SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Tiszaeszlár ma mindössze két embert érdekel. Az egyik a zsidó nemzetrontó és világuralomra törő gonoszság bizonyítékát akarja látni Solymosi Eszter esetében, a másik a gyilkosan ostoba magyar antiszemitizmus megnyilvánulásaként akarja értelmezni a cselédlány históriáját. Mindketten fanatikusak, akiket maga az ügy hidegen hagy, hiszen bármi lenne a cáfolhatatlan igazság, a véleményük nem változna. 

Zsinagóga és rituális fürdő, Gálszécs

Zsinagóga és rituális fürdő, Gálszécs, 1930 körül

„A magyar alföldi falu neve, Tiszaeszlár, még ma is szimbólum, úgyszólván a magyarországi antiszemitizmus szinonimája.” Ezt Eva Haldimann írja 1977-ben a Neue Zürcher Zeitungban. Vajda Béla losonci főrabbi 1916-ban így fogalmaz az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyvében: „A vérvád, a magyar józanság és szabadelvűség ellen intézett orvtámadás, csúfos kudarcot vallott. A hirtelen támadt viharfellegek szétfoszlottak, a józanság diadalmaskodott, és a hazai zsidóság újra békében folytathatta munkáját az ország javáért.”

Mintha nem is ugyanarról beszélnének. Sok oka lehet ennek, de a legfontosabb 1944 nyara. Ugyanis amikor 1977-ben Tiszaeszlárt említi, Haldimann Éva tudja, hogy mi történt ’44-ben. Tudja, hogy március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, hogy április-május folyamán gettókba gyűjtötték a zsidókat, majd május közepétől június végéig a vidéki magyar zsidóság többségét deportálták Auschwitz-ba. Ismeri a nyomorult októberi kiugrási kísérlet utáni lidérces heteket, a nyilas hatalomátvételt, a Duna-parti sortüzeket, a halálmeneteket. Vajda Béla viszont 1916-ban el sem tudja képzelni, hogy ami huszonnyolc év múlva megtörténik majd, az megtörténhet. Ez a nyolc-tíz hónap a legfőbb oka, hogy ők ketten – és mások is – másképp néznek Tiszaeszlárra, magyarságra és magyar hazára.

Solymosi Eszter esete és a „nagy per” évei, 1882-83, egy folyamat közepe táján helyezkednek el. A folyamat a magyarságnak és a zsidóság egy részének – a Magyarországba telepedetteknek – közös története: pontosabban az országba érkezett zsidóság tömegeinek beolvadása a magyarságba. Még pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a folyamat a zsidóság egy tetemes hányadának magyarrá válása. Nem egyszerű és nem fájdalommentes folyamat, így aztán a változó történelmi körülmények közt mindig több-kevesebb ellenzője akadt mind a befogadói, mind a befogadotti oldalon.

A folyamat háromszáz éve tart. Mert ugyan magyarok és zsidók legalább ezerkétszáz éve tudunk egymásról, de mi most csak az utolsó háromszáz évre koncentrálunk. Mert a ma Magyarországon élő zsidók ősei ebben az időben érkeztek. Régebbi korok magyarországi zsidóival nincs kontinuitás, ugyanis 1700-ban gyakorlatilag nem élt zsidó ember az országban.

 Befogadó Magyarország

What next? (Mi jöhet még?) című könyvében G. A. F. Knight azt mondja, hogy a 19. század végi kelet-európai pogromok miatt Magyarország felé zajló menekülés nyomán kialakult egy kép a zsidóságban, hogy az európai országok közül vitathatatlanul Magyarország az, amelyik a leginkább hajlandó befogadni a menekülőket. Knight – nem kis egyszerűsítéssel élve – azt is megengedi, hogy az amúgy is soknemzetiségű országban talán kevéssé tűnt fel az idegen etnikum.

Család az újévi asztalnál

Család az újévi asztalnál

Ady Korrobori-cikkét sokan és sokféle elképzelés alátámasztására citálták már, nekem az ausztráliai őslakók halálos-erotikus szerelmi táncát idéző írásnak egyetlen mondata tűnik lényegesnek (akár Knight naivitásának tükrében is): „Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.” Ady a magyarságra és a magyar zsidóságra gondol. Akár igaza van, akár nincs, ebben az írásban ez a mondat a legfontosabb, minden más csak stílus. Tudomásul vesszük-e mi – szkítából, hunból, avarból, kunból, törökből, svábból, örményből, ruszinból, szlovákból etc. lett – magyarok, hogy zsidókból is vagyunk?

Az 1941 decemberében megjelent Második zsidó sárgakönyv csalódott szerzője, D. Sabbatai (Dr. Szilágyi Dénes) nem kevesebbet állít, mint hogy a magyarországi zsidóság beolvadására „akkor sem került volna sor, ha hajlandók lettek volna beolvadni”, ugyanis Magyarországon „nagyobb a zsidók száma, semhogy beolvadásuk lehetséges volna”.

Michael K. Silber ma nem úgy látja, mint a III. zsidótörvény árnyékában élő, elkeseredett Sabbatai. „Az első világháború táján a magyar és különösen a budapesti zsidóságot a kontinens egyik legjobban asszimilálódott zsidóságának tartották – írja a jeruzsálemi történész professzor. – Az előző ötven évben a zsidók lelkesen sajátították el a magyar nyelvet, még az ortodox zsidóság széles rétegei is magyarul beszéltek (…), sokan fogadták el lelkesen a magyar nacionalizmust, míg a budapesti születésű Herzl Tivadar cionista ideológiája csak kevés követőre talált.” Stern Samu magyar királyi udvari tanácsos, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke a zsidók törvényi egyenjogúsításának hetvenedik évfordulóján, 1938-ban is nosztalgiával emlékszik vissza a kiegyezés utáni fél évszázadra. „Jól ment a dolga az országnak. A béke boldog korszaka volt ez, a munka és az érvényesülés szabadságának korszaka.”

Pozsony

Pozsony

Tudjuk, hogy léteztek az I. világháborús vádak – a zsidók elkerülik a bevonulást, a háborún is vagyonosodni akarnak, papírtalpú bakancsot gyártanak a katonáknak –, tudjuk, hogy létezett numerus clausus, később a zsidótörvények, a forrásokból mégis arra következtethetünk, hogy még a második világháború előestéjén, sőt a háború éveiben is működött valamiféle magyar-zsidó szövetség, kölcsönös elfogadás. Knight nem olvasmányokra hagyatkozik, hanem saját tapasztalatait foglalja össze (1935-40 közt a budapesti Skót Misszió vezető lelkésze volt): „Magyarországon – írja – alig volt olyan település, ahol izraelita vallású tanulók ne lettek volna az osztályokban, és ezek a kitűnő tanuló gyerekek az iskolapadban nemigen találkoztak antiszemitizmussal. A sértő megkülönböztetéssel (…) később is inkább az érzelmeik által vezérelt félműveltek és a feltörekvő, de még nem versenyképes értelmiség körében találkoztak. A parasztok és nagypolgárok többsége jóindulatú volt és semleges érzéseket táplált irántuk.”

Nemrég megjelent „beszélgető-könyvében” Vázsonyi Vilmos – a hasonnevű első izraelita vallású magyar miniszter unokája – ezt így foglalja össze: „Mert negyvennégy március 19-e, tehát a német bevonulás előtti életem mégiscsak egy kényelmes és szép élet volt, a félelmek ellenére (…), miközben a munkaszolgálatosokat már halomra gyilkolták Ukrajnában, Magyarországon zsidóellenes atrocitások még nemigen voltak. Zsidótörvények és rengeteg zsidóellenes rendelet már igen, de fizikai atrocitások még alig. A lengyel menekültek negyvenkettőben érkeztek Magyarországra a gáz elől, és tőlük van az a megdöbbentő leírás, amiben nem értik, hogy negyvenháromban itt Hosszúnapkor a Dohány utcában a fehér kesztyűs rendőrök biztosítják a közlekedést, őrzik a zsinagógát, és emberek mennek a zsinagógába nagy számban a zsidónegyedben, miközben Lengyelországban már rég gettók vannak, és tömegével gázosítják a zsidókat.”

 Ellenszenv – rokonszenv

2011-ben megjelent Eszlár-korrajzában Kövér György azt írja, hogy aki azzal a reménnyel veszi kézbe a könyvét, hogy végre megtudja, mi történt Solymosi Eszterrel, azt ki kell ábrándítania. Valóban nem tudjuk, mi történt, csak találgatunk. Talán valamelyik eszlári lakost – akár zsidót is – „őrült nemi szenvedéllyel” verte meg az isten. Talán a modern antiszemitizmus magyarországi „apostolai”, Istóczy György és Ónody Géza tüntették el a gyermeket, hogy a zsidókra kenhessék. Az sem lehetetlen, hogy bűnözők hurcolták magukkal Zimonyba vagy Mitrovicára: a gyermekprostitúció akkor is jövedelmező iparág volt, és az említett városok tranzit-állomásai voltak az adásvételre szakosodott bűnszövetkezeteknek. A megvádolt eszlári zsidókat védő Eötvös Károly szerint lehetett baleset, öngyilkosság, emberölés, „természetesen az is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát”. 1930 körül Krúdy így találgat: „Voltak tanúk, akik azt mondták, hogy Ónody, aki a vérvád érdemi szerzője volt, hetekig elbújtatva tartotta a leányt, állítólag halála után. Bebizonyosodott az is, hogy a leány gazdája leánykereskedelemmel foglalkozott.” Komoróczy Géza így ír: „Valószínű, hogy a folyóba szédült, vagy beleölte magát. Akadt tanú, aki azt állította, hogy megesett.”

