Migráns, bevándorló, menekült, illegális határátlépő… Horváth Júlia Borbála tárcája.

fotó: Sebestyén László

fotó: Sebestyén László

BUDAPEST, Budapest, te csodás… Örök játék megpróbálni olyannak látni a kedvest, mint az első alkalommal, a kíváncsi idegen szemével, amikor féltő kéz még nem óv, nem simít. A környezetet is lehetséges ekképpen szemlélni; utcákat, kereszteződéseket ismeretlenként, a sarki nagy fát, a boltost, a villamost, egy filmrészlet kockáit anélkül, hogy rögtön tudnánk, melyik kerületben forgatták, s a város így megmutatja, hogy az idelátogatók milyennek látják.

Nemrégiben a világhálón jelent meg a reprezentatív felmérési adat (Budapest Essential Urban Festival), miszerint a magyar lakosság egyharmada sohasem járt Budapesten, s nagyjából ugyanannyian is csak néhány alkalommal. Ezzel együtt a magyarok döntő többsége szereti Budapestet és nagyon büszke rá, Európa legjobb fővárosának tartja. Kritika is akadt a beszámolóban: a fiatalok hiányolják a felhőkarcolókat, az idősebbek viszont viszolyognak tőlük, kevés a zöld, és sok a tennivaló az élvonalba kerüléshez.

Ha manapság végigsétál valaki a Nagykörúton, különös élményben részesül. Ismeretlen- ismerős helyek, régi- új benyomások. A friss szeműek Amszterdamot, Párizst, Londont vélik felfedezni a belvárosi területeken, a bejáratott padokról messzi tájak arcai néznek vissza. A pályaudvarok kijáratánál lebzselő csoportok, mondatok ismeretlen nyelveken, és a sokat hiányolt világvárosi hangulat.

Csak éppen senki sem mosolyog. Passzív várakozás és masszív kérdések itt is, ott is. Hol a határ? Kérdezi a migráns, és azonnal továbbutazna. Hol alszunk éjszaka? Kérdezi a menekült, és tanul a helyi hajléktalanoktól, akik már évek óta nyomják. Hol a hivatal? Kérdezi a bevándorló, az üldözött, a határátlépő, aki frissen tanult jogaival élne.

A modern kori peregrinusok nagy része több ezer éves kultúrából érkezett, és pontosan tudja, hogy egy országhatár átlépése előtt nem kellene összetépni az útlevelet, hogy nem szabad elvenni a másét, hogy nem illik a parki virágágyásban könnyítenie magán.

Lázadnia viszont muszáj.

Hol a határ? Kérdezi a városlakó, amikor megszokott járatain a vándorlókba ütközik. Mit fognak ezek itt csinálni? Kérdezi a helyi állampolgár, akiből pillanat alatt munkanélküli válhat. Miből? Kérdezi a fedél nélküli, és méltatlankodik, hogy a migránsok tízszer annyira fontosak az államnak, mint ő, alanyi jogon és forintban mérve. Hogyan? Kérdezi az européer bennszülött, aki szívből és naponta kijár valamelyik pályaudvarhoz, ételt és jó szót osztani a jövevényeknek.

A városlakók vegyes érzelmekkel fogadják a jelenséget. Szópárbajra hívják egymást, szenvedélyesen érvelnek ellene vagy mellette, és jó szokás szerint találgatják, a háttérben miféle árnyalakok tartják készenlétben a puskaport.

De hol a határ, amikor majd kiteszik a táblát: megtelt! És aki korábban eszmélt, az miért jöhetett, s aki nehezen szakadt el otthonról, azt most már ugyanazért büntetni fogják. Kitántorgott Európába. Magyarázza majd a szír szőr az unokáinak, amikor családi képeken nézegetik a drúz, cserkesz, pandzsábi és magyar vérű rokonokat, akik időben éltek a lehetőséggel, s akiket idővel megvetnek a többiek, amiért nem tartottak ki – odahaza.

Az említett kutatás figyelemre méltó megállapítása volt, hogy a hazai, harminc évnél fiatalabb korosztály tagjainak többsége a lehetőségek városának tartja Budapestet. Mondhatnánk: éppen, ahogy az ideérkezők is. Azok a fiatalok az érzelmi kötődés és a gazdasági sansz miatt sohasem vándorolnának ki, nyilván annak tudatában, hogy azt bármikor megtehetik vagy visszatérhetnek. És a többiek?

Budapest pillanatnyilag egyfajta kapu, örök átjáró, mindenkori őrszemekkel, akik ilyen- olyan módszerekkel próbálják kezelni, amit előidéztek. Nyitott határok, kultúrák keveredése és bizalom az eszmében, hogy az ember eredendően jó, és helyesen cselekszik.

A szabadság, hajnali ébredés.

Lassan pirkad, új nap indul, tele reménnyel és nyugtalansággal; az utcákról éjszaka eltakarították az élet nyomait. Tartós együttélésre készülhetünk, s ha az út széléről reggelre eltűnik is az ételmaradék, a szemét, az eldobált pokróc, többé nem lesz ugyanaz a Nagykörút, a padok, a pályaudvarok környéke, hiába próbál mosolyogni bárki.

Menekült, bevándorló, és lakossági részére az esélyek városának most ugyanaz a neve: BUDAPEST.

Horváth Júlia Borbála

megjelent: Budapest folyóirat, 2015. augusztus

http://www.budapestfolyoirat.hu/2015/08

fotó: Sebestyén László