FECSKE * Feldúlva jött haza. Berobbant az ajtón, a szeme fénylő gömbként sugározta az élményt. Le sem vette a kabátját, futtában a kanapéra dobta a táskát, és gyúlt arccal mondta a magáét. Közben föl, s alá járkált, hol a nappaliban, hol a hallban tűnt fel, én éppen a hálószobában olvastam.

foto_kellepics_pixabay

És csak mondta. Tizenegy óra elmúlt, polgári családokban elvétve fordul elő, hogy a nej vasárnap este kimaradjon. Egyedül. Nálunk ez nem szokatlan: író-olvasó találkozó, vidéki könyvbemutató, vagy egyszerűen pohár bor, amit olykor megittak az Isolabellában a művészhaverokkal. Én nem mindig tudok szót érteni velük, és irigylem őket, amiért olyan jól elszórakoznak egymás között. Erre féltékeny vagyok, a feleségemre nem. Vagyis féltékeny vagyok, de megbízom benne. Szeretem. Karcsú, dekoratív nő, hódolatot kívánó aurával; ő dönt, kit enged közel magához. Nem tudom pontosan, hogy csinálja, soha nem beszélt róla; engem hamar beengedett az életébe. Egészen hamar. Két napot végigbeszélgettünk, a harmadikon szeretkeztünk először, egy hónap múlva összeköltöztünk; további kérdésre nem volt szükség; kilenc évvel ezelőtt.

Megint feltűnik, ezúttal a fürdőszoba felől. Félig átöltözött; felül még az ezüstszállal átszőtt sejtelmes blúz, alul semmi. Legalábbis nem látom tisztán, és pillanat alatt elterelődnek a gondolataim; kilenc év után is.

Te nem figyelsz… Korhol, s megpróbálok visszajönni.

Milyen filmrendező? Kérdezem. Nem is értem, hogy tudtam kihorgászni az egyetlen kulcsszót, amivel igazolhatom, hallom, amit mond.

Hát, aki filmet akar csinálni az írásaimból! Nézek rá. Ebéd után azzal ment el hazulról, hogy ünnepségre hivatalos. Kiválóan főz a feleségem, nem tudnám eldönteni, hogy a főzésben ügyesebb vagy az írásban. Azt mondta, szeretne kikapcsolódni, különben is ott lesz a szakma apraja-nagyja, s ő már nem bízza a véletlenre; ha mást nem, eltölt két órát a fáradt-elegáns palotában.

Jössz? Kérdezte, mint mindig, én maradtam, mint többnyire. Olykor ideges, amiért nem kísérem el, de kihúzza magát, és bátran szembenéz a huszonegyedik századi férfiöntudattal. Elvégre ezt akarták a nők; függetlenség, önállóság, alkalmanként aprócska flörtöcske…

Vagy nem? Kérdezett vissza, összehúzta a szemét, megcsókolt és távozott. Egyedül. Hatalmam támad fölötte, amikor ily könnyen elengedem, s ha legközelebb magamtól ajánlkozom, hogy elkísérem, örülni fog neki.

Nem kell, ne fáradj… Duzzogja majd, és képes lesz büszkeségből visszautasítani. Persze mindketten ismerjük a koreográfiát, és játsszuk férfi-nő megunhatatlan játékát: együtt.

És milyen filmrendező? Kérdezem, mert érdekel, mi történt vele, és imádom érte, hogy őszintén elmeséli.

Hollywoodi… Válaszolja a legnagyobb természetességgel.

Mi más… Élcelődöm, mire bizonyítékokat sorol, hogy a rendező legutóbb is nyert a forgatókönyvével, de nem vették be a buliba, mert túl áhítatos volt a szöveg.

Az meg milyen? Kérdezem, és kitérővel érintjük a vallási sokszínűség problémakörét, azután folytatja.

Amerikából telepedett haza, és témát keres…

És te leszel a témája? Kérdezem kis éllel, mire rávágja:

Igen. Szerinted, mit kell ilyenkor csinálni? Először nem értem, azután értem, és tiltakozom, végül megértem. Ő folytatja:

Mélyen az arcomba nézett, és azt mondta: Zöldszemű asszony, mindent tudok magáról…

És te elhitted?

Kíváncsivá tett, mit tud…

Szívem, ennyi idősen elhiszed ezeket a dumákat? Egyébként zöldes barna…

Kicsit elhiszem… Meglepődöm, s úgy nézek rá, mint az első találkozásunkkor. Akkor is elhitte.

Aztán azt mondta, különleges vagyok ott, abban a sokadalomban, és felfigyelt rám…

Azt nem csodálom… Próbálom a helyére tenni a dolgokat, ő pedig lendületbe jön:

Kezelt a miniszterrel, az elnökkel, írókkal, rajongókkal; szemmel láthatólag mindenki ismerte. Hosszú bőrkabát, sárga mellény és vörös nyaksál volt rajta…

És ennyi elég? Piszkálom, hagyja.

Ezek szerint, igen… Felülök az ágyban, s úgy tűnik, a feleségem nem ugyanaz a nő, mint akit elvettem. Folytatja:

Húszezer könyve van otthon, tízezer lemez – háromszáz négyzetméteren –, és vagy negyven hangszer; mindegyiken játszik. Megadta, hol keressem a YouTube-on… Fáradok, kezdem félteni őt, ahogy beleéli magát.

Nem érted? Azt mondta, adjak a könyveimből, és ő filmre viszi…

Tudom, Hollywoodban… Disznóskodok, de meg se hallja.

Miért ne? Honnan tudjam, hogy nem komolyan beszél? És ha valóban életem nagy lehetősége?

De milyen áron? Nem érted, hogy itt másról van szó? Próbálkozom, és teljesen felébredek. Meg kell értetnem vele, hogy ez veszélyes játék, és ő, mindössze egy férfi bepróbálkozásának áldozata. Aztán nem szólok, elvégre én is férfi vagyok, nem leleplezhetem le a fiatalkoromat. De nem hagy időt mérlegelésre:

S ha neked azt mondanák, hogy támogatják életed nagy találmányát, te nem lelkesednél?

Ha erkölcsi akadályba ütközne, akkor nem… Nem hiszi, megváltozik az arca.

És mikor derülnek ki azok az erkölcsi akadályok? Hogyan? Most már nem lehet leállítani, lendületből mellém ugrik az ágyba, látom, hogy a blúz alatt nincs semmi. Szenvedéllyel magyaráz:

Idefigyelj, színésznők, táncosnők, könyvelő- és pénztárosnők, hétköznapi lányok, asszonyok naponta átélik azt, amit én ma este: vonzó vagy, biztosan ügyes és tehetséges is, én pedig hatalmas, tele számodra hasznos lehetőséggel. Azzal kezdte, hogy vizsgáztatott, mit és kit ismerek, feladatokat adott, elmondta, hogy szívesen segítene. Jó volt hallani, rossz volt elhinni…

Beszálltál az autójába? Kérdezem hirtelen váltással, bujkáló kétségbeeséssel.

Metróval jöttem haza… Mondja, és a fénylő gömbök kihunynak. A nyirkos tenyere összetapad az enyémmel, s megölelem, ártatlan, gyermeki szeretettel.

Horváth Júlia Borbála