SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY – Leonardo DiCaprio dokumentumfilmje arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi tevékenység felborította bolygónk klimatikus egyensúlyát, és ez hamarosan világszerte súlyos gondokat okoz.
(A filmet National Geographic csatorna 2016 október végén tűzte műsorára.)
Tudják, ugye, hogy meghalunk?
Hülye kérdés. Naná, hogy tudják. Ez a tudás az egyik lényegünk.
Az is a lényeghez tartozik, hogy általában nem tudjuk, mikor jön értünk a Kaszás.
Mit szólnának, ha azt mondanám, hogy én tudom?
Nem azt, hogy én mikor halok meg. Azt, hogy Önök. Nem vagyok jós, természetesen nem tudhatom, hogy egyesével mikor múlnak ki. Azt viszont igenis tudhatom, hogy mikor pusztulnak el Önök és én, a gyerekeink és az unokáink. Hogy mikor veszünk el mindannyian.
Akarják, hogy megmondjam?
Hamarosan.
Emlékeznek Albert Camus híres mondataira? Nem A magyarok vére vagy Az igazság a Nagy Imre-ügyben című írások egyik-másik – mostanság különben épp aktuális – állítására gondolok. Azok ma már rajtunk kívül senkit sem érdekelnek. Arra, amit a Sziszüphosz mítoszában fogalmaz meg a ’meghívott halál’ kapcsán. „Egyetlen komoly filozófiai kérdés létezik: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”
Nem olyan régen még azt kérdeztük, hogy vajon az emberiség tényleg elpusztítja-e önmagát. A kérdés jogos volt. Olyan fegyverkészletet halmoztunk fel, ami képessé tett minket arra, hogy élhetetlenné tegyük a bolygónkat. Generációk nőttek fel, melynek tagjai számára világos volt, hogy ha atomháború tör ki, nincs hová bújni. A nagyvárosi pincék mélyén, a hegyekben, a sivatagokban, a pusztaságokban is utoléri a végzete.
Az emberiség kipusztulásának rémképe mindennapos téma lett.
Jó ideje nem csak azt tudjuk, hogy egyszer mind meghalunk, hanem azt is, hogy esetleg mind egyszerre. (Hogy úgy mondjam: könnyen lehet.)
Leonardo DiCaprio filmjének címe – Vízözön előtt – jó cím. Van egy csomó áthallása. A szó nemcsak a Bibliát idézi, hanem a históriát is. A múltat. Letűnt népeket és birodalmakat. Katasztrófákat, régi és új bűnöket, régibb (azaz: Ó) és újabb szövetséget. Meg még valakit. Ki ne hagyjam. A teremtő, megbocsátó és ítélkező Istent.
Évezredek óta tudjuk, hogy országok, népek, birodalmak felemelkednek és alámerülnek. Babilon, Asszíria, Róma, Bizánc. Hunok, kazárok, aztékok, inkák. Oszmán-törökök, spanyolok és britek világbirodalmai. A Szovjetunió után, logikusan, egyszer sorra kerül az Amerikai Egyesült Államok is. Ha lesz rá idő.
Számos civilizáció lakosának tudatában jelen volt a teremtményében csalódott Isten fenyegető képe. Róma keresztény polgára mégsem elsősorban az ember halálától rettegett, hanem a sajátjától és a szeretteiétől. Nem kétséges, hogy állama és kultúrája lehetséges elmúlása fölött is borongott. Pannonia provincia déli határvárosa volt Sirmium. A romjai alól előkerült egy égetett tégla. Az 582. évi avar ostrom idején görögül karcolta bele a hajdani polgár a megható fohászt: „Krisztus, könyörülj rajtunk és a római hazán!”
Az elmúlt fél évszázadban megszoktuk (megszoktuk?), hogy nemcsak egyénileg vagyunk halandók. Megszoktuk (megszoktuk?), hogy nemcsak Isten végezhet velünk szempillantás alatt, hanem mi magunk is. Eddig azt hittük, hogy legalább az öngyilkolás kérdésében szabadon dönthetünk. Hogy ez igazán személyes ügyünk. „Minden halálok fejedelme.” „Az egyetlen komoly filozófiai kérdés.” Vajon akkor is igaznak gondolná Ady és az algériai francia, ha nem önkéntes az öngyilkosságunk? Ha nem szabad választás eredménye? „Ha akarom” – mondja a büszke magyar poéta – „Póri, kicsi halálok helyett / Jönne pompával és bíborban”, „S hódolattal lépi át küszöböm…”
Atombomba, hidrogénbomba. Sugárzó felhők. Sugárzó víz. Gyilkos föld. Újabb, ezúttal az utolsó világháború. A világégés víziója.
