Laik Eszter interjúja Száraz Miklós Györggyel az Irodalmi Jelenben, 2016 januárjában

Száraz György

Fotó: Kaiser Ottó, 2015

Néző nélkül nincs mű, csak lehetőség. A könyv lapjai közé zárt betűkben, sorokban csak a kódolt lehetőség van. A mű az olvasói fejekben épül fel” – mondja Száraz Miklós György, aki 2015 decemberében elnyerte az Arany Medál-közönségdíjat. – Az íróval az újraírások lehetőségéről, apai örökségről és a családregényben megbújó „én”-ről beszélgettünk.

Mi értékesebb egy írónak: a közönségdíj vagy valamely szakmai elismerés?

Amelyiket éppen átveszi. Az emberek, az írók is, szemforgatók. Ha szakmai kitüntetést kapnak, de a kutya sem olvassa a műveiket, akkor azt mondják, hogy a tömeg igénytelen, csak a Bob herceg meg a Csárdáskirálynő kell neki, szerencsére a szakma bölcsei, ha kevesen vannak is, világosan látják, hogy ki a jó. Ha viszont közönségdíjat kapnak, akkor az igénytelen tömeg azonnal jó ízlésű olvasók értő seregévé változik, akik felismerik a tehetséget, nem úgy, mint az „elbutult és elfogult” szakma, mely az „olvashatatlan, belterjes álművészetet” támogatja. Különben meg hadd ne kelljen választani. Az a jó, ha mindkettő van. Szakmai és közönség elismerés is. Csíkszentmihályi Mihálynak van egy könyve, a kreativitást vizsgálja benne. Azt mondja, hogy ő azt tartja kreatív alkotónak, legyen író, festő, kutatóorvos, matematikus vagy bárki, akinek a tevékenysége alakítani képes a területét, és akit elfogad a szakma, de elfogad a közönség is. Lehetne más meghatározás is, például olyan, amiben az asztalfiókjában zseniális munkákat dugdosó, ismeretlen alkotót is kreatívnak fogadjuk el, ám Csíkszentmihályi akkor, abban a vizsgálódásában ezeket a feltételeket szabta. Szerintem minden alkotóművész vágyik a közönségre. Néző nélkül nincs mű, csak lehetőség. A könyv lapjai közé zárt betűkben, sorokban csak a kódolt lehetőség van. A mű az olvasói fejekben épül fel. A közönség, az olvasó mindenkinél fontosabb. Igaz, hogy a kritikus és az irodalmár is olvasó. Jó esetben a legjobb, legértőbb olvasó.

– A közönségdíjban nyilván fontos szerepet játszott nagyregénye, a Lovak ködben új kiadása.

Két könyvem jöhetett szóba a szavazásnál. Az egyik a regény, a Lovak a ködben. A másik a novelláskötet, a címe: Elpatkolsz, szívem, mint a pinty. Mindkettő durván egy éven belül jelent meg a Scolar Kiadónál. A díjkiosztón megkérdeztem, tulajdonképpen nem is kérdeztem, hanem állítottam, hogy ugye, a regényre kaptam a szavazatokat, és kiderült, hogy sokan a novelláskötet miatt szavaztak rám. Meglepett, és örültem, mert a kiadók nem feltétlenül bíznak a novellában, nem is nagyon szeretik felvállalni, mondván, hogy a novellát nem veszi a publikum.

Bánsági Ildikó

Az Arany Medál díjátadóján Bánsági Ildikóval

– A Lovak a ködben új kiadása javított kiadás. Miért érezte aktuálisnak az új megjelenést, és mennyiben változtatott a szövegen?

