OROSZLÁNOS UDVAROK – Az Alhambra olyan, mint a szerelem és az álom: légiesen könnyű, ugyanakkor súlyos is. Egyszerre üdítő és lenyűgöző. Csak addig hat, amíg látod, amíg benne vagy.
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● A Naszridák nemzetségének mór Granadája a terjeszkedő Portugália, Kasztília és Aragónia ellen azért tudta tartani magát évszázadokon át, mert hegyes-völgyes földje olyan, akár egy természetes erőd. Az erőd központja Granada, a városé pedig egy másik erőd: az Alhambra.
Az Alhambra olyan, mint a szerelem és az álom: légiesen könnyű, ugyanakkor súlyos is. Egyszerre üdítő és lenyűgöző. Csak addig hat, amíg látod, amíg benne vagy. Akkor viszont uralkodik rajtad, nemcsak körülvesz, hanem beléd is költözik. Az Alhambra tojáshéj, selyemfátyol, holdfény és virágillat, harmat és ködpára. Hamvas Béla azt mondaná: az Alhambra női szubsztancia. Csupa suttogás és simogatás, ígéret és beteljesedés. Csábító befejezetlenség, tökély, mely bágyaszt, majd rögtön új vágyat ébreszt.
A Sierra Nevada egyik alacsonyabb nyúlványán terül el. Kívülről vastag falak, irdatlan bástyák és tornyok tömegének látjuk – súlyosan, már-már komoran nehezedik a városra. Belül azonban – ahogyan Burckhardt írja – ott rejtezik a „kristályparadicsom”, a pompázatos királyi palota. Al-hamrá. Gyöngyöt rejtő rózsaszín kagyló. Kívül a sprőd, recés, kemény héj, belül a lágy, puha, nedves hús, a selymesen fénylő gyöngy. Európa keleti végvidékén, egy másik természetes erődben, a Kárpátok karéjozta Erdélyben a legharciasabb fajta magyar, a székely ember úgy mondja, hogy ami kerítésén s kapuján belül van – háza, udvara, kertje –, az az „élet”. Az Alhambra súlyos falai mögött is az élet rejtezik, és ez az élet is a víznek köszönheti létét. Burckhardt találóan írja: „a víz az Alhambra titokzatos élete”.
Az Alhambra nem más, mint a földi Paradicsom. Miniatűr Éden.
De mi is az Éden, a Paradicsom, a Mennyország? Azt mondják, nem más, mint a kert. Az óperzsa paridaida (görögösen paradeiszosz) szó díszkertet jelent. Az időszámításunk előtti IV-II. évezred táján a sumírok édene a termékeny, füves-ligetes, jó földű, gazdag állatállományú sztyeppevidéket jelenti. A zsidók egykor vágyott Édenének sok kutató a mai Satt el-Arab folyó termékeny vidékét tartja, ahol a Tigris és az Eufrátesz összefolyik. Az Éden, a Paradicsom tehát nem más, mint termékeny föld és frissen csörgedező víz – vagyis kert. A Korán szerint a Paradicsom olyan virágos kert, melyben csörgedező patakok szaladnak. Az Alhambra egyik termében, a Követek csarnokában van egy felirat: „A vízmedence középpontomban Isten emlékébe merült hívő lelkéhez hasonlít.” A „kert” és a „rejtett hely” a Koránban al-dzsanna – a Paradicsom. Az Oroszlános-udvar az Alhambrában ilyen szigorúan rejtett hely – a Paradicsom mása. Négy vízfolyás, négy folyó a négy égtáj felől a középpontba tart. Valaha a patakocskák közt illatos füvek és virágok, fűszeres cserjék tenyésztek. Lorca szerint a melankóliára és szemlélődésre hajlamos ember nem Sevillába és Córdobába, hanem Granadába tart, hogy igazán egyedül lehessen, beszívja a balzsamos levegő illatát, magányosan kószáljon a csalogány trillájától hangos, a sáfrány apró lángnyelveitől kigyúlt, mohás domboldalakon, az Alhambra rózsaszirom falai alatt. Az Oroszlános-udvar patakocskái az északi („Két nővér terme”) és déli („Abencerrajes-terem”), nyugati („Cseppkő-terem”) és keleti („Királyok-terme”) csarnokokban erednek, s a négy égtáj felől a középen lévő, tizenkét kőoroszlán tartotta medence körül egyesülnek, a világ középpontjában futnak össze, majd elnyeli őket a kövezet, eltűnnek a mélyben. A tizenkét oroszlán a zodiákus tizenkét Napja, tizenkét hónap, tizenkét jegy. A tizenkét oroszlán az ősóceánt tartja, mint Salamon jeruzsálemi templomában a tenger medencéjét a tizenkét vasbika. Hosszanti, tehát észak-déli tengelyében az udvar végeit kőbaldachinok zárják le – pontosan úgy, miként a Korán Paradicsomában.