Meg lehet szokni? Annyi biztos csak, hogy egy ideje együtt élünk vele. Többedik generáció nő fel úgy, hogy miközben az asztal alatt babázott vagy műanyag katonákkal játszott, odafent, a feje felett a szülei és a szülei barátai ilyesmiket mondtak egymásnak: „Minden ember megsül majd. Kipusztul az emberiség. A patkányok és a skorpiók veszik át a bolygón az uralmat.” Vagy azt látták, hogy apukájuk minden szabad órájában a kert végében „atombiztos” családi túlélő-bunkert épít.
Borbála nagynéném, apai nagyapám nővére belevaló nő volt. Hastáncosnőként tevékenykedett az 1930-as években Egyiptomban és Szudánban. Kedvelte az arabokat. A hetvenes évek elején ő leginkább Izrael atombombájától rettegett. Emlékszem, ahogy nagyanyám cserépkályhájának vetett háttal, feldúltan mondja: „Vége a világnak. A zsidóknak atombombájuk van.” A kilencvenes évek elején, amikor széthullott a Szovjetunió, mi azon izgultunk, miféle bizonytalan jövőjű, kétes vezetésű és szellemiségű „maradék-államok”-nak jut a szovjet nukleáris készletből.
Ó, áldott békeidők!
Akkor még mi dönthettünk.
Nem te, Kedves Olvasó. Nem is én. Az ember. Hogy konkrétan kicsoda? Azt nem tudom. Az elnökök. Az amerikai meg az orosz. Talán a francia is? És a tanácsadóik. A szigorú héják. („Ha mindenkit lebombázunk, nem marad sem katonának, sem áldozatnak való alapanyag.”) A milliárdos fegyvergyárosok. („Ha mindenkinek annyi, akkor nem marad senki, akinek eladhatnánk az újabb és újabb fegyvereket.”) A zseniális tudósok. A felelős politikusok… Ennél a képtelenségnél abbahagyom a találgatást. Legyen elég annyi, hogy mi. Az ember. Akkor még mi dönthettük el, hogy élünk vagy halunk.
Ma már közel sem ilyen rózsás a helyzet.
Kellemetlen igazság című könyvében Al Gore amerikai szenátor (alelnök, üzletember és környezetvédelmi aktivista) 2006-ban azt állította, hogy nagy bajban vagyunk. Erkölcsi választás előtt állunk. Ha nem változtatunk azonnal, akkor lakhatatlan bolygót hagyunk a gyerekeinkre, unokáinkra. A demokráciára hivatkozott. Meg az ember Isten által reá ruházott szabad akaratára. A döntés jogára és lehetőségére.
Korábban választási ellenfele volt az arrogáns és kevéssé intelligens benyomást keltő ifjabb George Bush. Elnökként humbugnak, vaklármának minősítette az ökológiai katasztrófa veszélyét. Ilyesmiket ordítozott: „Szétrúgom a töküket!” Halvány dunsztja sem volt, hogy kikre gondol. Afgánokra? Irakiakra? Oszáma bin Ládenre? Putyinra? Kubára? Környezetvédőkre? Azt hiszem, senkire, azaz mindenkire. Fegyverkezést és háborút akart. Kellett neki az „új Pearl Harbor”. Meg is kapta. Úgy hívják: 2001.09.11. Bush pedig fegyverkezett, mondvacsinált ürüggyel háborút indított Irak ellen, lehallgattatott, kínoztatott, létrehozta az úgynevezett „nemzetbiztonsági államot”. Bush egy óriási terrorellenes kommandóvá alakítva az Egyesült Államokat, a világ csendőre lett. És makacsul tagadta a másik veszélyt.
Leonardo DiCaprio filmjéből viszont az derül ki, hogy a klímaváltozásnál ma nincs fenyegetőbb veszély. Fisher Stevens, a film rendezője így beszél: „Nem hunyhatjuk be a szemünket. Nem hihetjük, hogy magától megoldódik a kérdés. Emberek! Ébresztő! Döbbenjünk már rá, hogy közel a vég!”