Sokáig azt hittem, fontos lenne tudni, hogy mi történt Tiszaeszláron 1882. április 1-én, három nappal a zsidó pészah előtt. Mert a bizonytalanság miatt zsidók és nem zsidók is gyanakszanak. „Valami ott nem volt tiszta.” Komoróczy ezt így foglalja össze: „Ma is sokan tartják úgy, hogy valami igazság volt a vádban, vagy legalábbis hogy az ügy nem volt – és nincs – kellőképpen tisztázva.” Eötvös szerint az „ítéletek végeredményükben jók” voltak, de baj, hogy a törvény „megelégedett az ártatlanok megmentésével, s nem kereste tovább a bűnösök”-et. Én ma azt gondolom, jó lenne tudni, de valójában nem fontos, hogy mi történt a kis szolgálólánnyal. Öt-hat emberöltő telt el, más a fontos.

Kecskemet

A legtöbb szakember egyetért abban, hogy Magyarországon Tiszaeszlár előtt nem beszélhetünk antiszemitizmusról. Ellenszenv létezett, hiszen a feszültség a 19. század elejétől gyűlt az emberekben. A jobbágyfelszabadítás megrendítette a magyar birtokos osztályt, dobra kerültek az „ősi” nemesi birtokok, de a volt jobbágy is elégedetlenkedett, hiszen képtelen volt a kor színvonalán álló gazdálkodásra. Az 1867 utáni Magyarország liberális kormányzata támogatta a zsidókat, mert szüksége volt rájuk – kapcsolataikra, tőkéjükre, tapasztalataikra –, de a tönkrement nemest sem akarta sorsára hagyni: egész tömegeit mentette át a hatalmasra duzzadt államapparátusba, a rendőrség, csendőrség, katonaság tisztikarába. A folyamat jól ismert: a magyar nemes fuldoklott, a nincstelenné lett paraszti tömegek egy részét beszippantotta a fejlődő gyáripar, de az 1880-as évek kezdetére már hatalmassá duzzadt az emberfölösleg: milliók tántorogtak ki Amerikába.

Zsinagóga, Bácsalmás kicsi

És közben a zsidók (bizonyos rétegei) látványosan gazdagodtak. Ők voltak a legnagyobb terménykereskedők, ők birtokolták a legnagyobb kereskedőházakat és pénzintézeteket, gyárakat gründoltak, gyermekeiket értelmiségi pályára, ügyvédnek, orvosnak, patikáriusnak küldték. Tulajdonképpen az lett volna különös, ha a zsidóság (tehetős, szorgalmas, vállalkozó szellemű rétegeinek) feltűnő eredményessége senkinek sem szúrta volna a szemét. A kevésbé tehetős zsidók (a nincstelenek, a kézművesek és a proletár sorsúak) másként voltak ijesztőek. Ők azonban – mint az ország sorsát aktívan alakító tényező – akkor még nem érdekesek, ők majd 1919-ben, a proletárdiktatúra idején játszott szerepük miatt szúrnak majd szemet.

Kezdjük az elején, lássuk, hogyan alakult a magyar-zsidó közös sors Tiszaeszlár előtt.

 A szövetség

A százötven éves török hódoltság, Buda és az ország felszabadulása után a zsidók a törökkel együtt meghaltak vagy elmenekültek, a Kárpát-medencében évtizedekig nem volt zsidó lakosság. Az úgynevezett negyedik kárpát-medencei zsidó bevándorlási hullám ekkor, 1700 körül kezdődött, és az első világháborúig tartott. Ebben a bő kétszáz évben a magyarországi zsidóság a nulláról millióssá dagadt.

Csak emlékeztetőül a számok: 1720 körül 11 ezer a zsidók száma, 1735-ben a 3-3,5 millió (magyar és nemzetiségi) országlakosból 20 ezer zsidó, 1787-ben a 9,5 millióból 80 ezer. (Ekkortájt fogalmazódik meg az első hűségnyilatkozat, a magyarországi zsidóságnak a magyar országgyűléshez 1790-ben intézett első politikai emlékirata: „Nincs a földkerekségen Magyarországon kívül más hazánk, nincsenek más testvéreink, mint akikkel egy társadalomban élünk és halunk.”) 1850-ben a 13 milliós országban körülbelül 370 ezren, 1870-ben 550 ezren, 1890-ben 700 ezren, 1900-ban több mint 800 ezren, 1914-ben közel egymillióan vannak.

Zsidó terménykereskedő 1900 körül

Zsidó terménykereskedő 1900 körül

A befogadás tehát tény. A szövetség is az: számtalan korabeli regényből is ismerjük a históriai, társadalmi, gazdasági okait. Tudjuk, hogy a 18. századi zsidóság is különböző összetételű volt, házalók, kiskereskedők és befektetők egyaránt voltak köztük. Települési centrumaik a földesúri birtokközpontok körül alakultak ki, mert szükség volt rájuk: a tőkéjükre, a mozgékonyságukra, a tudásukra, az Isztambulig, Hamburgig, Amszterdamig terjedő kereskedelmi és pénzügyi kapcsolataikra. Az is tény, hogy Magyarországon a zsidóság támogatója a magyar nemes volt, ellensége pedig a (gyakran német) városi polgár. A közös érdek diktálta szövetség működött: a magyar országgyűlés alsótáblája – a Habsburg-birodalom minden más törvényalkotó testületét megelőzve – már 1840-ben elfogadta a zsidók teljes egyenjogúsítását. A törvénytervezetet a főrendek és az udvar elvetette, de a magyar bennszülött zsidók így is szabad mozgást és letelepedési jogot kaptak, sok helyütt a városi telekbirtoklás és a gyáralapítás engedélyét is, kereskedhettek, kézműipari vállalkozást űzhettek, a tudományok is nyitva álltak előttük. A forradalom és szabadságharc végén, 1849. július 28-án, a magyar országgyűlés elfogadta a zsidók teljes jogegyenlősítő törvényjavaslatát. A forrdalom elbukott, a törvényt a Habsburg-hatalom megint érvénytelenítette, s egyúttal a magyarsághoz hű zsidóságot súlyos hadisarccal sújtotta. A közös érdek szoros kapocs: a szövetség az osztrák önkényuralom időszakában is tovább élt. Az 1861-ben összehívott magyar országgyűlés megint határozatot hozott a zsidók jogegyenlőségének elismeréséről: megint elutasították. Az 1867-es kiegyezés után végre megvalósult az egyenlőség. (De mert a vegyes házasság lehetőségét nem foglalta magában, ez kevesebb volt, mint az 1849. évi törvény.) A magyar országgyűlés az egyenjogúsítás művét 1895-ben fejezte be, amikor is a zsidó felekezetnek megadott minden jogot, ami addig csak a keresztény egyházakat illette meg.

Ez az első világháborúig tartó fél évszázad a legújabbkori magyar felemelkedés nagy korszaka volt, egyúttal virágkora a magyarországi zsidó szellemi életnek is. Minden pálya nyitva állt előttük, a magyar-zsidó gyárosok, kereskedők, bankárok mellé zsidó-magyar tudósok, költők, írók, festők, muzsikusok és politikusok zárkóztak fel.

 Modern antiszemitizmus

A 19. század utolsó harmada az európai politikai antiszemitizmus ébredésének kora. A modern antiszemiták – a francia Arthur de Gobineau vagy Ernest Renan, a brit-német Houston Chamberlain vagy számos német tudós és áltudós, Wilhelm Marr és a többiek nyomán – már nem teológiai, hanem faji alapon támadják a zsidóságot. A hagyományos vallási alapú zsidóellenességet genetikai alapra helyezik. A zsidók egyenjogúsítását és az asszimilációt veszélyesebbnek tartják a zsidó gazdasági kizsákmányolásnál is. A zsidóság egy „cosmopolitikus organismus”, mondják, mely világuralomra tör. Mindenkit gyűlöl és kihasznál, aki nem zsidó. Addig is veszélyes volt, amíg zárványként, elszigetelve és elszigetelődve létezett az európai népek testében, de az egyenjogúsítás és az asszimiláció révén egyenesen a véráramba jut, sikeresebben fertőzve a gazdatestet. 1881 nyarán az észak-keleti német területeken, Pomerániában és Nyugat-Poroszországban a zsidóság elleni támadásokat időnként katonai erővel kell elfojtani. Romániában fajvédő egyesületek jönnek létre, melyek minden idegen befolyástól – kivált a zsidó befolyástól – óvnák a tiszta román fajt. Temetőket dúlnak, zsinagógákat gyújtanak fel, kiutasítják a zsidókat a falvakból, kiüldözik őket a nagyvárosokból. A rabiátus IX. Pius egy allokúciójában a „zsidó szabadgondolkodást” a katolikus egyház legfőbb ellenségének nevezi. 1882-ben a szászországi Drezdában, majd egy év múlva Chemnitzben összeül az első és második nemzetközi zsidóellenes kongresszus. A hetvenkét éves Liszt éppen az eszlári per idején kényszerül mentegetőzni állítólagos zsidógyűlölete miatt. Amerikában Mark Twain fenyeget a zsidóság politikai térhódításával. Az USA déli államait elárasztó zsidók, állítja, a cukor- és gyapotállamok területén hitelügyleteikkel nyomorba döntik a fehér munkásokat és a négereket. Könnyen lehet, hogy Detroitban egy húszéves fiatalember – Henry Ford, a későbbi autómágnás, az A nemzetközi zsidó: a világ legfőbb problémája című opus leendő szerzője – falja az újságokban az eszlári ügyről szóló beszámolókat.

