SZEPESI ATTILA ● A középkorban Európa-szerte virágzó látomásirodalom emblematikus helye volt az írországi Szent Patrick-barlang. A pokol tornáca. Messze földről tódultak ide a bűneiktől szabadulni kívánó nemes lovagok, szökött szerzetesek, fanatikusok, hétpróbás latrok, leánykereskedők, ördögtől megszállottak és ilyen-olyan más kíváncsi kalandvágyók.

Artflakes_id. Bruegel: Dulle Griet

A nevezetes barlang, melyet a purgatóriummal azonosítottak, Ulster tartomány Donegal-grófságának déli csücskében, az Angyalok szigetén bújt meg a föld alatt, a Szent Patrick-kápolna közelében. A szűk nyíláson át a föld mélyébe leereszkedő hamarosan egy tágas barlangban találta magát, ahol mindenféle gázok és gőzök kábították el.

Aki ide készült, tudnia kellett, mi vár rá, és a miazmás levegő meg a kalandvágyó lelkiállapota együttesen meg is tette hatását. Az alászállást ráadásul szigorú böjtnek kellett megelőznie, ami legyengítette a szervezetet. Korabeli leírások szerint gyakran megesett, hogy a barlang felé közelítő már akkor extázisba esett, amikor nyoma sem volt még miazmás gázoknak és gőzöknek. A szerencsésebbek, akik hamar kába álomba merültek a kénes kigőzölgéstől, egy idő múlva vissza tudtak térni, ám sokan voltak, főként erősebb szervezetűek, akiket az első gőzök-gázok nem vertek le a lábukról. Ők bizony gyakran úgy belevesztek a feneketlen, ezerfelé ágazó-bogazó föld alatti labirintusba, hogy soha többé nem tudtak kikecmeregni onnan.

Az egyház ideig-óráig elviselte a zarándoklatot, ám a tömeges tragédiák miatt időről időre bezárták Szent Patrick baljós barlangját. Hiába. Eltelt néhány esztendő és a fanatikus tömeg újra csak kibontotta a lezárt, sőt olykor lefalazott bejáratot és kezdődhetett minden elölről.

Henricus Salteriensis szerzetes – talán a megismétlődő tragédiák hatására, a gyanútlan alvilágjáró-jelöltek megsegítésére – 1189-ben papírra vetette Oenus lovag fantasztikus történetét.  A nevezetes mű a pokoljárás kézikönyve.  Célja csöppet sem titkoltan az, hogy „a jámbor lelkek zarándoklatukat szerencsésen bevégezhessék”.

A szerzetes tanácsokat ad a böjtölés módjáról. A ritkán kóstolgatott kenyér zablisztből készüljön és egy bizonyos állóvízzel legyen összegyúrva. Só nem kell hozzá. Rostélyon vagy hamuban kell kisütni. Részt kell venni bizonyos körmeneten. Aludni szalmán vagy szénán kell, párna és pokróc nélkül, majd mezítláb el kell zarándokolni a Szent Patrick-kápolnába. Ekkor, további tisztító ceremóniák után – amikor a prior hátborzongató eseteket sorol a Purgatórium szörnyűségeiről – következhet a barlangba való alászállás. Előbb azonban még meg kell áldozniuk a jelölteknek, hogy – mint a derék Henricus írja – megerősödve és felbátorodva szállhassanak alá „a pokolbeli fejedelmek, gyehennai seregek és kénkövet okádó sárkánygyíkok közé”.

Köztudomású, hogy magyar zarándokok is jártak a nevezetes barlangban. Leghíresebb volt közülük Tar Lőrinc lovag, Zsigmond király pohárnokmestere, akinek történetét többek között a jó Tinódi Lantos Sebestyén verselte meg. Lőrinc, akinek várát, legalábbis annak maradékát meg lehet tekinteni a Mátra-aljai Tar falucskában, urával, az időközben elhunyt Zsigmond királlyal is találkozott a barlang labirintusában. A köztudottan kujon természetű uralkodó lányok és asszonyok társaságában tölti pokolbeli napjait – igaz, emésztő lángoktól övezve és vasvillás ördögök döfködését elszenvedve.