És még valami. Ez a legfontosabb. DiCaprio úr, az Egyesült Nemzetek klímanagykövete, a földgolyót két év alatt körbeutazó főszereplő azt mondja: „Fogjunk össze. Követeljük az azonnali változást. Kényszerítsük a döntéshozókat. A túlélésünk függ ettől.” A film egyik zeneszerzője, Marilyn Manson fogadott testvére, az Oscar-díjas Trent Reznor is azt mondja: „Fogjunk össze. Követeljük az azonnali változást. Kényszerítsük a döntéshozókat. A túlélésünk függ ettől.” A Vatikán hűvös falai közül Ferenc pápa is azt üzeni: „Fogjatok össze. Követeljétek az azonnali változást. Kényszerítsétek a politikusaitokat, a döntéshozókat. A túlélésetek függ ettől.” Még a pesti Lőw Ida unokája is ugyanezt mondja. Őt amúgy John Kerrynek hívják. Vietnami veterán, az ’Ezüst’ és a ’Bronz Csillag’ kitüntetettje, és az USA 68. külügyminisztere. Ők mind-mind azt mondják: „Fogjunk össze. Követeljük az azonnali változást. Kényszerítsük a döntéshozókat. A túlélésünk függ ettől.”
Én is ezt mondom.
Ha ez számít valamit.
Szeretik Önök a meglepetéseket? Attól függ? Én is így vagyok ezzel.
Johan Rockström a stockholmi egyetem tanára. Mindenféle környezetvédelmi intézetek munkatársa. Számos sarkvidéki kutatás vezető tudósa. Néhány hete azt nyilatkozta, hogy a sokféle téren bekövetkező változások erősíteni fogják egymást. Az pedig nem várt katasztrofális következményekkel is járhat. Fel kellene készülnünk a meglepetésekre.
Na de hogyan?
Nem fából vaskarika ez?
A meglepetés, akár kellemes, akár kellemetlen, attól meglepetés, hogy nem számolunk vele. Ugyanis nem tudunk róla. Ha szabad úgy mondanom: a meglepetés mindig készületlenül éri az embert.
Talán úgy érti, hogy nem árt, rosszat biztosan nem eredményezhet, ha mindent, de igazán mindent megpróbálunk elképzelni. Úgy értem, minden rosszat.
Makovecz Imre – Rudolf Steiner és mások nyomán – úgy tartotta, hogy az az ember, aki nem ismeri a múltat, az még az önismeret kezdetleges fokán tart. Vagyis nem lehet képzete a jövőről sem. Úgy vélte, hogy az emberiség sorsa a XXI. századi Európában dől majd el. Ennek a lényege az ébredés lesz. Ráébredés az összefüggésekre. Az összetartozás, egymásrautaltság, szeretet összefüggéseire. Ráébredés arra, hogy az erőszak, a háborúskodás korszakai után el kell jönnie az ’új erkölcs’, az ’új szellemi erő’, a ’szabad önkéntesség szellemi’ korának. Ha nem lesz ébredés, akkor az ember és bolygója elpusztul majd.
Nevezhetjük bárminek. A ’vaskor’ lezárultának. A ’Szent Mihály-éra’ eljövetelének. A ’Napút-korszak’ kiteljesedésének. A lényeg mi? A belátás. Az együttműködés. Az önmérséklet. Ha képesek vagyunk mindezekre, nemcsak megmenekülünk, de az emberi lét sosem volt tisztaságokba emelkedik. Ha nem vagyunk képesek, akkor alámerülünk a csillagvilág végtelen közönyében.
Más szavakkal, de ugyanezt sulykolja a film is. DiCaprio, a pápa, egy seregnyi tudós és néhány politikus.
Ettől féltem. Hogy majd kiderül, megértésre, belátásra, összefogásra van szükség. És nekünk, embereknek, nem ez az erősségünk.
Nem szeretnék igazságtalan lenni. Nagy tettekre vagyunk képesek. Heroikus küzdelemre. Csodával határos cselekedetekre. Gondoljunk Dávidra. A piramisokra. Még inkább Mezopotámia öntöző rendszereire. Honfoglalásra, Nándorfehérvárra, Egerre. Mahatma Gandhira vagy Nelson Mandelára. És mégis. És mégis.
Mert kitől is várjuk az együttérzést, a belátást, összefogást?