A sokat vitatott kép talán orosz fejedelmi megrendelő számára készült (fotó: Index)

A vitatott kép talán cári megrendelő számára készült (fotó: Index)

A legtöbb zsidó ember Oroszországban él, a baj is ott a legnagyobb. Amikor a későbbi Ohrana, a cári titkosrendőrség alapítója, III. Sándor foglalja el a trónt, vészkorszak köszönt a földkerekség legnagyobb zsidó közösségére. Nyikolaj Pavlovics Ignatyev, a cár pánszlávista belügyminisztere módszeres pogromokra buzdít, melyek 1881 folyamán szétterjednek az ország zsidólakta területein, ősszel pedig rendelet születik a nyugati kormányzóságok zsidóságának kiűzésére. A következő esztendőben, Tiszaeszlár évében a folyamatosan zajló pogromok túlélőit az egykori Kazár Birodalom területére, a Kaszpi-tenger kietlen vidékére szándékoznak telepíteni.

 Magyar antiszemiták

Az 1870-es évek derekán – párhuzamosan az 1873-ban kezdődő gazdasági és pénzügyi világválsággal – Magyarországon is megjelennek a modern antiszemitizmus hívei. Inkább nevetségesnek tűnnek, mint veszélyesnek. Vezetőjükről, Istóczy Győzőről Mikszáth azt írja, nem más, mint egy „sovány szúnyogocska”, mely eleinte „gyámoltalanul, siralmasan zümmögött”, s mely most „a zsidók túlságos érzékenysége által elefánttá fújva, oly éktelen zajt üt, hogy a gyöngébb idegzetűeknek még az epéje is felkavarodik tőle.”

Istóczy jogot tanult Budapesten és Bécsben, 1867-ben szolgabíró lett a vasvári járásban, majd Deák-párti képviselő az országgyűlésben, ahol 1875-ben mondta el első zsidóellenes felszólalását, nem kis derültséget keltve a képviselőházban. Pedig amit ettől kezdve makacsul követelt, annak szükségességét a magyar parlament zsidó származású képviselői is elismerték. Magyarország – követelte Istóczy –, mint Európa államainak többsége, védje magát egy a bevándorlást szabályozó törvénnyel.

Minden országnak minden korban érdeke lehet, hogy védje magát a hívatlan „vendégektől”. Mi volt ezzel a baj? Bary József, az eszlári nyomozás vizsgálóbírója így fogalmaz Eötvös Károly kultkönyvével polemizáló munkájában: „Istóczy ott követte el a végzetes hibát, hogy e törvény megalkotását kizárólag a zsidók ellen sürgette (…), ezzel a bevándorlást korlátozó törvény meghozatalának kérdését antiszemita kérdésként állította be, egyenesen kesztyűt dobott a zsidóságnak, megnehezítvén a kérdésben a kormány helyzetét is”. Bary tehát az észt hiányolja. „Istóczy ahelyett, hogy tapintatos és diplomatikus módon igyekezett volna a zsidó bevándorlásnak helyesen felismert veszélyétől (…) megmenteni hazáját (…), s az akkor még csak csírájában lévő zsidókérdés felmerülését a régi, értékes, magyarosodásra hajlamos zsidóság beolvasztásával megakadályozni (…), a hangos antiszemitizmusnak (…) úttörő szerepére vállalkozott.”

Zsinagóga, Pozsony

Ebben Barynak igaza van, Istóczyt valóban nem érdekelték a „régi, értékes” zsidók, mert nem hitt abban, hogy léteznek értékes zsidók. A kormányzó Szabadelvű Párt híveinek többsége (ahogy az ellenzéki Függetlenségi 48-as párté is) a zsidó asszimiláció hívei voltak. Istóczy viszont – mint példaképei, a nyugat-európai modern antiszemiták – a már elfogadott egyenjogúsító törvény visszavonását is szerette volna elérni. Ő és kis számú híve ugyanis a zsidó asszimilációt nem a zsidók és a nem zsidók közös ügyének, hanem a zsidó világhódító terv eszközének látta, a zsidóságot nem felekezetnek, hanem egy invázív fajnak tartotta, mely a demokratikus elvek védőpajzsa alatt fokozatosan kiszorítja a gazdasági és társadalmi élet legfontosabb pozícióiból a más fajúakat: Magyarországon a hagyományos történelmi osztályokat.

A politikai antiszemitizmus hazai atyját 1875-ben kinevették az országgyűlésben. 1878-ban hetilapot indított (Jövőnk), mely érdektelenségbe fulladt: alig öt hónapig létezett. 1878. június 24-én adta elő a képviselőházban nevezetes indítványát, melynek lényege, hogy a zsidókat haza kellene telepíteni Palesztinába. (Később megfogalmazta, hogy a zsidóság hálával tartozna neki, hiszen valójában nem Herzl Tivadar, hanem ő a cionizmus atyja.) 1880 októberében jelentette meg Tizenkét röpirat című havi újságját, melyet még a későbbi eszmetárs, Verhovay Gyula is laposnak és tehetségtelennek mondott, Mikszáth pedig így írt róla: „Mikor először jött híre, hogy az antiszemitikus folyóirat megjelenik, bizonyos kíváncsi érdekeltséggel tekintettünk eléje. Mert mint minden osztályt, minden szektát, úgy a zsidókat is lehet ostorozni.” De „annyi bambaságot, ügyefogyottságot nem vártunk. Polémiájában nincsen él, érvelésében nincsen alap, támadásában nincs erő, irályában nincs szellem, okoskodásában nincs józanság, s abban amit ír, nem eszme, nem meggyőződés” van, hanem „tehetetlen düh, fanatikus, vad gyűlölet”.

 Tiszaeszlár és az antiszemiták

Az antiszemitákkal ellentétben Magyarország politikusainak többsége az egyenjogúsító törvények ügyében továbblépni akart: a vegyes házasságok engedélyezését szerette volna elérni. 1882 elején ott is volt a javaslat a képviselőház előtt, ám addigra ott volt egy kérvény is, amelyet a vasvári választókerület antiszemita képviselői szövegeztek (Istóczyval együtt), s amelyben a vegyes házasságok ügyében beadott javaslat visszavonását, egyúttal a 67-es emancipációs törvény eltörlését követelték. A vasvári beadványt a képviselőház elvetette, Istóczyt és néhány társát zavaros fejű demagógnak nyilvánította. Mindez 1882. február 18-án történt: hat héttel Solymosi Eszter eltűnése előtt. Három hónap múlva, május 23-án pedig – amikor a kormány az okkupált Bosznia kapcsán felmerülő költségek megszavazását kérte –, egy antiszemita képviselő, Ónody Géza (egykori tiszaeszlári birtokos) szólalt fel a képviselőházban, és a fenyegető zsidó veszedelemre figyelmeztetett, valamint arra, hogy létezik a gyanú, miszerint a Tiszaeszláron eltűnt cselédlányt a zsidók gyilkolták meg, hogy vérét a „paskasütéshez az orthodox hívek között a szélrózsa minden irányába kiosszák”.

A jászberényi régi zsinagógához hasonlóan szerény épület lehetett a tiszaeszlári

A jászberényi régi zsinagógához hasonlóan szerény épület lehetett a tiszaeszlári

Másnap Istóczy is megszólalt: „Lehet, hogy itt csak egyszerű gyilkosság esete forog fenn, ember által emberen elkövetve – mondta. – De nincs kizárva az a lehetőség sem, hogy kereszténynek mint kereszténynek zsidó mint zsidó által vallási célból való meggyilkoltatása forog szóban.” A képviselők kinevették, Péchy Tamás házelnök megintette, mondván: a felelőtlen vád „rettenetes következményeket vonhat maga után”. Irányi Dániel leszögezte, hogy az ügyet ki kell vizsgálni, ám a nyomozás során az izgatást ki kell küszöbölni. Két hét múlva Tisza Kálmán miniszterelnök az „izgatás legmegbélyegzendőbb nemének” nevezte a „hitfelekezeti elvekben gyökeredző bűntény” vádját, és azt mondta, hogy „a netalán kiömlendő vér azokra fog szállni, akik az ilyen izgatásokat” elindították.

