FECSKE * Álmom volt az éjjel. Félfelhős, könnyű napsütésben sétálok a Duna-parton. Kezemben az evezők, karcsú léniák, alig várják, hogy bepattanjanak a lapáttartó tulipánba, és induljunk.

photo_pikist

Hosszú az út a stégig, s ahogy közeledem, látom, hogy a kis-Duna, a máskor komótos vízmassza dühödten háborog medrében. Tarajos hullámok, hajóborogató örvények szabdalják a felszínt; ki tudja, a mélyben miféle szörnyek állnak lesben.

Amikor vízre teszem a szkiffet, meglepődöm, mert a folyóból összezsugorodott, keskeny sáv maradt csak, a szélén meredek betonfal tornyosodik az ég felé. Nem értem, miért e börtön, s amikor fölnézek, látom, hogy a tengernyi hullám csak mázolt díszlet a túlparton. Víz fröccsen rá, a festék úgy folyik le rajta, mint smink a síró arcon. Összeugrik a gyomrom, fölébredek. Mi ez? Hol vagyok? Ismerős érzés.

1984. májusban a dunavarsányi edzőtáborban álmodtunk. Ha esett, ha fújt, verőfényben éreztük magunkat, hiszen néhány hónap volt hátra, hogy utazzunk Los Angelesbe, az Olimpiára. Nagybetűvel dobogta a szívünk, az izmaink, hogy végre elérkezett a pillanat – sok év várakozása, kínlódása, satöbbi, satöbbi, tetszenek tudni….

A délelőtti edzés után a csapatvezető összehívott bennünket. Szikár szóval közölte, hogy a szocialista országok bojkottálják a XXIII. Nyári Olimpiai Játékokat, de még semmi sem teljesen biztos, találkozunk a délutáni edzésen; az adag tizennyolc kilométer evezés, benne 6×1000 méter vágtatempó, 32-36 csapás percenként. Jó étvágyat az ebédhez.

A magam részéről akkor ébredtem fel. Négy évvel korábban, még épphogy bontogattuk szárnyainkat, nem sokat értettünk az előzményekről, hogy az 1980-as moszkvai játékoktól a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt az USA, és a nyugati államok nagy része távol maradt; kellett hát a válaszcsapás: a mi bőrünkre.

Levonszoltam magam a stéghez, s amikor letettem a hajót, végignéztem a széles, nyugodt vízen, ami az otthonomat és a hazámat jelentette. Az olimpia ugyan nem maradt el, mert rendeztek helyette egy háziversenyt a hű keleti blokknak, s én nem túl meggyőző levezetést követően még előtte kiszálltam az élsportból.

Most, évtizedekkel később, itt állok az ablak előtt, néhány saroknyira a Dunától, ideérzik az illata. Odakint kihalt, csendes az utca, de a virágok bimbóznak; fekete-okker-kék; hiszen modern idők járnak a tulipániparban is. Egy férfi viszi a csokrot, talán a kedvesének; a szája előtt orvosi maszk, megszagolni sem tudja, nemhogy csókot váltani, amikor átadja.

A rádióból hallom a híreket: a koronavírus-járvány második hulláma nyárra várható; a tokiói játékokat egy évvel elhalasztották; egy kilencvenhat éves dél-koreai nő kigyógyult a fertőzésből. Összeugrik az agyam, és hiába nem akarom továbbgondolni, gyártom szorgalmasan a magyarázatokat, a rádió is ráerősít: a Covid-19 több év munkáját lerombolhatja, a hazai ellenzék széthúz és a kormányt támadja, az EU ellenőrizni kívánja a magyarországi védelmi intézkedések helyességét.

Nem tudom ébren vagyok-e, vagy álmodom: megint úgy érzem, egy hajóban evezek másokkal, de külső erők nem hagyják, hogy előrefelé haladjunk.

A csöndes utcát bámulom, és a tavaszt, amit senki sem mer élvezni. Szakasztott olyan, mint a kasszasikert halmozó sci-fikben: a kihalt bolygó körül gomolygó levegőben rejtélyes, gyilkos vírusok tenyésznek, az égben felségjelzés nélküli drónok röpködnek, amelyeknek már nincs kit beazonosítani.

Ugye, csak álmodom? Lehull a lepel, és nyílnak a tulipánok.

írta: Fecske