SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ■ A Don Quijote első kötetének utolsó fejezetét Cervantes azzal zárja, hogy amikor már minden levéltári kutatása kudarcba fulladt, s úgy látszott, hogy a lovag harmadik kalandos útjáról semmit sem sikerül megtudnia, akkor a jószerencse a segítségére sietett, és elébe sodort egy vén zaragozai orvost, aki beszámolt róla, hogy egy ódon remetelak újjáépítésekor ólomszelencékre bukkant, melyekben molyrágta pergamenek lapultak, s azokra gót betűkkel a manchai lovag utolsó tetteit rótták fel a tudósok. A könyvek szerzői – állítja az író – olyan híres akadémikusok voltak, mint például el Monicongo (a Macskamajom), del Paniaguado (a Háziszolga), del Caprichoso (a Szeszélyes), del Burlador (a Tréfás) vagy del Cachidiablo (az Ördöngös).

Amikor Granadában 1588-ban – tehát alig valamivel a Don Quijote első kiadása előtt – elbontották a mórok régi mecsetjét, az új székesegyház alapozásán dolgozó munkások ólomládákat leltek a föld alatt. Bennük gót betűkkel, három nyelven – arabul, latinul és spanyolul – írt, töredezett pergamenek lapultak, melyeken a mohamedán-keresztény szinkretizmus talán leggrandiózusabb kísérlete tárult a teológusok szeme elé. Úgy tűnt, a szövegek szerzői Szent Jakab legközelebbi társai, Hispánia keresztény térítői voltak: Cecilio, Granada első püspöke, valamint Thesiphone és Indalecio. A granadai ólmok könyvei szerint a Jakabbal, Zebedeus fiával együtt érkező nagy hittérítők nemcsak hogy maguk is keletről jöttek, de valójában mindannyian arabok voltak: megkeresztelése előtt Ceciliót Ibn al-Radinak, Indaleciót Ibn al-Mogueirának, Thesiphonét Ibn Athasnak hívták. A granadai pergamenek tanúsága szerint Szent Jakab – aki később Spanyolország védőszentje és a Camino zarándokainak segítője lett – arab társakkal vette magát körül.

Ezek szerint hamis a kép, ami évszázadok óta él bennünk Jakabról? Santiago, a reconquista hőse? A mórok elleni sok évszázados háború lovagja? Santiago, a „mórölő”? Ez mind keresztény mesterkedés, hamisítás volna?

A granadai ólmok pergamenjei körül ádáz vita kerekedett. Granada püspöke tájékoztatta II. Fülöpöt majd V. Sixtus pápát is; azt szerette volna, ha a szentatya hitelesnek nyilvánítja a föld alól előkerült irományokat. Gyűlést hívtak össze, a döntőbíróság egyik tagja és szakértője a granadai karmelita kolostor priorja, a börtönt járt, idősödő költő, a nagy misztikus, az ekkoriban már sokak által tisztelt Keresztes Szent János lett.

Hogy kiknek állhatott érdekében a hamisítás? Ez nyilvánvalónak látszik. 1492-ben, midőn a Katolikus Királyok – Izabella és Ferdinánd – hosszú ostrom után visszafoglalták Granadát a móroktól, arabok és zsidók tömegeit gyilkolták le vagy űzték el az ismét kereszténnyé lett Ibériai-félszigetről. Sokan nem menekültek, hanem áttértek és maradtak. Csakhogy a keresztény hitre tért arabokat, a moriszkókat éppoly kegyetlenül üldözte az inkvizíció, mint át nem tért társaikat. Cervantes egyik novellájában a valladolidi Feltámadás-kórház kutyája így beszél a moriszkókról: „Csoda, ha annyi sok közt egy is akad, aki igazán hisz a szent keresztény törvényekben…”. Vajon jogos volt a bizalmatlanság? Nem tudom. Hogy ki volt az igazi sértett, vagyis hogy ki kezdte? Ez is kideríthetetlen. Az azonban biztos, hogy a granadai és andalúziai moriszkók háborgatása 1568-ban hatalmas felkelésbe torkollott. A híres kalóz, az algíri beglerbég, Hitehagyott Ali volt az egyik felbujtója és pénzelője a lázadásnak. A Granada fölé tornyosuló, 3500 méter magas Sierra Nevada oldalában, Alpujarras havas, zord hegyvidéki területein három esztendeig tartották magukat a felkelők. De aztán leverték őket. És hogy ki volt a győző? Az a Don Juan de Austria, aki valamivel később már a Lepantónál diadalt arató keresztény flotta vezérgályájának díszes tatjáról irányította a véres ütközetet. A hosszan elhúzódó alpujarrasi felkelés leverése, s Lepantó, a nagy keresztény diadal után a moriszkók élete még sanyarúbb lett. Nem csoda hát, ha a fegyverek után a tudományhoz fordultak segítségért. Megkísérelték bebizonyítani, hogy elődeik már Hispánia krisztianizálásából is kivették a részüket, hiszen közülük számosan Szent Jakab – a nagy térítő, akit Jézus a mennydörgés fiának nevezett – barátai és munkatársai voltak. De még ennél is tovább léptek: arra szerették volna felhívni a keresztény gondolkodók, tudós papok figyelmét, hogy az iszlám és a keresztény vallás egy tőről fakad, a legalapvetőbb teológiai kérdésekben nincs köztük áthidalhatatlan ellentét.

Tiszteletre méltó, izgalmas kísérlet. Képzeljük csak el a XVI-XVII. századi, türelmes Spanyolországot. Ahol a reconquista győzelme csakis boldogságot és szeretetet, megkönnyebbülést hoz. Ahol nincsenek kínzókamrák, csigák, nyújtók, tüzes fogók. Ahol nincs inkvizíció, ahol csak tanítanak, nem óvják veszett dühhel az Úr nyáját a szigorú domonkosok. Ahol mohamedán és zsidó, antitrinitárius és katolikus hittudósok vitatkoznak békésen, tiszteletben tartva egymás nézeteit. Álomkép! Az ereje teljében lévő ritkán alkudozik. Sokan, egyebek közt III. Fülöp krónikása, az Indiák első historikusa, a baszkföldi nagy boszorkányper egyik szereplője, Pedro de Valencia is kikelt a granadai ólomládákból előkerült pergamenek hitelessége ellen. És valaki más is tiltakozott a maga módján. Elfogulatlannak biztosan nem mondható, hiszen huszonnégy évesen fél karját hagyta ott Lepantónál, a muzulmán törökök elleni tengeri ütközetben, néhány év múltán pedig algíri szerecsen kalózok rabszolgája lett. Igen, Cervantes az. Aki azt írja valahol, hogy nem az embereket kell hibáztatni, ha érdeklődést mutatnak mindenféle ostobaság iránt, hanem azokat, akik az ostobaságokat feltálalják nekik. És mint korának annyi más kisebb-nagyobb eseményét, a Don Quijote szerzője a granadai ólomládák történetét is beleírja nagy művébe.