NEMESKÜRTY ISTVÁN ● Brigitte Hamann írja, hogy „a császárné-királyné, akárcsak később Erzsébet, lelkesült a magyarokért és azok is iránta.” De vajon van-e még emlékezete a királyné nemzetünk iránti vonzalmának?
A Ludoviceum épülete 1896-ban
Kettőszáz évvel ezelőtt, 1810. júniusában József főherceg, nádor, részletesen indokolt beadványában arra kérte bátyját, a háborúk tépte Habsburg-birodalom császárát, hogy „helyezze át a birodalom súlypontját Magyarországra”. Ily módon Buda lehetne az impérium fővárosa.
Ebből persze semmi sem lett, hazánk imitt-amott igencsak hézagos történelmi emlékezetéből mégis kár kifelejteni.
Alig több, mint fél évszázaddal Rákóczi Ferenc szabadságharcának vérbefojtása után a nagymúltú dinasztia lám mégis el- és felismerni kényszerül a tartományként kezelt Magyarország jelentőségét.
A nádor javaslata leginkább katonai megfontolásokból ered. A török hódoltsági állapot megszűnése után ugyanis ország-világ tudta, hogy Nagy Frigyes kiváló porosz katonákkal, majd Napóleon mintaszerűen szervezett és töretlen lelkesedésű francia hadaival szemben bizonyíthatóan a magyarországi katonai erőkkel sikerült helytállni. Elég, ha a Habsburg birodalom haditanácsának egyetlen magyar elnökére, Hadik András tábornagyra emlékeztetjük az olvasót, aki lovasrohammal vette be Berlint, seregében olyan tábornok-vezérekkel, mint Gvadányi József, Orczy Lőrinc – egyszersmind hagyományszerűen költők… (A napóleoni háborúkban hetvenegy magyar kapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet!)
Érthető tehát, hogy Ferenc császár harmadik felesége, az olasz Mária Ludovika hercegnő 1808-ban, magyar királynévá koronázásakor nagy összegű alapítványt tett egy magyar katonai főiskola létesítésére. A tizenkilenc éves királyné saját kezűleg írta alá adományát:
„Hogy a nemzet iránti vonzalmamnak emlékezetét fenntartsam, neveztessék Ludovika Akadémiának.”
A felséges asszony e gesztusának hírére több százan csatlakoztak az alapítványhoz, így például gróf Széchenyi Ferenc kamarás, aki 1802-ben a róla elnevezett nemzeti könyvtárat alapította; nagykállói Kállay Miklós, Szabolcs vármegye alispánja; Boráros János táblabíró; Ürményi József országbíró, a Ratio Eduvationis kidolgozója, a magyar oktatásügy megreformálója; széki gróf Teleki László kamarás; Pest, Buda, Szabadka, Lőcse, Debrecen szabad királyi városok, sőt: öt, Jellasics-családbeli és nevű cs.kir. tábornok, továbbá az 1. és a 12. huszárezred tisztikara.
Fontoljuk meg: nem illenék-e Ludovika királyné irántunk érzett vonzalmának emlékezetét továbbra is fenntartani?
Mária Ludovika királyné kurtára szabott életében – 29 évesen tüdőbetegség végzett vele Veronában – kora jeles íróival tartott ismeretségen (Goethe) túli barátság fűzte Mme de Stael-hez, aki az említett 1810. év nyarán Karlsbadban kúrálta magát, ahol Mária Ludovika is nyaralt. (Mme de Stael az akkor még fiatal Széchenyi István írói működésére is meghatározólag hatott.) Brigitte Hamann szavaival „A császárné-királyné, akárcsak később Erzsébet, lelkesült a magyarokért és azok is iránta.” („Sie war politisch sehr engagiert.”) Ugyanígy vélekedik életrajzírója, Wertheimer Ede, akinek emlékét Szabó Dezső Szekfű Gyulának szánt gúnyolódása tartotta életben. („Ede megevé ebédem.”)
Szégyenünk, hogy a Ludovika név 1945 után lekerült a katonai akadémia homlokzatáról. A nemzet mintha nem érezne ugyanakkora vonzalmat iránta, mint amekkorát ő érzett a mi irányunkban.
Hát ez bizony szégyen.
(A főoldal indító képén Somogyi Győző rajzai: 1. vívómester díszben 2. Ludovikás “feketelábú” növendék díszben 3. Ludovikás “kéklábú” hallgató 4. Főreáliskolai hallgató díszben, Barczy Zoltán – Somogyi Győző: Királyért és hazáért)
●●● ●●● ●●●
A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia képekben
