszélni kellene sok-sok kitűnő zenészről, énekesről, zenekarról. Itthoniakról és külföldiekről. Franciákról, spanyolokról, magyarokról. Francia, spanyol, magyar cigányokról. Stephane Grappelli, José Merce, Oláh Ibolya, Juhász Miczura Mónika, a most meghalt bőgővirtuóz, Pege Aladár. A magyar jazz idős vagy szinte még gyermek óriásai olyan sokan vannak, hogy meg sem próbálom őket felsorolni. Csak egyetlen zenekart említek. Egy romániai cigány bandát. A Taraf de Haïdouks ma a világ egyik leghíresebb cigány zenekara, és nem azért, mert tiszteletbeli tagja Johnny Depp. Hanem azért, mert csodálatos zenét játszanak. A Bukaresttől körülbelül hatvan kilométerre lévő Clejani község Cigánia nevű falurészéből indultak világhódító útjukra. Tucatnyi hegedűs, harmonikás, gitáros, nagybőgős, egy csomó énekes. 1995-ös lemezük az év világzenei produkciója volt, 2002-ben a BBC Rádió World Music díját is elnyerték. Népszerűbbek külföldön, mint otthon. Johnny Depp privát partira hívogatja őket Hollywoodba. A tizenhárom személyes cigányzenekar Európa, az Egyesült Államok és Japán legnépszerűbb fesztiváljain szerepelt már; zenéjükben a mai könnyűzenét keverik régi román, török, szerb, bolgár muzsikával.

Kannások és Jazz-zenészek

Sokan és sokféleképpen csoportosították már a muzsikus cigányokat. Játszott zenéjük alapján manapság öt nagy csoportot szoktak megnevezni.

Komolyzenészek. Általában olyan családok sarjai, melyek sok, de legalábbis több generáció óta a verbunkosból kifejlődött klasszikus cigányzenével foglalkoztak. A kávéházi, vendéglői zene hanyatlását követően álltak át, hogy gyerekeik már „igazi művészek” legyenek.

Az „igazi muzsikusok”, vagyis a hagyományos cigányzene művelői. A műfaj utolsó nagy virágkora a hatvanas-hetvenes években volt, akkor voltak a legkapósabbak, akkor voltak igazán tehetősek és irigyeltek. Az olcsó gépzene elterjedése és az ízlés változása az oka, hogy mindinkább háttérbe szorultak. Gyerekeik éppen olyan tehetségesek, ismerik a műfaj minden csínját-bínját, de ezen a területen nincs szükség rájuk, mert úgy tűnik, a cigányzenés éttermek kora letűnt.

Az eredeti cigány népzenét játszók, a „kannások” viszont egyre többen vannak. Nem igazán képzettek, nem virtuóz a játékuk, de divatosak. Leggyakrabban oláhcigányok. Ők a hazai és külföldi cigány- vagy népzenei, nemzetiségi fesztiválok szereplői.

A tánc- és szalonzenészek legfeljebb négyen-öten állnak össze (dob, hegedű, basszusgitár, szintetizátor, olykor cimbalom), de párban vagy egyedül (dobgéppel, szintetizátorral, harmonikával) is fellépnek. Mindent tudnak, repertoárjuk vegyes, Liszt, Brahms, Bartók, Haydn sem okozna gondot nekik, de általában divatos vagy nosztalgikus könnyűzenét, katonanótát, népdalt, magyar nótát várnak tőlük. Többségük kifejezetten képzett zenész, nem erről a műfajról álmodott.

A jazz-zenészek felmenői is általában zenészek voltak. Ez tulajdonképpen majdnem ugyanaz a csoport, mint az első, csak a gyerekek – akik ma már apák vagy nagyapák is lehetnek – a klasszikus zene helyett a jazz felé mentek.

Érdekes a csoportok viszonya egymáshoz, melyet Koronczai Barbara szerint a távolságtartás jellemez. A „kannások” állnak a peremen, az egész kultúrájukra rányomja a bélyeget az, ahogy a többiek a zenéjükről gondolkoznak.

„Nem tudjuk elválasztani a zenét a fajtabeli különbségtől. Nem merek hozzájuk közelíteni. Amíg ők meg nem teszik az első lépést, addig én biztos nem. A kinézetük rettent meg elsőre. Nem is ijedtséget, hanem viszolygást vált ki. A hanghordozásuk. Emelkedettebb. Meg a kinézetük.” „Szakmailag most mondjam azt, hogy semmit nem látok benne.” „Igazából engem nem foglal le ez a zene.” „Ez az ő zenéjük, nem a miénk.” „Ha azt mondjuk, hogy a kanna hangszer, akkor nem tudom mi a hegedű vagy a cimbalom.” Nem ritkák a beszólások sem: „Mennyit ér ez a mester-kanna?” „Ki kéne már hangolni azt a kannát, testvér!”.

Muzsikás cigánynak oláhcigány lakodalomban muzsikálni? Az sem egyszerű dolog. „Jó pénz, de veszélyes. Mindjárt elátkoznak, ha nem muzsikálunk el valamit. Vagy belevágnak egy kést az asztalba, és azt mondják, hogy »Addig muzsikálj, amíg ez el nem dől!«” Azt mondják, a temetés se jobb. „Olyan az, mint a lakodalom. Esznek, táncolnak. Borral itatják a halottat. Utána meg odatartják ugyanazt a poharat a te szád elé, hogy igyál. Majdnem agyonütöttek, mert nem akartunk inni.”

És fordítva? Mit gondolnak a „kannások” a többiekről? A zenéjüket elfogadják, de megvetik őket, mert nem beszélnek cigányul, nem tartják a hagyományokat. Ennek ellenére sokat tanulnak tőlük. Olyan is előfordul, hogy beállnak közéjük muzsikálni.

(Az indító kép Tony Gatlif Vengo című filmjének moziplakátja.)