Szent erdők, leprások erdei, Börzsöny és rejtélyes Igyfon-erdő. Bolygó rémekről és csalogatószellemekről, tévesztő-ösvényekről, erdei banyákról és a végzetnőkről
forrás_borzsony.hu
Végh Attila: Reggel a Somlyón
Az erdő számos valós veszélyt rejtett, így a régi kor embere – különösen az, aki nem ismerte – joggal félhette a sűrűséget. A békés polgár az erdőn fényes nappal, nyáridőn is eltévedéstől, vadállatoktól, haramiáktól rettegett. Hát még sötét éjjel! Viharban, fagyban.
Huizinga sorai jutnak eszembe: „Valaha az emberi élet kontúrjai sokkal élesebbek voltak. Szenvedés és öröm, balsors és szerencse között nagyobbnak látszott a távolság. (…) Betegség és egészség között sokkal élesebb volt a határvonal, a metsző hideg és a tél félhomálya sokkal kézzelfoghatóbb veszedelem. (…) Ahogyan a tél és a nyár ellentéte sokkal határozottabb volt, mint a mi életünkben, ugyanilyen éles a különbség fény és sötétség, csend és zaj között. A modern város alig ismeri már a tiszta sötétséget és az igazi csendet, alig érzi a magányos fénysugár vagy egy távoli kiáltás hatását az éjszakában.”
Hargita (Fotó: Száraz Miklós György)
Bolygó rémek és csalogatószellemek
Titokzatos zörejeivel, ismeretlen állathangjaival, osonó-surrogó neszeivel, göcsörtös ágainak, odvas, kiszáradt fatörzseinek árnyaival, éjszaka vadászó ragadozóinak villogó szempárjával valóban iszonyú órákat szerezhetett az éjszakai erdő a régmúlt kor vallásos és babonás hiedelmekkel átitatott utazójának. Nem csoda hát, hogy a rémeket látó ember sosem volt lényekkel sokasította be az erdőt, a fák, a vadon megismerhetetlennek vélt, hatalmas tengerét. Lidércek, „csalogató szellemek”, bolygó rémek, kísértetek és bájoló hölgyek lakoznak benne, síri hangjaikkal, zokogásukkal, nyögdécselésükkel, borzalmas kacagásukkal riogatják a nyomorult embert. Némely ősrégi beszámolók szerint olykor gyászoló temetési seregletet, részegségtől tántorgó násznépet láttak a rengeteg mélyén eltévedt emberek, ám ahogy elindultak volna felé, a jelenés elenyészett. Különböző népek hitében is ismert, vándormotívum a síri vázzá váló szépasszony-boszorkány, az erdei barlangban lakó sárkány. A „tévesztő szellem” állat, gyermek vagy asszony alakjában, esetleg lámpafényt imitálva csalogatja a rengeteg mélyébe a vándort. A „tévesztő ösvény” a holtfáradt utas újból és újból a gonosz szellem otthonához irányítja, s ha a szerencsétlen visszafordul, s az útkereszteződésben másik ösvényre lép, megint csak oda lyukad ki.
A rengeteg erdő mélyén ördögök, démonok, boszorkányok élnek. Ipolyi Arnold írja, hogy a néphit szerint sűrű erdőkben laknak „a végzetnők is, hasonlóan a hellén szent berkek jós nympháihoz”, de a gonosz tündér is „erdőben, faágok közt ül”. Manók, törpék, óriások népesítik be az erdőt, s itt laknak a német mesék mohaleányai és moha szemöldökű öregasszonyai, vagy a Kalevala Tapio nevezetű, szakállas, lombfövegű, mohaködmönt viselő vénje, aki lombruhába öltözteti az erdő fáit, gondozza a vadakat, ő az erdők királya, „szelíd szakálosa”, alattvalói az erdőnépe. Az ősi magyar hitrege akkortájt még élő maradványát, a gonosz erdei szellem ijesztő szörnyalakját feltételezi Ipolyi a költő Zrínyi ezen soraiban: „ne fuss előttem…, nem erdei csoda vagyok, ki füvet rág”.