Kurt Vonnegut szerint családja nőtagjai gyakorta hangot adtak ama véleményüknek, hogy együtt tudnak érezni a (német, koreai, vietnami etc.) fogságba esett amerikai gyalogos katonákkal. Olykor imát rebegnek a szabadulásukért. De nem hajlandók együtt érezni azokkal a pilótákkal, akik a sztratoszférából civileket bombáznak. Értük nem imádkoznak, és nem kívánják nekik, hogy viszontláthassák a családjukat. „Nem kötelességük, hogy kényelmes és biztonságos magasságokból gyerekek százait és ezreit gyilkolják.” Vonnegut írja azt is, hogy ha ő egy idegen bolygóról érkezett látogató lenne, az USA lakóiról azt mondaná, hogy vérengző élőlények, akik azt képzelik magukról, hogy gyengédek. Említ egy kongresszusi képviselőt (Paul N. McCloskey), akit azért „köveztek meg”, mert nyilvánosság előtt könnyezni merészelt a megégett és megcsonkított vietnami gyerekek miatt.
Az izraeli Miko Peled a könyvében azt írja, (és számos előadásában is elmondja), hogy nem talál mentséget azoknak a fiatal izraeli férfiaknak a tettére, akik 2008. december 27-én délelőtt 11 óra 25 perctől három héten át nap nap után több száz bombát dobtak a gázai polgári lakosságra. Ezek az Izraeli fiúk a földkerekség legerősebb és leggyakorlottabb légierejének pilótái. Éppen hanukát ünnepelnek a családjuk körében. Aztán felszállnak, és civilek ezreit gyilkolják kényelmes magasságból. Aztán hazaröpülnek, leszállnak, és tovább ünneplik a hanukát. Játszanak a szőnyegen a gyerekeikkel. Megpörgetik nekik a trenderlit vagy a hanukka dreidlt, a búgócsigát. Aztán bebújnak a meleg ágyukba. Másnap reggel pedig megint fölrepülnek, és a kényelmes és biztonságos magasságból gyerekeket és civileket ölnek. Gáza a világ egyik legsűrűbben lakott területe, mondja Peled. Körül van zárva. Nincs hová elbújni. Nincs hová menekülni. És a gépek jönnek, jönnek, újra jönnek. Megint és megint. A palesztin anyák pedig végignézik, ahogy az olthatatlan foszfor leégeti a gyerekeik húsát a csontjukról. Miko Peled édesapja Mattityahu Peled tábornok volt. Az 1967-es hatnapos háború egyik hőse. A világraszóló diadal egyik, ha nem a legfontosabb kovácsa. És már akkor, a győzelem pillanatában is a tárgyalásos megoldás híve. Az együttműködésé. A megértésé. A belátásé. Miko Peled nem Izrael ellensége, mégis a palesztinok szószólója. Azt a bizonyos három hetet, amiről fentebb beszéltem, a zsidóság hosszú történelmének legsötétebb és legszégyentelenebb mozzanatának tekinti.
Riasztó? Az. És ettől a háborúzó, gyilkoló, együttérzésre képtelen, a maga igazában vakon és rendíthetetlenül bízó embertől várjunk belátást, önmérsékletet, együttműködésre való hajlandóságot?
Azt hiszem, nem lesz könnyű. De nincs más kiút.
Azért hoztam éppen ezt a két gyilkos példát, mert mindkettőben a gyilkoló hadigépezetet irányító állam polgára emeli fel hangját a gyilkolás ellen.
Még egyszer leírom.
Belátás, önmérséklet, cselekvés, együttműködés.
Ecsetelnem kellene a veszély nagyságát? Hogy hol és hogyan állunk? Sorolnom kéne a kipusztulás határára került fajokat, a szétzilált ökorendszereket, a kihalt és veszélyeztetett őslakos közösségeket? Gleccserolvadást, tomboló aszályokat és pusztító áradásokat? Nem teszem. Nézzék meg a filmet. Annál is inkább, mert nem csak szívszorító, hanem gyönyörű is. És ami fontosabb. Nem csak fenyeget, hanem kiutat is kínál.
Valamit mégis mondok.
Gondoljanak az éhező, kétségbeesett jegesmedvékre.
Albert Camus nagy író. De ne legyen igaza, amikor azt állítja, hogy az ember abszurd lény: „a kisujját sem mozdítja az örökkévalóságért”.
