OU * Erzsébethez egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne.
Erzsébet szarkofágja a Margburgban. (fotó: Magyar Kurir)
Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Szülei II. András király és merániai Gertrúd voltak. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.
A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Anyósa, Zsófia asszony egyre növekvő rosszallással figyelte vallási gyakorlatait (Erzsébet például megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), és magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is, s nem volt hajlandó alkalmazkodni az udvari élet előírt formáihoz. Lajos védelmébe vette , és korai házassággal, tizennégy éves korában megszilárdította helyzetét a várban. Boldogságuk teljes volt, a szent életű asszony összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.
Lajos, apja halála után, tizennyolc évesen átvette a hatalmat Türingiában. Erzsébet a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket, amelyben az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta.
Hat év boldog házasság után Lajos meghalt, miután Erzsébetnek gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Később belépett a ferences rendbe, s élete hátralévő esztendeiben betegeket és rászorulókat gondozott. 1228 nagypéntekén ferences barátok jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építését kezdeményezte, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, s maga gondozta őket.
1231-ben november 16-áról 17-ére virradó éjszaka, huszonnégy éves korában meghalt.
(Diós István: A szentek élete, MEK és Magyar Kurir nyomán)
*
Reményik Sándor: Bánk Bán utolsó monológja
(részletek)
Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron…
Most anyja vére ég a kezemen – –
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehelete
Szétfújta volna a tragédiát, –
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
[…]
Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér.
