A férfi mindenre elszánta magát. Hónapok óta készült már, sokszor átgondolta, mit tesz majd, még azt is tudta, az előre megfontoltság súlyosbító körülmény lesz. De hallgatott. És hallgatott, közben érezte, ez így nem megy tovább. Nem bírta látni, iszonyodott a tehetetlenségétől, a fájdalmától, a mindenétől. A tragikus nap előtti éjszakán alig aludt, gondolatban végigfutott az életükön, és elkeseredett, amikor arra eszmélt, hogy a különtöltött évekre nem is nagyon emlékszik, amikor még nem ismerte, nem tudta, és érezte, bosszantotta, szerette, unta… szóval élt vele. Eszébe jutott, ha megteszi, csak olyanok következnek majd. De nem foglalkozhatott se múlttal, se jövővel, túlvolt már minden evilági megfelelésen. Cselekednie kellett. Aznap mégis többször elbizonytalanodott, amikor elnézte, ahogy mozog, ahogy lassan a szájához emeli a kanalat, azután ernyedten visszateszi a tányérba, és ebéd után elcsöndesedik. Közben arra gondolt, most már ő méri ki neki, hányszor csukhatja még le a szemét, mielőtt végleg lehunyja. De leginkább az utolsó kép idegesítette. Talán azért is húzta olyan sokáig az időt. A legutolsó, és az azutáni, amikor majd a nyakhúsába vág a kötél, és nem jut már befelé több levegő, a végső sóhaj illata is mindég az orrában marad, s lesz egy tizedmásodperc, amikor lazíthatna a szorításon, de akkor kell könyörtelennek lennie vagy nagyon is megengedőnek, és a tehetetlen test nem fog térdre hullva eldőlni, mert az ő karjai fogják fel, ahogyan mindig is a hatvankét év házasságuk alatt, amikor nagy volt a baj.

És most nagy lesz a baj.

Minden gyilkosnak ilyen nehéz? – tűnődött, de nevetségesnek érezte az önsajnálatot, és elhatározta, nem fog tagadni. Ennél a résznél az öregember erőre kapott, kiment a pajtába, előkészítette a kellékeket, és félóra múlva hidegvérrel, kiszámított módon fölakasztotta nyolcvanöt éves, halálosan beteg feleségét. A rendőrök az elkövetés helyszínén találtak rájuk, nagy-nagy csendességben, az asszony mellén a hálóing csupa könny volt.

Horváth Júlia Borbála