Menedékház tornáca a Hargitában (Fotó: Száraz Miklós György)
Hogy éltek-e boszorkányok az erdő mélyén, azt nem tudjuk, de hogy mellette, a falvakban éltek, az bizonyos. Az 1751. esztendő nyarán Széll István azt a parancsot kapta úrnőjétől, hogy asszonyának „az Eszlári Erdőn lévő makkot jól megőrizné, és ne hanná más idegeneknek sertéseikkel meg élni”. Széll igyekezett feladatát jól végezni, s így a boszorkány hírében álló „Horvátt Miháljné sertésétt meg lőtte”. A banya sem volt rest, őt „becstelenítvén fenyegette mondván Várj te, mert soha ezt el nem szenvedem, készebb volnék meg halni, mint sem el szenvedni”. És láss csudát, Széll Istvánnak „András nevű fia mindgyárt más nap nagy nyavajában esett”.
l749-ben egy másik gonosz striga, Gombos Orsik bizonyos Sipos Mihály lábon szárított (vagyis törzsük alján kérgétől fosztott, aszalásra ítélt fákból álló) erdejére vetett szemet. A sértett „aszalt erdeiét Gombos Orsik fia tilalom ellen ki irtotta”, csakhogy Sipos perre vitte a dolgot, s meg is nyerte a pört. És mi történt? „Mingyarast azon pörlekedés után nem sok üdő mulva annyi gaz hullott” Sipos „szemeiben, hogy csaknem minden másod nap külömb féle gazott szettek ki szemeibül”, annyit, amennyi „lehetetlen lett volna magátul belé hullanyia”.
Pásztor és nyáj a Háromszéki havasokban (Fotó: Száraz Miklós György)
Csodás erdők, szent sűrűségek
Az emberiség aranykorában a ligetes erdő nem félelmetes hely, hanem tejjel-mézzel folyó Kánaán. Az erdő maga a Paradicsom. Forrásaiban méz, tej, olaj és bor buzog. Ember és állat békében és boldogan él egymás mellett. Mondjuk úgy, a természet lágy, simogató ölén? Sok néprajzkutató véli úgy, hogy a népdalok, népmesék erdeje, a „kerek erdő”, a „rengeteg erdő” nem más, mint az asszonyi öl „bozótosa”. Némelyek szerint csak az ifjú legényt egyszerre vonzó és taszító, kívánatos és félelmetes szűzleány ölének jelképe. Így vagy úgy, az erdő maga az Éden. Méz csordul a cserefák levelén, a tisztásokon fűszer nő, balzsamos illat lengi be az erdei tájat. Színezüstből vannak a fenyőágak, aranyból a makk, drágakövekből a tisztások virágai, mézből a hegyek, sajtból és túróból a sziklák. Ipolyi szerint Tündér Ilona aranykertje, a magyar mítosz aranykora (később keresztény Paradicsoma) is arany meg ezüst erdőkkel, csillagokat termő erdei fákkal, aranyszőrű lovakkal, aranytojást tojó madarakkal, aranyhajú gyermekekkel ékes.
Óriási pohutukawa (Auckland, Új Zéland) Fotó: B. Nagy Éva, 2013
A pogánykor szent helyei voltak a kultikus tiszteletnek örvendő erdők, melyekben csak áldozati célból volt szabad vadat hajtani és ölni, s az áldozati állat bőre, szőrméje, karma, agyara, koponyája, egyszóval a vad trófeája díszítette az ágakat. Ezek a szent erdők – írja Ipolyi – „a régi vallási szokásnál és tekintélynél fogva különös menedékhelyi joggal bírtak, tiszteletben álltak”, éppen ezért királyaink sok esetben ezekben emeltettek kápolnákat, kolostorokat, zárdákat. Említi, hogy „Félegyházától Radna felé (ma búcsújáró hely) van egy erdő, hol egykor tündérek lakása lett volna, ma is még az elátkozottak kisérteties alakjai láthatók ott, az erdőben olykor fehér kígyókat lehet látni, s utánok pénzt találhatni, mert csak ott fekszenek le, hol a föld alatt pénz van, s magokhoz szívják” azt.
