Száraz György, 1970
„A legutóbbi Eclogában megjelent egy cikkem egy általam nemrég felfedezett, de igen nagyra becsült magyar íróról, születésének évfordulója alkalmából. (…) Száraz György, az egykor elismert (Kossuth és József Attila- díjas) magyar író idén november 3-án lenne 80 éves. Ismerői és tisztelői ma már kénytelenek őt a „méltatlanul elfeledett” kategóriába sorolni. Két műfajban alkotott nagyot: a történelmi tárgyú esszében és a történelmi drámában. Mindkettőben hatalmas műveltségről, olvasottságról és nagy lényeglátásról, ráérző képességről, empátiáról tesz bizonyságot, és minden művével egy célja volt: valamiféle tisztázást, valódi békességet elérni a magyar történelem traumatikus kérdéseiben. „…engem azzal szokás vádolni, hogy didaktikus vagyok. Mi más lehetnék? Kénytelen vagyok rá. Azt is mondják: szeretem a >>rázós<< témákat. Jó, lehet. De nem >>rázni<<, izgatni akarok, hanem gyógyítani, tisztába tenni. Hogyan tegyem, ha az emberek még az alapelemeket sem ismerik, vagy ami még rosszabb, rosszul ismerik? És ez még az úgynevezett vájt fülűekre is érvényes.” -mondta egy vele készült interjúban*. Az Új Magyar Irodalmi Lexikonban pedig ezt olvashatjuk róla: „Történelmi drámáiban általában a nemzeti múlt nagy kudarcainak, >>elszalasztott lehetőségeinek<< elemző ábrázolására vállalkozott”. Valamint: „Tanulmányaiban foglalkozott az erdélyi magyarság történetével és helyzetével, a magyar nemzeti tudat zavaraival, a korszerű hazafiság kialakításának követelményeivel” .
A köztudatba igazán 1974-ben robbant be, mikor bemutatták Nagyszerű halál című drámájából a Vacsora a főhadiszálláson címmel készült tévéjátékot. A mű Gyulán játszódik, ahol 1849 augusztusában a lovagias orosz tisztek egy díszvacsorát adnak a fogságba esett magyar tábornokoknak, a későbbi aradi vértanúknak. A fogoly főtisztek hosszas beszélgetést folytatnak egymással, arról, hogy „hol rontottuk el”, és ennek során megmutatkoznak a köztük lévő komoly ellentétek, egyesek egymásnak esnek, már-már párbajkihívás lesz a dologból. A közönséget meglepte a nemzeti „Panteon” eme „szentjeinek” szokatlanul emberi ábrázolása és ez aztán sok vitát is elindított róluk, a korról, a témáról országszerte. Azonban ezen kívül is nagyon sok drámája és színműve van Száraz Györgynek, amelyekről érdemes szót ejteni.
Legtöbbjükre, a szikár, egyszerű, realista, ugyanakkor lényegre törő és érdekfeszítő mondatok jellemzőek. A téma sem mindig olyan, amelynek háttere egy átlagosan művelt magyarnak kapásból beugrana, de éppen ezeken, kevésbé ismert tényeken keresztül tapint rá a magyarság nagyon fontos problémáira és tévhiteire. Egyik nagyon fontos műve az Ítéletidő (1979): ebben az 1849. májusi abrudbányai vérengzésen keresztül mutatja be a XIX. századi magyar-román ellentéteket. (Ez volt az az esemény, melynek során a román felkelők a város magyar lakosságának nagy részével, valamint a békeközvetítő kormánybiztossal, Ioan Dragoşsal is végeztek, egy félreértett magyar hadmozdulat következtében, még mielőtt a fegyverszüneti tárgyalások befejeződhettek volna.) Teszi mindezt a lehető legszélesebb elemzéssel, nem bűnösöket, hanem okokat keresve, a két fél felelősségét egyaránt bemutatva. A mű nem vádirat, nemcsak a románokat kell, hogy önvizsgálatra késztesse, hanem a magyar közvéleményt is, az egész XIX. században arrogánsan lenéző, és 1849-ben megegyezni nem vagy csak későn tudó nemzetiségi politikáért.
A vezérkari főnök c. „dokumentumdrámájában” (1981) az 1919-ben Magyarország határait védő Stromfeld Aurélról emlékezik meg. Bemutatja a ma is kevéssé ismert Magyar Tanácsköztársaság ellentmondásait: a vezetés ellentéteit, a bonyolult politikai és hadügyi helyzetet, amely miatt ezt a korszakot nem lehet(ne) egyértelműen minősíteni, amiről sokan elfeledkeznek.
A tábornok c. műve (1981) a kevéssé ismert Pálffy György koncepciós peréről szól, aki a „Horthy-hadsereg” ifjú tisztjeként vált éles rendszerkritikussá, majd a háború idején ellenállóvá; hogy aztán 1945 után a Kommunista Párt Katonai Bizottságának tagja, majd az új hadsereg tábornoka legyen belőle; végül a Rajk-per egyik vádlottjaként őt is felakasztották. (Ügye ma is kevésbé ismert, Rajk Lászlóéhoz képest. Nem is beszélve arról, hogy a koncepciós perek akkoriban még mennyire kényelmetlen kérdésnek is számítottak.)