Az a rendjén való, ha a könyveket újra meg újra kiadják, nem? Régebben is ki lehetett volna adni, évek óta nem lehetett kapni sehol. Hajdanán a Könyvklubnál jelent meg, többször utánnyomták, mégis gyorsan elfogyott, aztán hosszú évekig antikváriumokban is csak elvétve tudtam szerezni egy-egy példányt. A Könyvklubot megtorpedózták, elsüllyedt. Később a Helikon Kiadó kérte a Lovak a ködben jogát, de valamiért nem adtam… Ma már azt sem tudom, miért. Aztán az Alexandra is kiadta volna, de oda sem adtam. Arra már emlékszem, miért, előbb egy másik regényt szerettem volna a boltokban látni. Az a legszebb – vagy legrosszabb? – az egészben, hogy azt a másik regényt azóta sem fejeztem be. Megcsinálom majd, egyszer beérik az is, mert ami kész van belőle, azt erősnek érzem, de a befejezésnek egyelőre ellenáll. Nem tudom megfejteni, miért. Vad könyv. Akaratos. Mit tehetek? Szelídítgetem. És közben csinálom azt, ami megy. Egyszer majd annak is eljön az ideje. És hogy mennyire dolgoztam át a Lovak a ködben szövegét? Lényegében semennyire. Nem változtak szereplők, nem olvasztottam egybe figurát, nem hagytam ki fejezetet, semmi a világon nem történik benne másként. Csak lefaragtam a díszítményekből. Az arabeszkek egy részét egyszerűsítettem. Ez egy testes, nagy könyv. Sok jelzővel, körülírással, habzással, ebből húztam egy kicsit. Egy ismerős, aki mindkét kiadást olvasta, azt mondja, észre sem venni a húzásaimat.

– Hogyan viszonyul régebbi műveihez? Átírathat az érettebb, megváltozott látásmód egy-egy szöveget?

Igen. Miért is ne? De, ismétlem, én nem írtam át, csak egy kicsit rövidítettem. Tizenöt évvel ezelőtt tizennégy hónap alatt írtam meg a könyvet. Nagy lendülettel. És ahogy kész lettem, már vitte is a kiadó. Egy hónappal később, távolabb kerülve a műtől, feltehetően már akkor is meg tudtam volna húzni én magam is, és ugyanazt húztam volna, amit most. Különben meg nem foglalkoztat, ami kész. Túl vagyok rajta, nem olvasom újra, nem akarom átdolgozni. Úgy van jól, ahogy van. Ami meg esetleg nem jó benne, az is úgy van jól. Más izgat. Ami még nincs kész, ami előttem van. Egy íróbarát egyszer döbbenten szóvá tette, otthon, nálunk, a könyvespolc előtt állva, hogy én a saját könyveimet is odapakolom a magyar irodalomhoz, a megfelelő helyre az ábécében. Én meg csodálkoztam, hogy miért is ne. Máshogy is lehet? Ez talán elárul valamit a kész műveimhez való viszonyulásomról is. Ott vannak, és kész. Különben jó helyen vagyok, Szakonyi és apám, meg Szentkuthy és Szepesi Attila közt. Ez az átírás, bár nem foglalkoztat, különben érdekes is lehetne. Hiszen másként olvasunk reggel és éjjel, húszévesen és negyvenévesen, győztes hadvezér korunkban és befelé forduló szerzetesi állapotunkban, szerelmesen és rezignáltan. Ha másként olvasunk, másként is írunk. Érdekes lenne ötévenként átírni egy munkát. Húszévesen megírni, aztán újra és újra elővenni. Az átírások sora egymás mellett. Biztos van rá egy csomó példa a görögöktől máig. Nekem most hirtelen mégsem jut eszembe. Meg persze az is igaz, hogy milyen felemelő az, ha valamihez egyszerűen nem lehet hozzányúlni. Mert minden szó a helyén van. Egyetlen szó sem hiányzik, egyetlen szó sem fölösleges. Aztán ha a millió Gulliver– meg Don Quijote– meg Ezeregy éj– meg Shakespeare-kiadásra,           -átírásra, -kurtításra, gyerekkiadásra gondolok, akkor világos, hogy semmi sem állandó, talán csak Hammurapi vulkáni bazaltba vésett törvényei, vagy az Orkhon-völgy szikláinak rovásos feliratai.

– Tavasszal jön az új regénye, amelynek korábban már elárulta sokféleképpen értelmezhető címét: Apám darabokban. Folytatása ez valamelyik korábbi műnek? Akár a Lovak a ködben-nek?