 Jó zsidó és rossz zsidó

 „A tiszaeszlári zsidók fejében nagy sötétség van, nagyon is kirínak a mi századunk szokásaiból és erkölcseiből.”

A mondatot nem egy antiszemita politikus, hanem a zsidó származású Mezei Ernő mondta a képviselőházban. A zsidóság érdekeiért küzdő liberálisok és a nyugatról régen érkezett magyar zsidók egyet értettek abban, hogy a keletről betelepült zsidóság nagy része félelmetes. Hanák Péter sommásan így fogalmazza meg a különbséget: a „cseh-morva ág német nyelvű, nagyrészt felvilágosult, iparral és kereskedelemmel foglalkozott és hajlamos volt az asszimilációra”, míg a galíciaiak „primitívebb, részben földművelő, részben szatócs és vándorkereskedéssel foglalkozó, az ortodox hagyományhoz erősen kötődő elemeket sodortak Magyarországra”. Szabad György írja, hogy az antiszemitizmussal szembefordulók sem vitatták, „hogy a hazai zsidóság egy részének tudati viszonyai elmaradottak”, és hogy „a társadalmon kívüli létre szorítottság idejéből származó, életformájukat is alakító számos szokásuk korszerűtlen”.

Máramarosi emberek

A 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején a bevándorlás és a keleti zsidóság kérdése a legtöbb politikus és értelmiségi számára megkerülhetetlen ügy volt. Cholnoky Jenő szerint „Magyarországon kétféle zsidót lehet megkülönböztetni”, az egyik elmagyarosodott, így nem nemzetiség, hanem felekezet, „sajnos azonban van a zsidóságnak egy másik eleme, amelyet a leghatározottabban nemzetiségnek kell neveznünk”, amely magyarul nem tud, rontott németet beszél, keleti jellegű, mindenkit idegennek tekint „aki nem beszéli zsargonját” és „nem hordja csúnya kaftánját”. Herman Ottó követelte, hogy a „zsidóságnak idegen országból való beözönlése bizonyos időre teljesen megszüntettessék”. Jászi Oszkár is a „keleti zsidóbevándorlás elleni törvényes védőbástyák” szükségességéről beszélt. Ignotus Pál, a Nyugat alapító főszerkesztője viszont nem csak a „kazárokra”, hanem általában a zsidóságra gondol, amikor azt fejtegeti, hogy a tőkés fejlődéssel együtt járó negatív jelenségek – szocializmus, uzsora, bankuralom, nepotizmus, erkölcstelenség, telhetetlenség –, amik más országokban is léteznek, „nálunk még ezenfelül zsidóbélyegű”.

 A kazárok

 „Felvidékünkre 1868-ban kezdtek a kazárok beözönleni…” – írja Bartha Miklós 1900 körül. (A kazár-elmélet lényege, hogy a keleti zsidóság ősei nem az Ígéret földjéről származnak, hanem a középkori Kazária türk népességének leszármazottjai, vagyis törökök. Az elméletnek izraeli tudományos körökben is léteznek hívei: összességében a történészek a teóriát megalapozatlannak tartják.) Ha Bartha Miklós Kazárföldön című riportkötetét olvassuk, nem marad kétségünk a felől, hogy nem szerette az ország keleti felére betelepült zsidókat. Az üldözött zsidók – írja –, hazát kerestek, és „alkalmas talajnak Románia mutatkozott és hazánk. De Románia elzárta kapuit előlük. Maradt bevándorlási talajnak Magyarország. (…) És jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal (…) az üzleti élelmességgel, melyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tízenként, jöttek százával, jöttek ezrével.”

Kártyázók

Bartha szövege durva és rémült. A rémület magyarázható, a durvaság nem. Egyre több az országba áradó idegen, a magyarság történelme, kultúrája, fájdalmai és szabadságharca iránt közömbös embertömeg. Miközben a magyarság amúgy is veszélyeztetett a szláv, német és román népek gyűrűjében. És mindez azután, hogy a török harcok és hódoltság százötven-kétszáz éve alatt nem hogy nőtt volna, de négymillióról hárommillióra csökkent a magyar nép lélekszáma (miközben a nyugatabbra és északabbra elhelyezkedő európai népek száma éppen ez alatt a két évszázad alatt megtöbbszöröződött). Mindez azután, hogy az országban a spontán népmozgás és a Habsburg hatalom tervszerű betelepítései miatt többségbe jutottak az idegen ajkú népelemek. A németesítési kísérletek visszaverését követően, egy levert szabadságharc után. Akkor, amikor az osztrák-magyar kiegyezés eredményeképpen a magyarság végre levegőhöz jutna, erősödni és gazdagodni kezdhetne a saját hazájában. Akkor még ez a „keleti népáradat” is. Ami nem sikerült ezer év alatt Bizáncnak, tatárnak, töröknek, németnek fegyverrel, az most megtörténik békeidőben. Hogy a minket gyűlölő nemzetiségek és a ránk ömlő kazárok fegyver nélkül hódítják el az országunkat. Kit ne töltene el ez a kilátás haraggal, rettegéssel? Ennek még a gondolata is elviselhetetlen. Itt a vég! Gyerünk, fújjuk a harci trombitát!

Csakhogy a riadó már elkésett. Hogy miért, az kiderül a bevándorlás számaiból.

 A bevándorlás

 1800 és 1880 között Ázsiában és Afrikában a zsidóság száma ötszázezerről hétszázötvenezerre, Európában kétmillióról hétmillióra nőtt. Az askenázi zsidók az európai átlagnál korábban házasodtak, házasságaik stabilabbak voltak, átlagéletkoruk és természetes szaporulatuk magasabb volt a nem zsidókénál. Három évtized múlva, 1914-ben Európa két államában, Oroszországban és az Osztrák–Magyar Monarchia területén nyolcmillióan voltak.

Stettl

Ezek a számok rémületet keltettek, mert 1880 körül mindenki úgy tudta, hogy az 1867 utáni zsidó bevándorlás egyre erősödik. Holott a legnagyobb arányú zsidó betelepülés addigra lezajlott.

A hazai zsidók száma 1805-ben 125 ezer, 1840 körül 240 ezer, 1870-ben 550 ezer. Harminc évenként duplázódik a számuk, ami valóban óriási méretű bevándorlást jelez. Ennek a Tiszaeszlár idején már félmilliónál is nagyobb lélekszámú zsidó közösségnek a már emlegetett két rétege területileg jól elkülönül. A Német-, Cseh- és Morvaországból, Ausztriából betelepültek főleg a Dunántúlon és a nyugati Felvidéken laknak. A Galícia és Bukovina felől betelepülők főleg az északkeleti megyékben, Ungban, Beregben, Szatmárban és Szabolcsban, Máramarosban élnek. Az egyik legnagyobb tömb a fővárosi. Pest-Budán 1840-ben 10 ezer zsidó él, Budapesten 1880-ban 71 ezer – ez több mint a korabeli Franciaország vagy Anglia teljes zsidósága –, 1910-ben pedig 204 ezer. A magyar történelem legnagyobb arányúnak tartott zsidó bevándorlása 1846 és 1850 között zajlott, amikor úgy 40 ezer zsidó ember menekült az országba. Az érkezők többsége – úgy 25-30 ezer lélek – az 1846-os lengyel nemesi fölkelés és a galíciai parasztlázadás vérengzései elől futott, és telepedett le főként a határmenti vármegyékben. (Ugyanakkor zajlott az utolsó nagy „morva” bevándorlás is, a nyugati irányú zsidó bevándorlás befejeződése, melynek során úgy 10 ezer zsidó telepes érkezett.)

Meglepőnek tűnhet, a történészek és statisztikusok mégis azt tartják, hogy 1867 után Magyarországról összességében nagyobb a zsidó kivándorlás, mint a bevándorlás, így az országon belüli gyors növekedés elsősorban a természetes szaporulat eredménye. (Azért Hanák Péter is számol a „láthatatlanul” érkezőkkel: azt írja, hogy 1867 után a „bevándorlás áradata a szakirodalomban található statisztikai feltételezésektől eltérően” nem szűnik meg, csak csökken.)

Vásár Bruno Shultz városában, Drohobytzban

Vásár Bruno Schulz városában, Drohobytzban

Bevándorlók tehát érkeznek a Tiszaeszlárt megelőző és követő években is, ám a létszámukhoz képest a félelem aránytalanul nagy. A saját országában a nemzetiségek által amúgy is szorongatott magyarságnak a már meglévő zsidóság is sok, így érthető, ha a közvetlen szomszédságban élő ellenséges, elzárkózó, gyakran nincstelen (tehát bűnözésre kényszerülő) zsidóság tömege elborzasztja. Ahogy a mai történész írja: „bevándorlásuk puszta gondolata még a legliberálisabbak számára is egyfajta »tatárjárás« rémét idézte”.

