A szociográfia mint tudomány(ág) gyökereit némileg paradox módon a nyugati kultúra 19. század eleji nagy változásának idején, a pozitivizmus hódításának korában kereshetjük. Részlet Bartha Ákos esszéjéből.
„Paradox módot” említettem a szövegműfaj nyugati gyökerei kapcsán, mivel a szociográfia komplexitása Kelet- és Közép-Európában bontakozott ki legteljesebben. A hazai viszonyokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy bár a 19. század második felében a szociális és gazdasági anakronizmusok a közjogi kérdések uralta közéletben alapvetően kevés nyilvánosságot kaptak, a szomorú tendenciák mégis felszínre kerültek, egyben pedig a társadalomkutatás okkereső formái hamar politikai olvasatot is nyertek. Ez a vállalt politikusság a 20. században már túlmutatott egy módszertanában egzaktan kidolgozott, higgadt elemzési mód esélyein.
A századfordulón Jászi Oszkár körül csoportosuló polgári radikális gondolkodók Braun Róbert vezetésével még széles társadalmi bázist céloztak meg és fordultak elsőként hazánkban a tudományos alapokon nyugvó, nyugati mintájú szociográfiához, hogy a húszas években „szociográfiai munkaközösségben” folytassák a munkát lapjuk, a Századunk hasábjain. Mivel azonban a kultúrájában néprajzi egzotikumnak tekintett és a városi műveltség számára leginkább csak a népszínművek hamis világaként (félre)ismert parasztság helyzete a 19. század nyolcvanas éveitől folyamatosan romlott, hamarosan e réteg korszerű megismerése került előtérbe a különböző műhelyekben, valamint az időközben színre lépő, a társadalmi anomáliák iránt fogékony népi írók műveiben. (…)
A földrajztudósok (és politikusok) mellett – érthető okokból – a szociológusok is magukénak érezték a szociográfia „tudományát”, így érdemes felidéznünk a Horthy-korszak két meghatározó társadalomtudósának kapcsolódó gondolatmenetét.
Rézler Gyula alapvető problémának tartotta, hogy előbb alakult ki a tudomány, a szociológia elmélete és fogalmi keretei, majd csupán ezt követte a kutatások tárgyának gyakorlatias feltérképezése, vagyis a szociográfia. Korának társadalomleíró tendenciáit igen szigorúan ítélte meg, a népi falukutató munkák közül csak Erdei Ferenc munkásságát tartotta a szociográfusi címre méltónak – épp a köztudatba való szociográfusi berobbanása, vagyis a Futóhomok kivételével. Véleménye a szigorúan induktív módszerrel dolgozó szaktudós álláspontja, mely mindazonáltal nem jelentette a konzervatív oldal melletti kiállást.
Miközben a magyar irodalomban jellemző műfajjá vált a szociográfia, a hatvanas években a szociológia is újra létjogosultságot nyert (majd intézményesült), ami egyúttal a tudományosság-szépirodalmiság témakörében folyó régi vita feléledését is magával hozta.
Az irodalomtudós Szabolcsi Miklós ekképp foglalta össze a tudományos alapú szociológiáról leváló irodalmi szociográfia fő feladatát: „az emberek tudatában jelentkező új nézetek megragadása, új feszültségek tettenérése, a kor, a társadalmi s a gazdasági helyzet adta új ellentmondások megragadása, az új pszichikum kialakulása, az emberi viszonylatok új típusai – s nem annyira a helyzet statikus-statisztikus leírása”.