Nem, ez egészen más. Regény ugyan, de nem fikció, hanem valóság. Az régen is megfordult olykor a fejemben, hogy írhatnék a családomról. Minden család szerteágazó, sokszínű, ellentmondásokkal teli. Mindegy, hogy egy parasztcsaládról, nagyvárosi polgárfamíliáról vagy arisztokratákról beszélünk. Varázslatos tehetségek, bolondok, nagyivók, nőcsábászok és morózus agglegények, kártyások, korhelyek meg más függőbetegek, Amerikába vagy Brazíliába emigrálók, a francia idegenlégióig menekülők ott voltak és vannak minden családban. A nagy építők és a grandiózus rombolók. Meg a titkok. Régen is azt gondoltam, erről írhatnék egyszer. A magaméról. És akkor úgy képzeltem, valami szaftos, könnyed, humoros könyv lehetne ez, tele tréfával, bujasággal, gúnnyal, megértéssel és öngúnnyal. Távolról tekintve rá, azaz a családra. Mintha nem is része, folytatója, vagyis hídja és állomása lennék magam is, hanem valami teremtő, aki a magasból bámulja csodálkozva ezt a folyót, a nyüzsgő hangyabolyt. Mint aki kívül van. Aztán egyszercsak valahogy elsúlyosodott. Mert nem lehetett nem feltennem a kérdést, hogy apám, Száraz György, ki volt.

Én Páskándi Márti n Gy p

Jobbról: a szerző édesapja (Száraz György), édesanyja (Dr. Marek Márta), Páskándi Géza, Száraz Miklós György

– Milyen értelemben?

– Hogy vajon miként lehetett Kossuth-díjas? Hogy lehetett a szocialista idők két vezető irodalmi folyóirata közül az egyiknek, a Kortársnak a főszerkesztője? Előtte az ÉS főmunkatársa. Miért hívták meg Izraelbe? Hogyan írhatta meg akkor, az 1970-es évek derekán azt a zsidó-magyar múlttal foglalkozó nagyesszét, amit aztán lefordítottak egy sereg nyelvre? Hogy utazhatott az USA meghívására amerikai körútra? Miért ő? Pontosabban: ő miért? Ugyanakkor Kubába, Izraelbe, Kazahsztánba? Hogyan is játszhatták a darabjait a színházak, hogyan forgathattak a műveiből tévéjátékokat? Hiszen nem volt párttag. Sokáig priusza volt. Börtönben ült. Nem diákcsíny vagy elégedetlenkedő vers írása miatt, hanem államellenes szervezkedésért, fegyver- és robbanóanyag rejtegetésért, kommunistaellenes összeesküvésért. Hogy lehet, hogy a nyolcvanas évek derekán már-már kormányzati véleménnyé lett mindaz, amit az erdélyi magyarok védelmében, a kommunista-nacionalista román diktátor tollforgatói ellen írt? Félreértés ne essék: ezek nagyon nagy dolgok. Hihetetlen teljesítmény hihetetlen rövid idő alatt. Irgalmatlan munkabírást és nagy-nagy tehetséget feltételez. De van egy másik oldala is. Az a rendszer nem feltétlenül becsülte meg a tehetséget, ám feltétlenül megbecsülte az akár elvtelen „igazodást”. Rossz, rohadt, embertelen világ volt. Gyilkos és lélekölő. Kontraszelektált. Mi kellett egy ilyen világban az érvényesüléshez? Tudás? Tehetség? Kitartás? Szerencse? Biztosan akadt olyan, akinek mindebből kettő is elég volt, és rengetegen voltak, akinek mindez sem volt elég. Elúszni látszott az a könnyed, szaftos, humoros családtörténet, amire korábban gondoltam. Aztán erővel fordítottam rajta még egyet. Azt mondtam, nem változott semmi, megírom ugyanúgy, és ragaszkodom a valósághoz, tehát bizonyos értelemben dokumentumkötetet írok, de mégis szabadon. Úgy értem, nem engedek egyik irányba sem. Nem engedem meg magamnak, hogy elbillenjek. Semmi elájulás, semmi dráma, semmi nyavalygás, semmi szörnyülködés, leleplezés, szemrehányás. Semmi pátosz és semmi gyilkos önirónia. Hiszen ez csak egy regény lesz. Amiben történetesen minden igaz, amit leírok.

– És valóban kívül tudott maradni a történeten? Nem lett az aparegény fiúregény is? Arra gondolok: azt a kérdést nem kellett feltennie, hogy Száraz Miklós György kicsoda?