 Miért rossz a rossz zsidó?

Bartha Miklós szerint azért, mert a kazár „szíve soha meg nem dobban a hazáért”, amelyben „vagyont gyűjtött és oltalmat nyert”. Mert míg a „zsebe megtelt, gyermekeit kiházasította, unokáit fölnevelte”, addig a „vidékét kizsarolta”. Mert szeszcsempészetet, árúuzsorát, pénzuzsorát, gabonauzsorát űz. Mert „csinálja az üzletet”, „hamisan esküszik”, „sokszor gyújtogat”, „megcsonkítja ellensége barmát”, alaptalanul vádaskodik, veszteget, korrumpál. „Más a szokása, mint nekünk. Más az erkölcse, az életmódja, a célja, a vágya.”

Bartha érzelemtől fűtött szavaival a mai gondolkodó olvasó nem tud mit kezdeni, pedig joggal merül fel benne a kérdés, hogy vajon mennyi igazság lehet a vádjaiban. Még feszegetőbb a kíváncsiság, ha azt is tudjuk, hogy reformkori legjobbjaink – mondjuk Kölcsey, Petőfi, Széchenyi, Kossuth vagy Beöthy Ödön – is egyet értettek abban, „hogy az ország keleti megyéibe települt zsidóság veszélyes”. A közgazdász-statisztikus Fényes Elek írja Máramaros kapcsán, hogy a zsidó bevándorlók „mérték felett megszaporodtak, tetemes kárára az ide való köznépnek”. A felsőtáblán Dessewffy Aurél védi az egyenjogúsítást, de őt is aggasztja a nincstelen és foglalkozás nélküli galíciai tömeg. Ha nincs törvény – mondja –, akkor „elárasztja az országot a koldus zsidók sokasága, ami sem a magyarságnak, sem a honi zsidóságnak nem érdeke”. De még az emancipációs javaslatot kidolgozó és az 1839/40. évi országgyűlésen előterjesztő Eötvös József is tud a „máramarosi söpredék-zsidóságról”.

Triász 3

Sok jobb-rosszabb szöveggyűjteményben olvashatjuk aggódó soraikat, én most csak Berzsenyi Dániel egyik értekezésének egy mondatát és lábjegyzetét idézem. A mondat ez: „kereskedésünk körülményei nem igen kedvezők; de nem is azt akarom én mondani, hogy angolok legyünk, elég volna nekünk, hogy ne lennénk egészen a zsidók zsebjében.” Berzsenyi nem lázít a szavakkal, hanem el akar gondolkodtatni. Ráadásul az általánosítás miatt el is szégyelli magát, és a zsidóság egésze iránti tapintatról tanúskodó lábjegyzetében így mentegetőzik: „Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak; de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók többnyire oly egészen romlott szívű népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem; mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni, hogy így azok naprul napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványjainkkal, azokat még oly rablásra is vezetik, milyenről azok gondolkodni sem tudtak volna”.

 Egán Ede és a hegyvidéki-akció

 Bartha Miklós Kazárföldön című kárpátaljai riportsorozatát sokan (mint a korai hazai szociográfikus újságírói megközelítés egyik remekművét) egyetemen tanítanák, mások a magyar antiszemita propaganda egyik legismertebb művét látják benne. Ady 1901-ben azt írja Bartha Miklósról (akinek a börtönből való kiszabadításáért néhány évvel korábban még százhúsz aláírást gyűjtött), hogy egy „testi bénaságával takarózó lelki eltorzult”, akin „egyszer ki fog törni egy olyan szent őrület, hogy kényszerzubbonyt kell adni rá”. Egán Edéről pedig így: „Egant és a ruténmentést a kaszinó szülte, hogy illedelmes formát nyerjen az antiszemitizmus, mert Tiszaeszlárt kissé bajos volna újra előrántani.” Nyilván mondanom sem kell, hogy a kaszinó a klerikális és feudális reakció megtestesítője. (Csak érdekességként említem, hogy a mintaadó budapesti Országos Kaszinó bár alapszabályában természetesen nem tiltotta, a gyakorlatban mégis 1883-as megalakulásától kezdve valóban sokáig elkerülte zsidó tagok felvételét.)

Rabbi

A „nemzet nyomorékja” és a „ruszinok megmentője” – Bartha Miklós és Egán Ede. Nevüket sokan összekapcsolják, hiszen Bartha éppen Egán munkássága nyomán figyelt fel a kárpátaljai nyomorra és a kárpátaljai zsidóságra. Csakhogy Egán nem újságíró volt és nem is politikus, hanem egy nagy tudású mezőgazdász szakember, akinek a dédapja, John of Ballymac-Egan még Dublinban volt törvényszéki bíró. Egán apja, az idősebb Ede (és az ő apja is), már Magyarországon született. Kortársai és barátai – mint Csengery Antal, Deák, Trefort vagy Széchenyi – remek embernek tartották az idősebb Egánt, aki egy sereg gazdasági egyesület alapításában vett részt, bérelt uradalmába Angliából, Belgiumból és Franciaországból hozatott tenyészállatokat, szőlő- és gyümölcsfajtákat, 1852-ben pedig azért utazta be Észak-Amerikát, hogy az angliaiaknál is olcsóbb és megbízhatóbb mezőgazdasági gépeket vásároljon. A család története, mint minden családé, érdekes és szerteágazó. Szegről-végről Baktay Ervin is rokon, akinek unokahúga (és zebegényi indián törzsének egyik alapítótársa) volt India máig legnagyobb festőnője, Amrita Sher-Gil. Amrita a híres keletkutató nővérének, Marie-Antoinette Gottesmann-nak és a pandzsábi szikh arisztokrata tudósnak, Umrao Majithia Singh-nek a lánya volt, aki 1938 nyarán ahhoz a gyerekkori pajtásához és unokatestvéréhez ment feleségül, akit Egan Viktornak hívtak. Egan Viktor nagyapja, Egan Lajos Fiuméban a Tengerészeti Hatóság egyik mérnök osztályvezetőjeként dolgozott, és amikor 1918 őszén Jékelfalussy Zoltán fiumei kormányzó elmenekült Fiuméből, a város több mint hatezer lelket számláló magyar polgárságának képviseletét ő vette át. (Az általa alapított – de már a horvát kormányzó és az Olasz Nemzeti Tanács engedélyével működő – segélyegylet igyekezett biztosítani az albán és montenegrói frontokról visszaözönlő, Fiumében behajózott magyar katonák meleg étellel való ellátását.) Egan Viktor apja (szintén Viktor) a másik Gottesmann lányt, Marie-Antoinette testvérét, Blancát vette feleségül. De térjünk vissza az ifjabb Egán Edéhez, aki éppen a tiszaeszlári per évében, 1883-ban lépett először a magyar földművelésügyi minisztérium szolgálatába. Már ekkor kiderült, hogy lelkiismeretes szakember, de nem diplomata: semmi nem érdekli, csak a tények, a vizsgálható, mérhető, ízekre szedhető valóság, és az arra adható válasz.

– Budapest tejszállítói – mondta az Országos Magyar Gazdasági Egyesület egyik ülésén – többet rángatják a kútgémet, mint a tehén tőgyét.

A minisztérium tej-ügyekben illetékes előadójaként két héten át kerületről-kerületre, utcáról-utcára, boltról-boltra járta végig a főváros tej-árusító helyeit, mindenütt mintát vett, aztán elemzett és számolt, majd egy átgondolt javaslatot tett le az asztalra, melyben a tejszövetkezetek és tejcsarnokok felállítását és a tejpropaganda megindítását indítványozta, egyúttal szabálytervezetet állított össze a tej ellenőrzésére a fejéstől egészen az elárusító pultokig. Nyomban magára is haragította mindazokat, akiket ma tejmaffiának neveznénk, akik a régi századvég tejpiacának ellenőrizetlenségéből húztak hasznot.