Gyergyó, Egyes-kő a Gyilkos-tó fölött (Fotó: Száraz Miklós György)
A Kárpát-medence egykor hatalmas rengetegei mára megritkultak. Hol vannak az Alföld, a Duna-Tisza, a Tisza-Maros és Tisza-Körös vidékének hatalmas, gyönyörű, roppant őserdei és mocsári-, lápi erdei? Eltűntek szinte nyom nélkül, ahogy eltűntek a Zsigmond-, Mátyás- és Jagelló-kor szorosan egymás mellett sorjázó gazdag magyar falvainak, templomainak, udvarházainak ezrei. Hogyan is ír erről Szekfű Gyula? A „túl sok erdő egy része már kipusztult: a sűrűn egymás mellett ült falvak és mezővárosok lakói egyrészt legelő miatt, másrészt szántóföld céljaira kivágták vagy felgyújtották a határuk belső részein levő erdőket; mindet azonban nem tudták kiirtani. A középkor második felében így állott elő az alföldi tájkép, melyet azóta sem lehetett többé elővarázsolni: sűrűn egymás mellett magyar telepek, melyeknek román és gótikus templomtornyai kifehérlettek a környező zöld mezőből és a távolabbi zöld erdők közül.” Eltűntek a hatalmas, összefüggő, ember által háborítatlan sűrűségek, a vadonok. (Vad szavunk eredetileg egyszerűen erdőt jelentett, a vaddisznó tehát akkor is „erdei disznó”, ha netán szelíd.) Eltűnt számtalan eresztevény – a használatból lassan-lassan kiszoruló szó előbb talán vadont, majd erdőt, aztán irtást, végül sarjerdőt, vagyis újra vaduló erdőt jelentett –, eltűnt sok-sok régi bükkös – az egész Kárpát-medencében sűrűn előforduló bükk, bük, bikk, bik, byk, buk, bokod önálló és szóösszetételben előforduló névalakváltozatok mind-mind az egykor különösen sokra tartott, értékes erdőfajtát jelzik. Eltűntek a „leprások erdei” (Sylva leprosorum), a járatlan rengetegek, ahol elkülönítették a szerencsétlen betegeket. Illúzióromboló, de sajnos igaz lehet, amit az erdész szakember állít, hogy a mai Magyarország területén egyetlen talpalatnyi erdőfolt sincs, ahol az évszázadok során legalább egyetlenegyszer „ne járt volna fűrész” – értsük úgy, hogy legalább egyszer ne tarolták volna le a faállományt. De azért valami maradt is. Megvan az egykori nagyerdőnek, „silva magná”-nak nevezettek közül a Bakony – ahová Szent Gellért püspök, bevégezvén Imre herceg nevelését, remeteségbe vonul vissza –, s a mai határokon túl a Szepesség, Máramaros, Bihar valaha egybefüggő erdőterületéből is sok megmaradt.
Gyimesi táj 1910 körül
Rejtélyes Igyfon-erdő és Silva Bersen
Ha autóval igyekszünk Erdélybe, s a Királyhágó felé tartunk, tőlünk jobbra a Királyerdő, balra a mai Réz-hegység húzódik, mely azonos lehet az Anonymus emlegette, nevezetes Igfon erdővel, ahol a krónikás szerint Mén-Marót vezér és családja talált menedéket a támadó honfoglaló magyarok s székelyek elől menekülvén. Az „Igyfon sűrűibe tette át lakását” – írja a névtelen jegyző. „Silva Igfon” – Igfon- vagy Igyfon-erdő. Szent-erdő, Szent-sűrűség. Hiszen a név előtagja (ig, igy) annyit tesz, hogy szent, utótagja (fan, fon) pedig fonadékot, szövedéket, sűrű szőrt vagy gyökeret, erdőt, sűrűséget jelent. Árpád-házi királyainknak kedvelt vadászó erdeje lehetett, mert a Képes Krónika is megemlíti, hogy Szent László öccse, Géza herceg, a későbbi király (talán 1073 telén) „vadászgatott Igfon erdejében”. Az erdőt pontosan nem tudjuk azonosítani. A Berettyó jobb partján fekvő Hegyközszentimre hagyománya szerint a falu Szent István fiáról, a trónörökös Imre hercegről kapta a nevét, aki 1031 nyár végén arra vadászván balesetet szenvedett (és szeptember 2-án meg is halt). Ha a vadászbalesetet tényként elfogadjuk, és feltételezzük, hogy Imre az Igfon erdőben űzte a vadat, akkor hihető az is, hogy a Szent Imre-apátságot a 12. században az erdőhöz vezető völgy bejáratánál alapították, hiszen monostoralapítás gyakran történt olyan helyen, ahol királyi személyt nagy szerencse vagy szerencsétlenség ért. Vársonkolyos (1294-ben Sunkulus, románul Șuncuiuș) a Király-erdő hegység északi peremén, a Sebes-Körös szurdokvölgyében fekszik. Lépet áruló méhészek, sonkolyosok lakhatták. A helyi hagyomány szerint Vársonkolyosnál található az Igfon, hiszen a – különben valóban tündéri szépségű – Körös-szoros feletti magaslaton állnak a Tündér-vár (fortărea Zinelor) romjai, melybe a honfoglaló magyarok elől megfutó Mén-Marót vezér bevette magát.