Először úgy akartam, hogy fel sem tűnök a könyvben. Úgy írom meg apám és anyám történetét, meg a nagyszüleimét, meg a kort, a hátteret, mondjuk 1956-ot, amikor a szüleim, október 9-én, megismerkedtek, úgy beszélem ezt el, mintha nem léteznék, meg sem születtem volna. Hosszú lenne, nem is kezdek bele, hogy végül is miért tettem le erről. Így most ugyan előfordulok a könyvben, de a lehető legkevésbé. Éppen csak annyira, amennyit nélkülözhetetlennek gondoltam. De ez írói technika, szerkezet, erről nem is igen mondanék többet. Azt a közhelyet meg, hogy az író semmiből sem maradhat ki, azt nem is kell említenem, ugye? Bovaryné én vagyok, apám és anyám és az összes ükapám meg ükanyám én vagyok, a szódagyári lovak 1939-ből én vagyok, a könyvem is én vagyok. Az meg valóban nehéz kérdés, hogy én valójában ki is vagyok.

Márti Gyurka Farkaslaka 1972

Balról: Száraz György, Páll Antal, Páll Róza, Dr. Marek Márta, Tamási Gáspár (Farkaslaka, 1972)

– Kérdezhetem a végét? Hogy mi derült ki? Kiderült-e valami? Vagy nem szabad lelőni?

Ha akarnék, sem tudnék egyértelmű választ adni, de nem is akarok. Nem azért, mintha ez egy krimiszerű vagy kémtörténetre hajazó könyv volna. Inkább azért, amiért nem válaszolok arra sem, ha azt kérdezik, miről szól valamelyik könyvem. Mit tudom én, hogy miről szól. Ha megmondható, hogy egy könyv miről szól, akkor az szakkönyv. Azt könnyű kijelenteni, hogy ez és ez a könyv a haltenyésztésről vagy a második világháború harci repülőgépeiről szól. Egy regény mindig sok mindenről szól, nem? Akkor is, ha „csak” Ivan Gyenyiszovics egy napjáról szól. Honnan tudjam, hogy miről szólna annak, aki kérdezi? Hiszen még azt a haltenyésztési szakkönyvet is másként olvasom én, másként egy akvarista, egy filozófus vagy egy halász. De abban is lenne valami, ha a vásári kikiáltók modorában azt kiáltanám erre a kérdésre. hogy „Tisztelt nagyérdemű, tessék, csak tessék, a végén minden lelepleződik!”

– Az Elpatkolsz szívem, mint a pinty című novelláskötetének egyik elbeszélésével alaposan csőbe húzott, mint recenzenst (remélem, nem csak engem!). Egy filológiai nyomozás történetét írja le egy fiktív kézirat után, de olyan ravaszul hitelesen, hogy az olvasó simán „megeszi”. Szeret játszani?

– Van ember, aki erre azt mondja, hogy nem? Miközben azt sem tudjuk, mi a játék. Hogy valóban az ember sajátja-e? Jó sok izgalmas teória létezik. Majmok, varjak játékai. Az emberi játéknak is millió változata van. Szórakozás, tréfák, cukkolás. Ügyességpróbák a profi sportig. Ami már munkavégzés, üzlet. Szerencsejátékok. Gonosz játékok. Szerelmi játékok. Veszélyes játékok. Macska-egér játékok. Politikusok, hadvezérek hazárdjátékai. De nem okoskodok. Szeretek játszani.

– Ezek a balladisztikus, keleties, fülledt, néhol krimiszerű, néhol játékos novellák mintha egy más világ lennének, mint a (személyes) történelem sorsfordító pillanatait boncoló regények. A novellák a kalandorság, a nagy utazások termékei? S ha már itt tartunk, nem hiányoznak az andalúziai kutyák?

