Bájos nap. Utolsó az évben. Az emberek felszabadultan lófrálnak a városban. Összevissza, keresztül-kasul, céltalanul bolyongnak. Szembe jön valaki: Boldog Újévet! Kösz-viszont!

fotó_hjb

Meghúzza az üveget, azután visszarakja a kabátbelsőbe. Olcsóbb úgy, alapozva érkezni a vendégségbe. Mulatóba, mutatóba, kit, hol ér az éjfél, a tervezőbb típus előre jegyet váltott. Tizenhétezer per fő; vacsora, zene, tombola.

Nyolc főre tessék adni, a lányomék és a barátaink is velünk jönnek.

Szikár, őszes, a szája fölé vékonyka bajuszkát rajzolt szőrből, felesége húsos barna; az idomaiba szeretett bele annak idején. Évtizedekig az volt a szlogen a családban. Az idomok.

Ki jelmezben, ki-ki kiöltözve érkezik, harsognak a papírtrombiták, ahhoz képest a bűvös vadászok bevonulása kutyafüle – hogy finoman szóljon volt.

A család az egyes asztalt foglalta le, közel a zenekarhoz. Illendően cuccolnak, a családfő a neje alá segíti a széket, a fiatalok kuncognak, még nem jött el az ő idejük.

Feldobbannak az első dallamok. Lágy hangok, édes harmóniák, a smooth jazz gyöngyszemei. A pincérek rátesznek az élvezetre; első fogás: az újházy-tyúkleves, második: a sültek, éjfél után a malacka egészben, háttér-töltött káposztával.

Megérkeznek a barátok, kabát le, szalvéta fel; tökéletes az elragadtatottság: első osztályú zenészek és húsok. Két falat közben nyílt színi taps, bravó, bravó, aranyos pettyenként freccsen az abroszra a nehéz zsír. Nevetnek, törölnek, élnek.

A desszert előtt nem bírják tovább, felhencserednek a táncparkettre és ropják, ahogy bírják. A muzsikusok félredobják a művészetet, jöjjön, aminek jönnie kell!

Kegyenc daloncok művei a repertóriumban, a zenész vigyorog: tuti a buli, tán még egy kis borravaló is csurran, és a főnök elégedett lesz!

Az asszonyka nyilvánosan lerúgja a cipőjét, ámde a férj nem lazít a nyakkendőjén, a rock’n roll alatt is csatarendben helyezkedik mellén a vasalt selyem.

Huh…

Végre szünet, ejtőzés, éjfélre kifulladnak, és csak tapsolnak, tapsolnak; tényleg jó a buli. Tizenegy óra ötvenkor azonban leültetik őket.

Jaj, csak egy számot még, csak egyetlen egyet!

A leány vesztét érzi, de a többség győz: készüljünk méltóképpen az Újév fogadására. A zenekar is elcsendesedik, harangszó, dobütés kíséri a visszaszámolást:

Öt-négy-három-kettő-pukk! BÚÉK! Emeljük poharunkat! Himnusz. Csók, puszi, kocc-kocc, kézfogás, vállon veregetés, kocc-kocc – szünet.

A zenekar is csak ember, köszöntik egymást a kollégák, de hamarosan belecsapnak a húrokba.

A szikár őszes és családja dermedten hallgatja.

Mi ez?

Kérdezi a vej, holott tudja, hallotta már elégszer, az anyós arcán ottfelejtődik az önfeledt mosoly.

A vendégek egy csoportja a terem közepére rohan, énekkarszerűen, egymás vállát átfogva együtt harsogják: Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk…

Az őszes leánya két kezét a fülére tapasztja, a férje támogatja, alig négy perc az egész; döbbenten körbenéznek.

A teremben kigyúlt arcok, visszafogott duhajok, hallgatagok és szemlesütő bajnokok. Taps-fütty- és éljen.

Dübörög tovább a buli, az egyes asztal közönsége magába roskadva ül. Már nem sugdolóznak, a malacsültre lassan rászárad a szaftja. Az egyik barátasszony kérdőn keresi a zongorista szemét, a gitárosét nemkülönben, s a színpad felé intve súgja:

Nem ezt vártuk, árulók…

A családanya eszmél elsőként, tíz perc alatt rendbe szedi népességét, és újból a parkettre lépnek. Nem néznek se jobbra, se balra, szélesített mosollyal ropják, mintha mi sem történt volna.

Pedig történt. A tombolahúzást már nem várják meg, köszönés nélkül hazamennek. Haza.

Horváth Júlia Borbála