Fuvaros (trénkocsis) a Duklai-hágón

Fuvaros (trénkocsis) a Duklai-hágón

Kárpátaljával úgy került kapcsolatba, hogy 1897-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter felkérte rá, hogy tanulmányozza az ottani helyzetet, derítse fel az okokat, és készítsen tervezetet az állandósult éhínség és nyomor, s az ezekből fakadó kivándorlás visszaszorítására. Egán ezúttal is a terep megismerésével kezdte: bejárta Kárpátalját, felmérte a helyzetet, s 1898. január 25-én benyújtotta jelentését a minisztériumba. Nem a zsidóságot okolta a nép nyomoráért, hanem a közel 250 ezer kataszteri holddal rendelkező, lelkiismeretlen Schönbornokat, a nagybirtok okozta föld- és legelő ínséget, a rossz terméshozamú növényfajtákat, a hegyvidéki klímán nem megfelelő gazdálkodási módokat, az évszázadok alatt leromlott igás- és haszonállat állományt, a vármegyei és városi hatóságok tehetetlen és tehetségtelen hivatalnokait, a szegényparaszti réteg enerváltságát valamint a zsidóság azon rétegét, mely mozgékonyságának, kapcsolatainak, hitel- és pénzügyekben való jártasságának köszönhetően szintén hozzájárult ahhoz, hogy a hegyvidéki nép egyre rosszabb életkörülmények közt éljen. (Egán jelentései ötszáz, nyolcszáz, esetenként ezer százalékos hitelekről szólnak, bolt- és legelőuzsoráról, felesmarha- és pálinkauzsoráról, az állami közmunkák kiközvetítésének – korrupt hivatalnokok megvesztegetése általi – kisajátításáról, aminek eredményeképpen a munkákat csak azok a nyomorultak kapták meg, akik a tényleges munka elvégzését úgy is elvállalták, ha órabérük felét le kellett adniuk a közvetítőknek.) Egán kidolgozta az úgynevezett hegyvidéki akció-tervet, és mint a „hegyvidéki kirendeltség” miniszteri biztosa hitelszövetkezeteket szervezett, melyek méltányos feltételekkel nyújtottak kölcsönt a gazdáknak. A hitelszövetkezetek mellett fogyasztási szövetkezeteket, áruraktárakat hozott létre, melyekben jó minőségű szerszámokhoz, élelmiszerekhez és vetőmagokhoz juthattak azok, akik addig a helyi boltokban a rossz minőségű áruért is az első osztályú ár többszörösét fizették. Állami pénzen bérelt legelőket a Schönborn-Buchheim hitbizomány legelőiből, majd azt reális áron juttatta tovább a szegény kisparaszti bérlőknek. Az alföldi mezőgazdasági művelődési módok helyett a hegyvidéken kifizetődőbb ágazatok felkarolásával, a havasi tejgazdaságok kifejlesztésével próbálkozott, alpesi tenyészállatokat, jó minőségű vetőmagot és vetőburgonyát osztatott a rászorulóknak. Ha már innia kell a népnek, mondta, hát igyon, de legalább ne méregdrágán vett olcsó mérget igyon, hanem tiszta italt rendes áron. Szövetkezeteiben ipari alkoholfélékkel nem szennyezett, tiszta gyümölcspálinkát méretett.

Egán jelentései szerint az akcióhoz csatlakozókat, a szövetkezetekhez hitelért és áruért folyamodókat megfélemlítették, állataik elhullottak, portáik és csűrjeik éjjel lángra gyúltak. Sok helyütt a megvesztegetett vagy halálos fenyegetésekkel sarokba szorított községi képviselők is a szövetkezetek működése ellen szavaztak. Jelentéseiben a hamis eskük elharapózása miatt Kárpátalján az eskü törvény előtti bizonyító erejét eltörölni javasolta. Ajánlotta az uzsoratörvényt úgy módosítani, hogy az végre ne az uzsorást, hanem a kölcsönre fanyalodott szerencsétlent védje.

Kenyeret szelő

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, Egán kárpátaljai működése minden szempontból és megkérdőjelezhetetlenül hasznos és humanitárius volt. És ezt mégsem gondolja mindenki így. A hegyvidéki kirendeltség miniszteri biztosa azt állítja – és emiatt sokan antiszemitának tartják őt –, hogy az ország keleti megyéiben élő zsidóság leggazdagabb és legbefolyásosabb vezetői „a legvakmerőbb és valódi fanatikus dühhel harcot hirdettek” az állami akció ellen. A „kereskedőknek általános népfelkeléséhez hasonlítható”, „ellenünk minden eszközt felhasználó mozgalom keletkezett”, és „nemcsak a beregi hegyvidéken, de a szomszéd megyékben is, sőt az ország fővárosában is”. Vagyis minden követ megmozgattak, hogy pozícióikat megtarthassák.

Egán magyar volt. Az volt már az apja is. A honfoglalás ezredévi ünnepségeinek lázában égő ország magyar honpolgáraként – a korszellemnek megfelelően – népe és hazája megerősödése, fejlődése fontos volt számára. Azt szerette volna, ha a kárpátaljai ruszinok nem nyomorban élnek, hanem egészséges, emberi viszonyok közt, és természetesen (ha úgy tetszik: tagadhatatlanul) azt remélte, hogy a Magyarország, a magyarság által biztosított jólét megtartja a ruszinságot a magyar hazának. Az őt ért támadásokkal és vádakkal kapcsolatban azt állította, hogy úgy vállalta a feladatot, hogy sem náció, sem felekezet nem érdekelte, kizárólag a feladatra összpontosított: segíteni akart. Kikérte magának, hogy a zsidóságot támadná, hiszen a rászoruló zsidóknak, ha azok jelentkeztek, éppen úgy segítséget nyújtott. (Az egyik jelentésben neveket is sorol: az állami kisbérletekből, az ingyen vetőburgonyából vagy a szénából Beer Mózes, Pinkász Herman, Zegelstein Chajem, Fehlreiter Czalko, Helymann Hersch, Bamhorn Hersch, Hermán Jidlu, Schvartz Gedáju, Veisz User és más szegény zsidók is kaptak.) Egán nyilván úgy vélekedett, mint az ország többsége. Féltette magyar hazáját a keletről beözönlőktől, akikről azt gondolta, hogy mereven elzárkóznak a magyarságtól, és azt tapasztalta, hogy igen nagy számban élnek uzsorából, korrupcióval szerzett előnyökből, lopásból, betörésből, orgazdaságból. Ha a tevékenységét, működése hasznát nézzük, az a kérdés, hogy antiszemita volt-e vagy sem, tulajdonképpen érdektelen. Én ennek ellenére szívesen gondolom azt, hogy őszintén beszél, amikor azt állítja: „nem vagyok filoszemita és nem vagyok antiszemita sem, legalább nem a szó utcai értelmében, sem nyíltan, sem titokban”, mert „soha nem néztem a fajt, ha az egyén jellemében rokonszenves vonásokat találtam”.

Egánt 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, egy erdős helyen, a Lázi dombon lövés érte. Az ungvári közkórházba szállították, de többé nem tért magához.

Bármi legyen is váratlan halála magyarázata, a körülményeket tekintve nem csodálkozunk, hogy a gyilkosság lehetősége is felvetődött.

A hegyvidéki akciót Egán és a magyar kormány a Felvidék szlovákok, valamint Erdély románok és székelyek lakta szegény falvaiban is szerette volna elindítani. Olyan területeken is, ahol nem zsidó emberek tulajdonában voltak a bérletek, boltok és kölcsönök. A kormány a hegyvidéki akciót Egán halála után sem állíttatta le, így 1910-re több mint 150 hegyvidéki ruszin falu gazdái mintegy 45 ezer holdnyi havasi legelőt használhattak alacsony bérleti díjért. Közel 6 ezer holdnyi terület került örök tulajdonul a gazdák és helységek kezébe. Addigra működött körülbelül 80 áruraktár és közel 150 hitelszövetkezet (36 ezer taggal).

Tutajosok 1.1

Eszembe jut Elek Judit elhibázott, szép filmje, a Tutajosok. A rendező etnográfusi hűséggel forgatta, a valósághoz még sincs köze. Főszereplői – zsidók, ruszinok, jó vagy rossz magyarok – steril, emberszag nélküli emberek. Mintha valami operett Átokvölgye elevenedne meg, aminek semmi köze Isaac Bashevis Singer jiddis glóbuszához, de Olbracht kecskeólszagú, nyomorúságos, néhol már-már taszító, mégis megindítóan emberi világához, vagyis a hajdani magyar Kárpátalja zsidó, ruszin és magyar valóságához sem. Elek Judit érezhetően feltétel nélkül szereti a maga alkotta ideálképet, amit minden áron meg akar szerettetni összes nézőjével is. Olbracht viszont a valóságot szereti, így neki az is sikerül, ami a filmesnek nem: hol prüszkölve, hol mosolyogva, máskor elgondolkodva, de megszeretjük az Átokvölgye koszos és rafinált, esendő figuráit.

Nem kérdés, hogy a szimpátia és antipátia kérdését, a tisztánlátást lehetetlenné teszi, hogy azok a kárpátaljai zsidó emberek, akiket egyikünk szépnek, másikunk rútnak lát – bármilyenek voltak is –, szinte utolsó szálig eltűntek 1941 nyarán Kamenyec-Podolszkij mellett vagy később Auschwitzban. Így aztán érdektelen, hogy hány uzsorás lótolvaj és hány elveszett Nobel-díjas, hány gyújtogató és hány Singer volt közöttük. Ám az is igaz, hogy későbbi korok bűneit nem kérhetjük számon azokon, akik saját koruk nehéz kérdéseivel birkóztak.