– Jé, ezt én így sosem fogalmaztam meg. Pedig igaz. Tudtam is, de nem innen fognám meg ezeket a történeteket. A novellák többsége valamiképpen – helyszínekben, alakokban, egy-egy eseményben, az indító mozzanatban – a csavargás termékei. Kölyökkori erdélyi tekergések. Később meg andalúziai vagy katalóniai időzések. És igen, az egyik novella helyszíne Tibet. Ha úgy alakul, ezek mind ciklusokká lehetnek egyszer. Bár nem erőltetem. Az andalúziai kutyák pedig hiányoznak. Maga Andalúzia. Granada. Most persze nem magától értetődő ez az érzés. A vágyakozás. Amikor ilyen rossz hangulatú Európában élünk. Európa nyilván jó, csuda gazdag, kényelmes. Miközben ugyanaz az Európa töketlen, széthulló, következetlen, szegény és kegyetlen. De ez olyan sokrétű, hogy ne menjünk most bele.

Sierra Nevada 2

A Sierra Nevadában (2001)

– Kabdebó Lóránt készített önnel nemrég egy interjút. Abból kiderül, hogy ő olvasta a mostanában befejezett új nagyregény, az Apám darabokban kéziratát, és azt állítja, ez a könyv lehet korszakzáró, egyben korszaknyitó mű is. Mire gondol ezzel?

Azt hiszem, hogy ő azt hiszi, amit én is szeretnék hinni, de még túl közel vagyok hozzá, így hát nem láthatom, hogy milyen a könyv, szóval ő talán azt hiszi, hogy jó könyvet írtam. Ő volt az első, aki olvasta a kéziratot. Annyira korán, hogy mostani állapotában a kézirat már nem is az, amit olvasott. Mert például egy szálat, amit korábban – legalább két-három évvel ezelőtt – írtam, aztán mégis elvetettem, és azt az egész szálat ki is szedtem a szövegből, azt éppen a vele való beszélgetések után fűztem vissza a regénytestbe, sőt írtam egy csöppet erősebbre. De igazából még mindig nincs kész, hiszen a szerkesztő dolgozik rajta, és amíg tudom, hogy a szerkesztő dolgozik, addig engem is megkísértenek újabb és újabb apróságok. Amíg el nem megy a nyomdába, addig nem lezárt a könyv, belül „dolgozik” az emberben. Pláne egy ilyen munka, ami nem egyetlen ív, nem egyetlen lendület, hanem aprólékos illesztgetés, pepecselés, kirakójáték. Ahogy az lesz az olvasónak is.

– Vannak más barátai, kollégái is, akiknek megmutatja a kéziratait, és akiknek számít a véleménye?

– Nem szeretem megmutatni az írásaimat, csak ha készen vannak. Ha úgy érzem, hogy én már lezártam. Mert félek, hogy elterel mások véleménye. Ha közben látják. Mert gyanakszom, hogy csuda ötleteket, észrevételeket kaphatnék. Amiket aztán vagy használnék, és akkor félrevinne vagy félrevihetne, hiszen az én megoldásom biztosan más lett volna, akár még tüneményesebb, vagy akár laposabb, de lehet, hogy ott és abban a műben a laposabb lett volna a jobb. Vagy amiket nem használnék, mert azt mondanám ostoba hiúsággal, hogy jó ez, remek, de nem az enyém, nem kell. Jobb kivárni, hogy minek akaródzik megszületni. Szigorúan és makacsul tartottam magam ehhez mindig. Most úgy néz ki, ez a könyv ebben kivétel.

Arábiai sivatag

Az Arábiai sivatagban (2003)

– Pályája kezdetétől párhuzamosan jelennek meg művelődéstörténeti és szépírói munkái. Az utóbbi időben mintha az irodalom felé billenne a mérleg. Tényleg így van, vagy ez csak véletlen?

– Így van, és szeretném, ha így is maradna.

– Miért? Van különösebb magyarázata?