Budapest közelében is találunk olyan egybefüggő, nagy erdőterületet, mely már ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt is királyok, fejedelmek kedvelt és másoknak tilalmas vadászerdejeként szolgált, s talán az évszázadok alatt sem változott sokat. Kevesen tudják, hogy az 1100-as években is már „silva Bersen”-ként említett Börzsönyben azért nem találunk ma sem igazi falvakat, mert a Duna-Ipoly félholdjába zárt, vulkáni hegykúpok sorát borító szép erdőségek honfoglaló fejedelmeinknek, Árpád-házi királyainknak, Anjou uralkodóinknak, Zsigmondnak és Mátyásnak, Habsburgoknak, Horthynak és Kádár bolseviki kiskirályainak is minden halandótól féltett vadászterületeiként szolgáltak.
A “leláncolt erdő”
Vannak még erdeink a Kárpát-medencében, de mind kevesebbek, s azok is egyre silányabbak. Baróti Szabó Dávid már 1779-ben így kesereg – „…tetejek, jaj! mennyi hegyeknek / Tar, szomorú minden részről! melly szűke vagyon már / A’ fáknak!…”. Hogy fogalmazott volna a székelyföldi születésű jezsuita, ha megéri a szülőföldjét karéjoló Keleti-Kárpátok ősrengetegének irtását? Azt a majd csak száz évvel később kezdődő folyamatot, ami a Székely Körvasút s a székelyföldi erdei iparvasutak, csúszdák, siklóvonatok, drótkötélpályák, fűrésztelepek megépítésével kezdődött, s tart napjainkig, tart Ukrajnában, az egykori Kárpátalján, tart Szlovákiában is.
Gyergyói havasok (Fotó: Száraz Miklós György)
Az Erdélyi-érchegységben, Abrudbányától s Zalatnától nem is olyan messze, az egykori Hunyad-megyei kis erdei faluban, Bulcsesden született román költő, Sorescu soraiban kétszáz esztendővel később ugyanaz a panasz és elkeseredés izzik, mint a Székelyföldről elszármazott pap-költőében: „Egy fenyő, egy bükk, / Egy nyír, egy juhar – / Nyúzott rudakon / Elindult a hegy, le a völgybe. / Mennyire gyűlölöm ezt az erdei utat, / Ezt a felázott utat, / Ezeket a kamionokat, / Amelyek a leláncolt / Erdőt szállítják.”
Igaza lehet korunk egyik kitűnő gondolkodójának, aki úgy tartja, hogy az emberi kultúra az erdő irtásával kezdődött. Aztán hozzáteszi, hogy mára viszont már az is világossá lett, hogy csak az erdő megóvásával maradhat fenn.
Németországban még a XVII. század közepén is úgy tartották, hogy „a fejsze kitérjen a sarló előtt mindenütt”, vagyis hogy az erdők irtása és szántóföldnek történő befogása üdvös cselekedet, mivel erdők híján még sosem, de szántók és kenyérgabona híján már sokszor haltak éhen emberek. A XVIII. század végére alaposan megváltozott a megítélés. Már Baróti sem csak kesergett, hanem tanversében az erdők telepítésére bíztatott: „Szánd rá hát magad’, és a jövő századra tekintvén, / Vess el Tölgyet: ha már él’ted vénségbe közelget”.
Csak valamicskével később, 1821-ben, Practicus tenyésztő-jében Nagyváthy János megemlíti, hogy „megbetsülhetetlen haszna a Tölgyeseknek és Tsereknek abban áll, hogy a Mennykőütést magokra vonják”, de általában is kifejti, hogy „mitsoda temérdek hasznai vagynak az országban az Erdőknek: tsak az nem látja, aki nem akarja; és melly káros következése azok elpusztúlásának: tsak az nem érti, akinek mozgó szíve nints.”
Száraz Miklós György
Apró tisztelők (a kauri törzse előtt)
Apró gyilkosok ugyanott
Háromszáz éves fenyő halála, Hargita (Fotó: Száraz Miklós György)