 A zsidók és a bűnözés

Eötvös József 1840-ben a zsidók emancipációja ellen felhozott érvek közül a „fukarságukra”, „csalárdságukra” illetően azt válaszolja, hogy nem kereshetünk annál a népnél moralitást, amelyet kétezer éve üldöznek. Sokan hirdetik, írja, hogy „a zsidók alávalók, hogy zsarolásaik földnépünket elszegényítik, hogy csábítás és uzsora által egyes zsidó kereskedők egész faluk elszegényítésén alapítják vagyonukat, hogy ha haszon forog kérdésben, erkölcstelenség nincs, melytől visszaijednének”. Nem cáfolja a vádakat, hanem azokkal is az egyenjogúsítás ügyét támogatja. Azt mondja, hogy „törvényeink a becsületes zsidó gyarapodásának ezer gátat állítanak”, míg „az ügyes, az erkölcstelen kijátssza törvényeinket, s népünk szenved s zsaroltatik”. Meg azt, hogy törvényeinkkel a zsidóságot számos területről kizárjuk, miközben a pénz hatalmát átengedjük neki, amivel egész országok sorsát adjuk a kezébe, hiszen a pénz hatalma minden más törvénynél erősebb. Összegezve azt állítja, hogy a kirekesztés az oka a zsidóság bűnözésének.

1922-es tanulmányának egyik fejezetében – A zsidók a bűnügyi statisztikában – Kovács Alajos kimondja, hogy a zsidók „kisebb százalékkal szerepelnek a bűncselekmények miatt elítéltek között”. Ennek okai közt a zsidók intelligenciáját is említi, ami visszatartja őket a durva bűncselekményektől, viszont hozzáteszi, hogy „a nem egyenes úton való vagyonszerzés finomabb fajtái” esetén előtérben találjuk őket. Sem Berzsenyi, sem Eötvös József, sem Kovács Lajos nem csak a keleti bevándorlókról beszél, ahogy Szabad György is általában a zsidóknak tulajdonított üzelmek – az uzsora, a börzejáték, a váltóhamisítási ügyek, a korrupció és az iszákosság terjesztése, a plutokrácia – kapcsán fogalmazza meg, hogy az antiszemitáknak „sohasem sikerült bizonyítaniuk, hogy a gazdasági bajokért kizárólag vagy akár csak elsősorban a zsidókat terhelné a felelősség”.

 A nagy per

 „Ez a bűnper az egész zsidóság sorsára nézve évszázadokra döntő befolyással fog bírni.” Istóczy Győző fogalmazott így a per kezdetén.

Tiszaeszlárról rengeteg könyv és tanulmány született az elmúlt százharminc évben. Soknak az a lényege, hogy a zsidók ártatlanok voltak, a nyomozás és a per pedig koncepciós volt, melyben a megyei nemesség egy része és az antiszemita politikusok (meg azok a nem antiszemiták, akik politikai hasznot reméltek húzni belőle) nyomást gyakoroltak a nyomozó hatóságokra és a bíróságra, hogy igazolják a hamis vádat. A cél bebizonyítani a tiszaeszlári zsidók bűnösségét, hiszen az ébredő modern antiszemitizmus korában az ő bűnösségük a zsidóság egészének bűnösségét is bizonyította volna. Sok írás ennek az ellenkezőjét fejtegeti. Azt, hogy az eszlári zsidók nyilvánvalóan bűnösök voltak, mégis felmentették őket. Mert a Magyarországot (és a világot) igába hajtani akaró zsidóság felmérte, hogy milyen óriási veszélyt rejt az ügy, ezért mozgósította pénzhatalmát, megzsarolta a magyar politikai vezetést, orvostudósokat és szakértőket vásárolt meg, s így megvédte a bűnös és primitív zsidó elkövetőket.

Bary azt írja: „Vérvádról a perben, sem a bírósági iratokban, sem a végtárgyaláson szó sem volt (…) Vérvádat csak Istóczy, majd Ónody emeltek a perből kifolyóan a zsidóság ellen (…) A nyomozás és a vizsgálat kizárólag arra terjedt ki, hogy mi történt Solymosi Eszterrel, s mikor alapos gyanú merült fel arra nézve, hogy az idegen metszők néhány eszlári zsidó segítségével ölték meg, kötelességszerűen vizsgáltuk, miért ölték meg, s a vizsgálat a gyanúokok alapján arra is kiterjedt, nem vallási fanatizmus volt-e a gyilkosság motívuma?”

Nyíregyháza

Az egykori vizsgálóbíró érvelése ésszerű. Hogy hiszek-e neki? Ma már mindegy. Lehetséges, hogy ő maga kizárólag a szakmai követelmények szerint járt el, és nem voltak előfeltevései, vagyis nem antiszemita volt, hanem modern tisztviselő, akinek akkor is el kellett volna járnia, ha a kamaszlány eltűnése kapcsán nem eszlári zsidó férfiakat gyanúsítanak vérváddal, hanem eszlári magyar asszonyokat boszorkánysággal. De hihetek Eötvösnek is, aki szerint Bary a kinevezése pillanatától csakis a vérvádat alátámasztó nyomokat kereste.

Két dolog viszont tény. A magyarság vezetői nem engedték politikai antiszemitizmussá szerveződni azt az ellenszenvet, melyet a magyar középosztály (öröklött értékrendjéből következően is) érzett, s amit létfeltételeinek folyamatos tőkés (vagyis nem kis részt zsidó) lerombolása fokozott. Hogy emberségből, meggyőződésből, politikai és gazdasági érdekből (vagy mindezek együttes eredményeképpen) történt-e ez, az tulajdonképpen megint csak mindegy. A másik tény pedig az, hogy a per eredményével senki sem volt igazán elégedett. Felmentő ítélet született, de a vádlottak ártatlanságát nem mondták ki, és soha nem került kézre más tettes vagy tettesek.

 Eszlár előtt, Eszlár után

 Eszlár előtt a magyarság és a magyar zsidóság közt a két nép legjobbjainak sok évtizedes együttműködése eredményeként bizalom alakult ki. Eszlár előtt a magyar kultúra befogadására kész zsidóság egyet értett az esetleges keleti beözönlés elleni védekezéssel, és nem törekedett az általa sem kedvelt „kazárság” tömegeinek betelepítésére. Eszlár előtt (1868-ban) a Nagymihályiban összehívott magyar zsidó kongresszuson a hazai zsidó hitfelekezet kettévált: modern kongresszusi (neológ) és ortodox ágra. Utóbbiak már-már hitehagyottnak tekintették a gazdag, liberális zsidóságot, amely maga is idegenkedett az elmaradott, másfajta erkölcsiséggel élő szegény rokontól. Az eszlári vád – vagyis az új antiszemitákban felismert veszély – viszont közelítette egymáshoz a két irányzatot, és mozgósította a külföldi zsidóságot is, mert a zsidók közül sokan ugyanazt gondolták, amit Istóczy: hogy a nyíregyházi per fordulópont lehet a magyarság (sőt a nem zsidóság) és a zsidóság kapcsolatában.

Zsinagóga Rozsnyó

A felmentő ítélet után országszerte antiszemita zavargások törtek ki, üzleteket fosztogattak, családok menekültek otthonaikból. A kormány itt-ott katonai erővel fojtotta el ezeket a mozgalmakat, s a népre az istenített Kossuth intelme is hatott: „Én az antiszemisztikus agitációt mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” Eszlár után néhány hónappal, 1883 októberében Istóczy és hívei megalapították az Országos Antiszemita Pártot, mely az 1884-es választásokon tizenhét mandátumhoz jutott.

De más is történt Eszlár után. 1883 őszén sokan szólaltak fel az országgyűlés képviselőházban az antiszemita zavargások kapcsán, köztük számos magyarrá lett zsidó képviselő. A sátoraljaújhelyi Mezey Ernő például így beszélt: „Istóczy képviselő úr számítása beütött abban, hogy a falvak lakossága bekormozott arccal, baltákkal, fütykösökkel fölfegyverkezve bemegy a városokba s a boltokat betöri… Ha azt mondja Istóczy úr, hogy hiába mentették föl a zsidókat, mégis mindenki meg van győződve a rituális bűnről, hát csak annyit felelhetek, hogy volt idő, mikor a törvényszékek nem is mentették fel a zsidókat ily vádak alól, mégis átszenvedték ezt az időt, és egy felvilágosult kor átlátta a vád alaptalanságát… És ha valami hiányzott az új zsidó nemzedék neveléséhez, hát azt megadja éppen az antiszemita mozgalom: megtanulják, hogy ez a föld nem idyllek hazája, hogy ez a jog nem könnyű ajándék.”

Istóczy számítása mégsem „ütött be”, mert Eszlár után néhány esztendővel az Országos Antiszemita Párt előbb darabjaira hullott, aztán kimúlt: az 1892-es választásokon már nem is indult antiszemita jelölt. Eszlár után tizenkét évvel, 1895-ben az országgyűlés a zsidó felekezetnek megadott minden jogot, ami addig csak a keresztény egyházakat illette meg. Az esemény a zsidók teljes jogegyenlőségének és a magyar társadalomba történő beilleszkedésének befejező aktusa volt. 1896-ban pedig, Eszlár után tizenhárom évvel, a honfoglalás ezredévi ünnepségeinek idején a Dohány utcai zsinagógában magyar nemessé lett zsidó nagyvállalkozók díszmagyarban hallgatták a neológ történész-rabbi, Kohn Sámuel hazafias prédikációját.