Másik zarándok-honfitársunk, Nagy Lajos király vérszomjas vitéze, Krizsafán fia György is járt Írországban. 1353-ban, tehát előbb, mint Tar Lőrinc lovag. Ő gyilkos hírétől kívánt megszabadulni. Sikerülhetett, mert szerencsésen visszatért a pokolbeli útról, és hosszasan mesélt ördögöktől való csábíttatásainak és a velük, illetve önmagával való tusakodásoknak hagymázos emlékeiről…

Különböző középkori kódexeinkben se szeri, se száma a pokoljárásoknak. A Nádor-kódex őrizte meg Filibertus remete történetét, aki a test és a lélek örök harcát szenvedi el. Pokolbeli útján ördögökkel találkozik, akik „koromnál sötétebbek, éktelenségüket képírók meg nem jegyezhetnék, vaskosárt kezökben viselvén, kénköves lángot szájukon kibocsátván, kapához hasonlatos foguk vala, és orrukból kígyók kiszármaznak vala, szemük vasa mint a szikrázó tőr, és fülükön gennyedtség foly ki vala, homlokukon szarvuk vala, és a szarvuk végén méreg forr ki vala, ezök a vaskosárral a lelket elragadák, kit legottan nagy hirtelenséggel a pokolba vonnának. kinek ördögi férgek eleibe jőnek, és az ilyen társnak nagyon örülének, és vasláncokkal őtet megkötözék, némelyek vasvesszővel verik vala, némelyek homlokát foggal rágják vala…”

Tungdalus lovag alvilági utazásának históriája a Sándor-kódex lapjain maradt fenn. Ismeretlen szerző elmeséli: ”Egy tó vagyon a pokolban, közép aránt megfagyott. Ez fagyon ül egy bestye, kinek vagyon két lába és két szárnya, hosszú nyaka, vasorra, vaskörmei, kinek szájábul olthatatlan láng jő ki. Ez lelköket láttatik vala enni, kik őneki gyomrában az kínnak miatta semmivé lesznek, esmét szüli vala őket az jégön. Ott ők megújulnak vala esmég az kínra. És az lelkök, mind férfiaknak, mind asszonyállatoknak lelkök, kik az tóban alászállnak vala: meghasasulnak vala, és ott nagynehezen várják vala az szilésnek idejét… Vala minden tagokban bestyéknek különb-különb fejök, kik az tagokat rágják vala mind az inig és az csontokig. Olyan vala nyelvök, mint az áspis kégyónak, kik még az izüket is megemésztik vala mind tüdőjükiglen: szemérömtestük mind férfiaknak, mind asszonyállatoknak olyan vala, mint az kégyók, kik hasnak belöl valóit szaggatják vala, és belöket belőlük kivonni akarnáják vala…”

Mihály deák kódexében olvasható „Mikházy Szécsi János rettenetes dolga”. A látomás valóságos vásári forgataggá kerekedik. A bűnökben tévelygő János látja többek között, hogyan bűnhődnek odalent a hitetlen uralkodók, az uzsorások, a bujálkodók, a tolvajok, az árvákat és özvegyeket nyomorgatók, a fösvények meg a gyilkosok. Ebédjük „tűzkígyó, tűzbéka, vaslepény, kőkenyér és vérből csinyált füstölgő büdös étek”.  Odébb csata dúl, ahol mindenféle „vérszopó, katona meg hajdú” gyilkolássza halomra egymást, ám mind azonnal fel is támad és kezdődik elölről a csihi-puhi. A vásártéren tarka kompánia vezekel: „török, tatár, olasz, sípos, dorombos cigány” kínlódik az ördöghad mesterkedéseitől, hiszen a pokol – adja tudtunkra az alvilági krónikás: – „kénköves, füstös, büdös, sötét, naptalan, feneketlen, égő tűz, mind hóhérokkal megrakott, és röttenetes számtalan tűzzel megkészített feneketlen tömlöc, kitül az Isten mindeneket, minket is, még az pogányokat is oltalmazza…”

Ez utóbbi vízió, bár – kétség nem férhet hozzá – középkori minták nyomán született, már az újabb időkből való, 1679-ből.  Kiérződik belőle, festői felsorolásaiból a középkori ember borzongása, de a barokk lélek mindenféle színes kavalkád, cifraság, vásártéri forgatag és örvénylő sokaság utáni vonzódása is.

(A cikk indító képe Matthias Grünewald isenheimi oltárképének, a Szent Antal megkísértésének részlete)