De van drámája a magyar trónörökösből bizánci tússzá, majd császári örökössé, abból pedig ismét magyar királyfivá és királlyá váló III. Béláról (III. Béla) vagy Napóleon magyarországi „látogatásáról” is (Császárlátogatás).
Az esszéi is rendkívül fontosnak mondhatók. Ma már kevesen vállalkoznak arra a fajta korszakokon átívelő, a történelmet egy-egy tanulmányában nagyobb, mélyebb összefüggéseiben látó, folyamataiban ábrázoló történetírásra, amit ő művelt. (És ez nem csak tárgyi tudás kérdése.) Itt is a dolgok tisztázása vezette elsősorban. Legteljesebb képet ezeknek a sokrétűségéről és máig ható érvényességéről talán akkor kapunk, ha belelapozunk Történelem jelenidőben c. 1984-ben kiadott kötetébe, amely valószínűleg megérett már egy újrakiadásra is. Vannak ebben olyan tanulmányok, amelyek a fent említett drámák hátteréhez, dokumentumaihoz is kapcsolódnak. (A Szembesítés A tábornokhoz, A „nagyszerű halál” a Nagyszerű halálhoz, stb.) Akiket érdekelnek, hogyan és miért keletkeztek ezek a színpadi művek, érdemes ezeket elolvasni. Van aztán esszé az oktatásról (Semper reformare!); a mai nemzettudatról (Viszonylagos nemzetudat?; Mint a bálnák); a lengyel-magyar barátságról- nem a szokásos módon (Węgier, Polak, dwa bratanki…); Josip Broz Titóról a halálakor (Az utolsó Habsburg?); egy különösen hosszú, részletes és alapos írás a zsidókérdésről (Egy előítélet nyomában); egy híressé vált vita a román-magyar viszonyról Ion Lăncrănjan román íróval (A sorsközösség nevében- Válasz egy furcsa könyvre); beszélgetés a nemzetiségi kérdésről, illetve interjú az indulásról az Ítéletidő c. dráma kapcsán (A leghosszabb híd); és egy érdekes fejtegetés forradalmárságról, fanatizmusról, terrorizmusról, irodalmi alakok tükrében (Sötét angyalok). És persze értekezések a magyar történelmi tudat alakulásáról és az ezt kísérő tévhitekről (Kell-e történelmi dráma?; Kell-e a tudatzavar?; Történelmünk birtokbavétele; A „nemzetvezető”).
Száraz György tíz éves korában, a budai Vízivárosban, a Kacsa utcában
Az elején már idézett interjúban (A leghosszabb híd), amelyben Zelei Miklós kérdezte az Ítéletidő kapcsán, egyébként az író magáról is sokat elárul, életéről, indíttatásairól. Megtudjuk, hogy Budapesten született és sokáig ott is éltek, majd a család visszaköltözött az apa szülőhelyére, Rozsnyóra. (Ez akkor Magyarországhoz tartozott, de lakossága csak részben volt magyar, így neki alkalma nyílt szlovákokkal ismerkedni, barátkozni.) Ő maga kamasz fiú volt, amikor a háború után kitelepítették őket, így visszatértek a mai Magyarország területére. Saját bevallása szerint ő is lelkesedett a kommunizmusért fiatal korában, aztán ebből a katonaságnál ábrándult ki. (A jugoszláv határra vitték, aknát telepíteni.) Hamarosan valami miatt a börtönt is megjárta, de itt nem árulta el, hogy mi miatt. „Tulajdonképpen az következett, aminek logikusan el kellett következnie: a szó és a tett ellentéte csömört, a megfélemlítés elutasítást szült. S azt, aminek akkor és ott csak egy lehetett a következménye: >> Rákosi börtöne<<. Ezzel ma divat dicsekedni, teszik is sokan, okkal és ok nélkül.”
Miután kiszabadult, végignézte az 1956-os forradalmat. Erről is beszélt. „Sehová, senkihez sem tartozón jártam az utcákat, szinte eszelősen, próbáltam érteni, és nem értettem. Lelkesedtem és iszonyodtam, szinte félórás váltásokban. Jól értsd meg, nem volt ebben semmiféle >>okosság<<, semmiféle értelemben. (…) Zsilip nélkül kerültem hirtelen más atmoszféranyomás alá. S ez talán még szerencsém is volt, így visszagondolva: talán sok mindentől megóvott ez az állapot…”
Szóval sok hányattatás és megfigyelés, csodálkozás, szörnyülködés és zavarodottság érlelte azzá, akinek ezután hamarosan olvasói megismerhették. Felkészült, tudatos józan elemzővé, íróvá képezte magát. És íróként fontos műveket hagyott hátra. 1987. december 29-én halt meg, Budapesten, 57 évesen.