Mindezekből a megjelent (megjelenhető) művekben leginkább a különböző társadalmi csoportok „közérzülete” került előtérbe, a kényes gazdasági, hatalmi viszonyokat – hasonlóan, mint az 1945 előtti hivatalos falukutatás esetében láthattuk – nemigen bolygatták a munkák. (…)
Ugyanakkor a szociográfia fogalmi tisztáz(hat)atlansága a hetvenes években sem hagyta nyugodni a műfaj követőit. A Mozgó Világ szociográfia-rovatának szerkesztője, Berkovits György a két világháború közti időszak falukutatását vizsgálva elkülönített „feltáró szociográfiákat” író ellenzéki falukutatókat és „érvénytelen mintha szociográfiákat” alkotó kritikátlan kormánypárti „ellen-falukutatókat”. Bár Berkovits sematikus tézise láthatóan tiszteletben tartotta a szocialista történetszemléleti normákat, elemzése mégis több ponton túlmutatott kortársain. (…)
A jeles szociológus, Andorka Rudolf véleménye szerint, míg a tudományos módszertannal bíró szociológia „az általánosítás igényével vizsgál társadalmi folyamatokat”, addig a szociográfia lényegében az esettanulmány funkcióját tölti be.
Hatvani Dániel szerint a szociográfia „egyfajta műfaji parttalanságot” kapott azáltal, hogy a költészet, a próza és a publicisztikai jellegű írások is egyre inkább felvállalták a „népbennemzetben való gondolkodást”. E tendencia és az egyre gyarapodó műhelyek mellett azonban
Hatvani szarkasztikus megjegyzése szerint „a hazai valóságirodalom az intézményesülésben felhígult és a felhígulásban intézményesült”.
Az 1981-es szociográfiai munkaértekezlet egy másik résztvevője, Varga Csaba alighanem a jelenség – és végső soron a Kádár-rendszer – fő ellentmondására tapintott rá:
„A társadalmi valóság, a társadalmi kritika és a társadalomirányítás között a szükséges összhang nincs meg. Nemcsak a realista kritika és a realista irányítás között vibrál feszültség, hanem például mindkettőnek elég tisztázatlan a viszonya a társadalmi valósághoz.” Még drasztikusabban fogalmazott Kőbányai János, a sugalmazott szociográfiák látszatkonjunktúrája kapcsán:
„A mi szociográfiai írásainknak nincs felrázó ereje, valódi hullámokat nem kavarnak, csak kibeszélve elodáznak. Valódi nyomot nem hagynak a jelenkori magyar társadalom arculatán, mint elődeink a harmincas években” – foglalta össze a helyzetet apatikusan a szerző. Ugyanakkor nemcsak a kritikai él, hanem a témaválasztás súlypontja is megváltozott, hiszen – követve a társadalmi változásokat – „a parasztszociográfiát, a falusi
élet, a mezőgazdasági termelés elemzését háttérbe szorította a városi életforma, az urbanizációs folyamatok vizsgálata”.
Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy a két világháború közti éra a tényirodalom műfajteremtő, nagy periódusa volt (nem csak hazánkban), mely hatás, mint láthattuk, közel sem a szépírók teljesítményére szorítkozott, de intenzíven (vissza) hatott más műhelyek, szervezetek létrejöttére is. (…)
Már többször utaltam rá, hogy a szociográfia születésétől fogva „családok közti mostohagyerek” volt világszerte, nálunk viszont történelmi körülményekből adódóan különösen „vegyes vérű” lett. A Valóság (későbbi) főszerkesztője, Sükösd Mihály is ezt a szórtságot hangsúlyozta, egyben elkülönítve irodalmi, tudományos és újságírói szociográfiát. Ez a kategorizálás alighanem ma is a legnépszerűbbek egyike a témában.
Ezzel szemben Alföldy Jenő a szociográfia – világirodalomban Homérosztól, hazánkban Tinódi Lantos Sebestyéntől eredeztethető – lírai gyökereiről értekezett. Létezik azonban műfajokon és műnemeken túli megközelítés is, mint például Székelyhidi Ágostoné, aki szerint „a szociográfiai irodalom sajátosságai nem a műfaj, hanem a módszer és az eszköz körében jelennek meg”.
Meggyőző érvelésének alapja, hogy az irodalmi műforma csak a jelenség váza, hiszen az ilyen mű nem önmagából kifejlő alkotás, hanem a választott megismerési módszer okszerű következménye. Ilyen értelemben „a szociográfia gyűjtőfogalomként használandó – az érintett művek ábrázolási módszerének alapján”.
Forrás: Forrás folyóirat, 2013. május
Teljes szöveg: http://www.forrasfolyoirat.hu/1305/bartha.pdf