Az Alhambra derűs. Derűsen közönyös. Semmi dráma, semmi póz, semmi erőfitogtatás. Itt nincsenek kihívó falak, oszlopok, súlyos boltívek. García Lorca szerint Granada esztétikai tengelye mindig is az Alhambra volt. Ezt a várost az Alhambrából kell nézni, s a városból pedig az Alhambrát. Granada soha nem vett tudomást róla, hogy az Alhambra erődjében évszázadok óta ott magasodik V. Károly súlyos reneszánsz palotája is, mely másutt figyelemre méltó épület volna. És nem vett tudomást a hatalmas katedrálisról sem. Mert Granada nem birodalmi és nem császári város. Granada a szűk kamrácskákba és kertecskékbe, az apró teraszokra visszavonuló ember városa. A virágai és cserepei közt meghúzódó, a falikútból csorgó víz halk csobogásába feledkezett, ráérős emberé. Az Alhambra pedig nem építészet, hanem fény. Az ablakok, az áttört díszek, a kagyló- és cseppkőstukkók mind-mind vezetik, terelik, szűrik a fényt, átengedik és megmozgatják, láthatóvá teszik a levegőt.
Generalife
Az 1170 körül Granadában született zsidó költő, Alharizi (Juda ben Salomo Harizi) makámáit olvasva nem lehet, hogy ne jussanak eszünkbe az Alhambra és a Generalife kertjei. A makáma izgalmas műfaj. Rímes próza, a csavargók, tekergő léhűtők műfaja. Úgy vélik, hogy a koldusok, betegek, leprások, bolondok, nyomorékok, és persze az álbetegek, álbolondok, álnyomorékok, vagyis a zsebmetszők, tolvajok, rablógyilkos zsiványok és más egyéb pompás költők hazug sirámaiból fejlődött ki. A makáma főhőse általában igazi vágáns költő, olvasott, művelt kalandor, borissza szoknyavadász, tekergő himpellér, víg kedélyű, nagy mesélő, szavalóversenyen szerepelni mindig kész, alattomos, ravasz, ügyeskedő csavargó, vagyis hát igazi jómadár. A bölcsesség tárháza (Táhkömóni) című könyvének XXII. makámájában Alharizi így beszélteti kalandor-költő narrátorát:
„Boldog ifjúságom idején, – mikor életem egén – csillagom még fényesen ragyogott – és minden vágyam teljesült legott, – egyszer a kertekben sétáltam, – itt-ott gyönyörködve megálltam, – a virágokat nézegettem, – rózsákat szedegettem. – A csacsogó csermely közelében, – árnyas lombok hűvösében – szívtam magamba órákon át – a kertek mirhaillatát, – mely a lelket gyönyörködteti – és a szívet újra élteti…”
Másutt egy szép őzike, vagyis egy leány arcát hasonlítja a kerthez: „Az arca pompás rózsakert, / A foga gyöngy, az ajka méz; / Gyönyörtől káprázik szemem, / Mikor csodás kertjébe néz.” Se szeri se száma a kertes-virágos képeknek, hasonlatoknak: „Mikor az ifjúság gyönyörei után szaladgáltam – és mint vad csikó ide-oda ugráltam – szerettem a kertekben hűselgetni, – rózsákat szedegetni.” „Mikor a gyönyörök kertjében jártam – rózsákkal hímzett kabátban…”, „susogó fűzfák árnyékában…”, „pompásan virult életem ága – és bódítóan illatozott sok tarka virága…”, „Szemem Éden kertjében jár / S szívem a pokol mélyiben”. A szerelmi recept egyebek közt az „orcának rózsapír”-jából, a „hajnak illatos mirhá”-jából, a „karok fehér liliomá”-ból, a „vonzalom gyökeré”-ből, s a „vágyvirág porá”-ból áll. De még a bor, „az örömök teremtője – a bánatok temetője” sem másünnen, mint „Isten kertjéből kapta illatát, – az Édentől zamatát”.
Galéria:
(A szövegben és a galériában Gajdos Zsuzsanna és Száraz Miklós György fotói)
