SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Régóta folyik a vita arról, hogy vajon 2-3. századi megjelenése óta folyamatosnak tarthatjuk-e Pécsett a városi létezést és a kereszténységet. Hogy a pannon-illir-kelta város romanizált lakossága vajon képes volt-e a „barbárokkal” szót érteni.Nem menekült-e el, és akik nem tették, túlélhették-e a népvándorlás újabb és újabb hullámokban érkező népeinek rohamait.

A véres összeütközéssel járó találkozás nehezen gyógyuló sebet üt, alig felejthető emléket hagy az ember lelkében. A csöndes, békés találkozás észrevehetetlenül, a kultúrán, a műveltségen át formálja a lelket. Sokan állítják, hogy a népvándorlás egymást követő népei az esetek többségében békében megfértek a helyben élőkkel. Talán a hajdani Sopianae lakóinak is lehetősége volt a később betelepülőket megtérítve kivárni azt, amikor a magyarság első keresztény uralkodója – Nagy Konstantin után hét évszázaddal – ismét államvallássá tette országában a kereszténységet.

Mások szerint a dolog ennél sokkal egyszerűbb.

Eltűnt Róma, vele a rómaiak is. Jöttek hunok, keleti gótok, gepidák, longobárdok, avarok, frankok. Pannonia provincia nagy déli határvárosának, Sirmiumnak a romjai alól került elő az a római égetett tégla, melybe valamikor az 582. évi avar ostrom idején görögül karcolta bele a hajdani polgár a megható fohászt: „Krisztus, könyörülj rajtunk és a római hazán!”

A magyar Pécs középkori latin neve Quinquae Ecclesiae. Németül Fünfkirchen. Az öt templom városa. (Léteznek nyelvészek, történészek, akik a magyar elnevezésben sem a szláv kályha, kemence, hanem az ötös jelentést keresik: Pet Crkve.) Az elnevezés elég kései időből, a IX. századi avar-frank korból, Árpád magyarjainak honfoglalását megelőző évtizedekből származik. Ekkor fordul elő a Quinquae Ecclesiae vagy Quinquae Basilicae elnevezés, egyebek közt a 870-es évek elején írt Conversio Bagoariorum et Carantanorum című, a bajorok és karantánok megtéréséről szóló munkában, mely a salzburgi érsekség jogainak bizonyítására íródott.

És hogy miért pont „öt templom”?

Talán mert valóban öt temploma volt. Esetleg öt, templomként használt őskeresztény sírkápolnája, ahol a későbbi időkben istentiszteleteket is tartottak. Miért is ne maradhatott volna meg öt nagyobbacska épület? Például a bazilika. És még négy nagyobbnak mondható sírkápolna: mondjuk az, amelyiket ma ókeresztény mauzóleumnak nevezünk. Meg az úgynevezett háromkaréjos és a hétkaréjos templomok. Az nem kétséges, hogy a római Pécs vastag, olykor két méteres falvastagságú épületei akár az Árpád-korig is fennmaradhattak.

Megrendítő, szép gondolat, hogy Sopianae romanizált, keresztény lakossága túlélte a népvándorlás évszázadait, s hogy az avarok 570-től 800-ig tartó uralma alatt békén meghúzta magát, így várva ki, míg a IX. században összeölelkezhetett végre a frank Karoling uralkodók és a salzburgi érsek által képviselt nyugati kereszténységgel. A legtöbb szakember azt vallja, hogy ez nem valószínű. A kereszténység folyamatosságáról nem beszélhetünk. Ha valamiről, hát talán bizonyos romok használatának állandóságáról lehet beszélni. Hogy valakik mindig használták őket. Talán. De nem tudjuk, pontosan mikor, és kik. Vannak történészek, akik állítják, hogy az az „öt templom” nevezetű hely, ahol 865 körül Liupram salzburgi érsek templomot szentelt, az nem is Pécs. Azt is valószínűnek tartjuk, hogy a Karoling közigazgatás nem terjedt ki a környékre. Mások szerint a középkori magyar-latin elnevezés magyarázata mindössze annyi, hogy a Szent István király által 1009-ben szervezett egyházmegyében eleinte csak öt templom állhatott, vagy ötöt építettek Szent István korában.

Valéria tartományt és Sopianae-t a 430-as években átadták a hunoknak. Hogy mennyien maradtak s mennyien menekültek el nyomban? A történelemben arra is akad példa, hogy maradtak és túléltek, de az ellenkezőjére is. A régészek olyan sírhelyeket is feltártak, melyekből feltehetően maguk a menekülők távolították el a maradványokat. A cella septichora csak temetkezésre épülhetett, sírnak még sincs benne nyoma. Általában sincs régészeti nyoma, hogy Pécsett 430 után római lakosság élt volna. A középkori Pécs nem a római városon, hanem annak temetőjén emelkedett fel. Sopianae-ban a sírkamrákba költöztek be, melyekben tüzek nyomait találták a régészek. Ezek mellett pedig nyilván barbár idegenek melegedhettek, mert helybéli nem költözött volna sírkamrába.

De valójában talán mindegy, hogy kinek van igaza.

Ugyanis akár volt keresztény folytonosság, akár nem, a későbbi korok pécsi keresztény kultúrája mindig is az összetartozás tudatával, a folytonosság érzetével telepedett rá az előd által épített tárgyi és szellemi örökségre. A pécsi kereszténység – kisebb-nagyobb megszakításokkal vagy anélkül – közel kétezer esztendeje létezik. Nem egyforma, mindig más, és mégis ugyanaz. Római Sopianae. Keleti-gót ariánusok kora középkori városa. Bizánci kereszténységgel kacérkodó avarok városa. Frank Quinque Eclesiae, majd Szent István püspöki városa. Török Pécs szentháromságtagadó unitáriusainak városa. Végül a hódoltság után feltámadó magyar-német-délszláv barokk püspöki székhely. Mind ugyanannak változata. Egybetartozó egész. Egymásra épülő, rétegződő műemlékegyüttes. Kövek és épületek, falak és szobrok halmaza, és persze szellemi egység is. Az ókeresztény múlt a jelennek is része. Midőn 1782-ben a csákányok nyomán a felszínre kerültek az első keresztény emlékek, az építtető Koller kanonok a plébánia épületét – az előkerült romok miatt – átterveztette. Magyarországon talán ez volt az első tudatos műemlékvédő gesztus.