– Fontosabb lett. Azt szeretném írni, amit csak én írhatok meg. Ha örököltem volna néhány gyárat, szóval, ha gazdag lettem volna, talán egyáltalán nem készítettem volna albumokat. Bár a fene tudja, talán ez sem igaz. A Cigányok albumot szeretem, fontosnak is tartom. Nem úgy értem, hogy a világ lett több tőle, hogy van, hanem hogy én. Így fontos a zsidó könyv, a judaisztika-kötet is: az Írd fel házad kapujára. A trianoni képeskönyvet is szeretem. És a többi hasonlót sem tagadom meg, de azok nem fontosak. Nekem nem. Ma már nem. Szabadúszó vagyok, és az voltam tíz meg húsz éve is, és ezek az albumok akkoriban igen jó jövedelmet produkáltak a kiadóknak is, nekem is. Egyik-másik 30-40 ezer példányban fogyott el. Különben nagyon jó volt csinálni őket. Erdélyt terepjáróval beautózni, hetekig csavarogni és fényképezni. Várakról könyvet csinálni. Napokon át a Néprajzi Múzeum hihetetlen képarchívum-labirintusában bóklászni. Az egyik ilyen könyvben egyedül csak a Hortobágyról írtam egy 80 000 karakteres esszéfélét. Annyira élveztem a pusztát, hogy előbb a csárdákat is belevettem, aztán a magyar szürke marhát és a rideg állattartást, majd meg párhuzamba állítottam a magyar betyárokkal Jorge Luis Borges argentin gaucsó-hagyományt boncolgató szövegeit. Elvonatoztam a kiskunfélegyházi börtönmúzeumba betyár-körözési plakátokért. Jó volt, de elég volt. Azt mondják, a hagyományos albumok világának be is fellegzett. Nem tudom. Az biztos, hogy a képek szerepe is megváltozott. Képözönben élünk, olyan villámgyorsan juthatunk lélegzetelállító természet-, állat- vagy festményfotók ezreihez, ragyogó képek befogadhatatlan tömegéhez, és tényleg remek minőségben, hogy az csodálatos. Ez nagyon jó. De éppen emiatt én ma már csak olyan képekkel dolgoznék szívesen, amelyek egyediek. És megelégeltem a felszínességet is. Valaha történész-régész szerettem volna lenni, így aztán ezek mellett egy harmadik történelmi stúdiumot, levéltár szakot is végeztem az egyetemen, emiatt egy ideig úgy éreztem, van valami jogosultságom arra, hogy históriai témákhoz nyúljak. Ez is elmúlt belőlem. A történettudomány, a régészet meg a százféle segédtudományaik is annyit fejlődtek, változtak, hogy ma már nem mindig tudom eldönteni, melyik teória megdöbbentően eredeti, és melyik csak megdöbbentően ostoba. Melyik mond ellent a tudomány korábban elfogadott eredményeinek, és melyik tudománytalan. Lemaradtam. De nem is bánom, mert, ismétlem, egyre inkább olyasmi érdekel, ami nem felszín, amihez mélyebbre kell ásni, amit más nem csinálhat meg, csak én. Lehetne ez sok minden, de azért a legkézenfekvőbb az írás. Az irodalom. És most vissza ne kérdezzen, hogy ma hogyan határoznám meg a szépirodalom mibenlétét, mert nem tudom. Egy csomó hagyományos forma mellett egy csomó vadonatúj is létezik. Mintha a vágáns költészet, a csavargók, kocsmatöltelékek, költői versenyek középkori világa támadt volna fel. Irtó izgalmas. Azt hiszem, a mű az, amiben értelem, érzékenység, erő érhető tetten. Hogy könnyeden sziporkázó vagy súlyosan görgő tehetség, az mindegy. De tehetség. Eszeveszett belső küzdelem, töprengés vagy kín. Mindegy. Erő. Vagy egyszerűen a nyers őszinteség… Az már irodalom. Művészet. Ez nem változik.

Laik Eszter

Indító fotó: Fürjes Viktória, 2015

***

Az Arany Medál-közönségdíjat Mészáros Márton újságíró alapította, 2015-ben hetedik alkalommal adták át. A nézők és olvasók online szavaznak, a jelöltlista is a közönség szavazatai alapján áll össze. Arany Medált kap az év színésze, színésznője, rendezője, szépírója, felfedezettje, és kiadják az év életműve elismerést is, melyet idén Bánsági Ildikó kapott. Az elmúlt esztendőkben – mások mellett – Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Bálint András, Vámos Miklós, Háy János, Dragomán György kapták az elismerést. 2015 színésznője Földes Eszter, színésze Gálffi László, rendezője Fekete Ibolya, felfedezettje Hartai Petra, írója Száraz Miklós György.

 

A szerző megjelenés előtt álló regényéből január 19-től olvashatnak részletet az Irodalmi Jelen online-on.