 Eszlár és 1944

 El tudom képzelni, hogy ha a magyar zsidók többsége nem vész el 1944-ben, akkor Tiszaeszlárt ma nem a magyar antiszemitizmus, hanem a közös akarat, a teremtő együttműködés ragyogó példájaként emlegetjük. De úgy alakult, hogy 1944 miatt Tiszaeszlár neve nem a nemzet legjobb teljesítményeire, nem Eötvös Józsefre és Eötvös Károlyra, nem a teljes egyenjogúsításra, nem a középkori vérvádat is felhasználni próbáló antiszemita támadás kudarcára, hanem magára az antiszemitizmusra emlékeztet. Vajon ha 1944 májusától 1944 végéig nem vész el a magyar zsidók nagyobb része, akkor ma Magyarországnak a második világháború idején kifejtett számos igyekezetét is másként látjuk? Hiszen 1941 és 1944 között, amikor Európa-szerte rohamtempóban zajlott a zsidóság kiirtása, Magyarországnak sikerült ellenállnia a magyar zsidóság megsemmisítésére irányuló német követeléseknek. Biztosan akkor is vitatkoznánk, hogy ügyetlenül vagy ügyesen, ostobán vagy ostobát játszva, kegyetlenül vagy közönyösen lavírozott a magyar politikai vezetés, mégis szinte biztos, hogy más lenne a megítélés. Tudjuk, hogy Hitler látni sem akarta Kállay Miklóst, és amikor 1942 derekán a magyar miniszterelnök végre mégis tisztelgő látogatást tehetett nála, nyomban közölték vele a német követelést: a zsidó kérdést meg kell oldania. Erre újabb törvénycikkek, rendeletek, tiltások és egyéb látszatintézkedések történtek, de ami a lényeg: az emberek éltek, még a deportálások előkészítésére is elmaradt. Amikor 1942 októberében Dietrich von Jagow budapesti német követ ismét a deportálások előkészítését követelte, Szlovákiában már lezajlott a „végső megoldás”. Tudjuk, hogy az egész szlovák parlamentben egyedül a magyar Esterházy János védte a szlovákiai (részben magyar) zsidóságot. Tudjuk, hogy Kállay ismét visszautasította a német követelést. Tudjuk, de nem ez számít, hanem a következő év. 1944 miatt nem a nemzet legkiemelkedőbb eredményeit, hanem a mélypontjait tartjuk számon. Holott a nemzet saját maga termelte ki magából az Eötvös Józsefeket és Eötvös Károlyokat, a nemzet a maga akaratából védte önmagát (és benne a magyar zsidóságot), viszont nem a maga akaratából jutott el 1944-ig. 1943 áprilisában Hitler már egyenesen Horthytól követelte a „közép-európai zsidósziget” felszámolását. De Horthy sem állt kötélnek. Hitler hiába fenyegetőzött, a „zsidó sziget” viszonylagos nyugalma még egy évig, 1944 márciusáig megmaradt.

Gyerekek (kicsi)

1944 áprilisában a magyar zsidóság zöme még élt. 1945-ben pedig a többség már valamelyest biztonságban lett volna. Mennyit kellett volna még kihúzni? Hat hónapot? Nyolcat? Tizet? A birodalmi érdekek világméretű összecsapásában a magyarság mit tehetett volna még? Az Amerikai Egyesült Államok és a brit világbirodalom elég sokat tett, megnyerte – a Szovjetunióval együtt – a háborút, de vajon nem tehetett volna még többet? Miért lenne hárítás, ha azon tépelődünk, hogy miért nem bombázták a haláltáborokba vezető vasutakat, sőt akár a táborokat? Hiszen attól a többi kérdés és a saját felelősségünk megmarad. Mit kellett volna tennünk? Hogy volt választási lehetőség, az nem vitás. Mi lett volna, ha 1944. március közepén az ország teljes erejével ellenáll a német megszállásnak? Ma ismét zsidó ember nélküli lenne a Kárpát-medence, de megőriztük volna a becsületünket? Helyes így a kérdés? Egyáltalán fel lehet tenni így a kérdést? Mi lett volna, ha az ifjú Horthy merészebb, és félretolja az apját? Miért voltunk annyira bénultak, annyira gyávák? Miért nem ismertük fel a saját érdekeinket? Miért nem taktikáztunk jobban? A vidéki magyar zsidóság többségét akkorra már elvitték, de az egész magyarság szempontjából még mindig felbecsülhetetlen haszonnal járt, járhatott volna, ha legalább augusztus végén a németek ellen fordulunk. Amikor a román kiugrás tálcán kínálta a lehetőséget. Miért volt dilettáns, már-már bohózatba illő az októberi kiugrási kísérlet? Ha már Horthy merev volt és ostoba, miért nem tudtak tőle megszabadulni a nála tehetségesebbek, tisztább fejűek, ravaszabbak? Hol voltak ezek a magyarok? Hol volt még ezer Bajcsy-Zsilinszky, ezer Kádár Gyula és Nagybaczoni Nagy Vilmos, akik képesek lettek volna tervezni és irányítani?

 Korrobori ma

1917-ben, amikor Ady a Korrobori-cikket írta, Alexander Bernát így vall: „ez a föld predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére”. Tíz évvel később Babits így mondja ugyanezt: Rosenberg és Sátordy, a „két ősi, keleti fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve s csillogó szemekkel fogott kezet, a jövő és a kultúra nevében”.

Az elmúlt nyolcvan-száz év történelmének ismeretében kikerülhetetlenek a következő kérdések. Naivság volt a két kultúra termékeny ölelkezésében hinni? Hiba volt a zsidóságot befogadni? Hiba volt a zsidóságnak a magyar nemzeti identitást választani? A zsidó ortodoxia és a – politikai antiszemitizmusra válaszul kifejlődő politikai – cionizmus hívei szerint hiba volt. A magyarok közül mindazok, akik a trianoni tragédiát és annak következményeit a magyar zsidóság „mesterkedéseinek” és hazafiatlanságának tulajdonítják, szintén hiba volt. Bizonyára hiba volt a kétezer esztendő után újra megvalósult Judenstaat, a modern Izrael állam öntudatos polgára felől nézve is. Minket ugyan most nem a zsidóság válasza érdekel, mert úgy gondoljuk, hogy ezekre a kérdésekre a magyarságnak és a magyar zsidóságnak kell válaszolnia, de azért be kell látnunk, hogy Izrael léte kihat a földkerekén élő összes zsidóra, a ma élő magyar zsidóságra, így annak válaszaira is. Túl vagyunk két világháborún és a haláltáborokon, a zsidóknak államuk, atombombájuk, ütőképes hadseregük van, benne a világ leghatékonyabb légierejével, diplomáciájuk a Föld legerősebb birodalmának kül- és belpolitikáját is befolyásolni képes, ott vannak a földkerekség legnagyobb tudományos, gazdasági és pénzügyi történéseiben. Ha úgy tetszik, az utóbbi száz évben a zsidóság – túlélve a léte ellen intézett brutális támadást – megvalósítja „világuralmi terveit”, míg ugyanezen idő alatt a magyarság teret veszít egyetlen földi otthonában, a Kárpát-medencében. Borsi-Kálmán Béla 2009-ben így fogalmazta meg ezt egy nemzetközi konferencián: „Magyarország 1920 óta folyamatosan előnytelen geopolitikai adottságai 1989 után jelentékenyen rosszabbodtak, stratégiai lehetőségkerete tovább csorbult, érdekérvényesítési képességei pedig valamennyi szomszédjával szemben csökkentek.”

A magyarság nemzetépítő tevékenysége már Trianonban megbicsaklott, és megbicsaklott akkor a magyar-zsidó szövetség is, 1944-ben pedig mintha vége szakadt volna a Korrobori-táncnak. Mert a magyarság képtelen volt megvédeni magát (és azon belül a legkevésbé tudta megvédeni a részévé lett magyar zsidóságot).

Háromszáz évvel ezelőtt a Kárpát-medencében gyakorlatilag nem élt zsidó ember. Aztán kétszáz éven át zsidók tömegei érkeztek az országba. Volt aki tovább ment, más maradt és nem olvadt be, de a zsidóság igen nagy hányada beolvadt: magyarrá lett. Tiszaeszlár előtt és még sokáig utána is a magyarság tudott kínálni valamit a zsidóságnak, amire annak szüksége volt, és a zsidóság tudott kínálni valamit a magyarságnak, amire annak szüksége volt. Aztán jött 1944, majd jött negyven év szocializmus, mely – ha teheti – egyformán felejtést kényszerít Trianonra, határon túli magyarokra, doni katasztrófára, észak-erdélyi és bácskai vérengzésre, holocaustra. Csakhogy a nemzetépítés azóta is folyik. Izraelben, Amerikában, és a Kárpát-medencében is.

 

Temető kicsi

 

Zsinagógák I.:

Zsinagógák II.:

 

Dokumentumok: