Fák

Magányos, zord óriások és girbegurba törpék, égbe nyúlók és elterebélyesedők. Ligetek és erdők, hagyásfák és fasorok. Rákóczi, Petőfi fái, Csontváry cédrusai, Márquez öreg mandulái Macondóban, Humboldt sárkányfája Tenerifén, Mikes tölgyei a székelyföldi Zágonban, Aranyéi a Nyulak szigetén. Mesebeli és mitikus fák, égig érők, ércből valók, élet-, halál- és a tudás fái, odvukban kincset, holttestet, alvilágba tekergő lépcsőt rejtők.

Idős férfi a fa megsebzett kérge alól gyógyító nedvet szív

 Néma tanúk

 Fantáziátlan felnőtt létezik, de gyerek nincs, akit ne ragadna magával a fa. Erdei tisztáson, falusi kertben, nagyvárosi parkban vagy játszótéren.

Emlékszem apai nagyanyám kertjében óriási, öreg diókra; nagyapám „tökös-dió”-nak mondta őket. (Gyermek-ökölnyi termései valóban tökös példányok voltak.) Kölyökkoromban apám, neki nagyapám mutatta meg a Víziváros egyik ódon házának udvarán a „száz éves eperfát”, ami már dédapám gyerekkorában is száz éves volt.

Azt mondják, sok dolgok néma tanúi a fák. Diszkréten halnak is meg. Csak egy reccsenés, aztán a súlyos döndülés. Legutóbb Erdélyben, a hepehupás vén Szilágyban néztem végig tömeges pusztításukat. Kétöles, háromöles fákat kopasztottak le kilométer hosszan az út mentén, hogy aztán az emeletmagas, súlyos torzók, a megkínzott bálnatestek is az úttestre zuhanjanak. Tömeggyilkosság? Nem. De olyan. Tudom, hogy nem ők a bűnösök, mégis viszolygást, undort érzek, amikor a láncfűrészes munkásokra pillantok.

Barátaim egyike ha a lumpolásból megtérvén kutyául érzi magát, megölel egy hatalmas bükköt vagy kanadai nyárfát. Állítja, hogy nem a rítus, hanem a fa az, aki megnyugtatja.

Famatuzsálemek. Lehetnek hatalmasak, mint a mexikói óriás-ciprusok vagy a nyugat-afrikai majomkenyérfák, gigantikusak, mint a Földön valaha élt legsúlyosabb élőlények, az öt-hatezer tonnát nyomó kaliforniai mamutfenyők. De lehetnek kisebbek is, mint az észak-amerikai Sziklás-hegységben élő, bogos-göcsös szálkás fenyők. Némelyikük akár hatezer esztendős is lehet. Szent István negyvenöt-ötven nemzedéknyire, ezer év távolában van tőlünk az időben. Az indiai zene százhúsz nemzedék óta hagyományozódik mesterekről a tanítványokra, anélkül, hogy dallamait, ritmusát lejegyezték volna. Százhúsz nemzedék. Közel háromezer év. Megrendítő. És létezik a földön élőlény – „valaki” –, aki a százhúsz emberi nemzedék koránál kétszer idősebb.

Itthon, a Kárpát-medencében is tudunk hihetetlen nagyságú és korú fákról. Hat-nyolcszáz esztendős, nem ritkán tíz-tizenkét méteres törzskörméretű óriásokról – szelídgesztenyékről, kocsányos tölgyekről, bükk-, szil- és hársfákról – regélnek a régi krónikák. Zemplén vármegye jegyzője 1821-ben például azt tanúsítja, hogy a Szabolcs vármegyei Ibrány irdatlan méretű öreg nyárfájának üregébe egyszerre harmincöt ember sétált be, és „azok közül öt pár úgy táncolhatott, hogy a többi ülve maradt”. A nagytudományú Nagyváthy János ugyanazon esztendőben megjelent Practicus termesztőjében említi, hogy „én Hazánkban, Hahót mellett Szerdahelyen Tekintetes Szala Vármegyében láttam legvastagabb kidűlve fekvő tölgyfákat. Egyiknek kereszt mértékje 7, a másiké pedig 8 1/2 láb vólt”. Az Erdődyek zborói kastélykertjének még a XX. század elején is nevezetessége a „Száz Hársfa”, pedig I. Rákóczi György fejedelem 1600 után is már így datálja Zborón kelt leveleit: „Datum Zboroviae sub centum tiliis”, vagyis „kelt Zborón, a száz hárs alatt”. Garamzseliz nevezetes ősi tölgyét, a fakastélyt már a reformkorban is több mint hétszáz esztendősnek mondták. Ha jól becsülték a korát, a famatuzsálem nagyjából egyidős volt a közeli híres-neves Garamszentbenedek legősibb, még I. Géza alapította benedekrendi kolostorával, de Zseliz l330 körül emelt kis templomának építőire, az aprócska, hangyaként nyüzsgő emberekre már bizonyosan sok-sok emelet magasságból nézhetett alá a sudár és fiatal (alig kétszáz-kétszázötven esztendős) óriás.

 Szent fák és emberevők

meg a boszorkányok

 Milyen igaza van Rapaics Rajmundnak, aki azt írja: „A fakultusz különleges eszmevilágába tartozik az a hit is, hogy a szent fák örökéletűek. Ugyan ki mérte volna meg hajdanában az öreg fák korát, mikor még az emberi történelem is alig néhány nemzedéket ismert? Az öreg fák változatlanul állanak a rövid életű emberi nemzedékek apró életei fölött”.

A fát a régi korok embere tisztelte és szerette, időnként félte is. Emberi tulajdonságokkal, érzésekkel, indulatokkal, a kommunikálás készségével ruházta fel. Gyakorta varázserővel, sőt akár isteni hatalommal is. Népdalainkban máig él – ahogy Ipolyi Arnold nevezi – a „gyermekded ős világnézet”, mely a természet egészét egyformán élőnek és érzőnek képzeli. Vizek, kövek, szelek. És a fák. Gonoszak és jók, gyűlölnek és szeretnek. A fák többnyire jók, rokonszenveznek a szenvedőkkel, a rabságra hurcolt férfival, megsajnálják a szerelemtől epedő legényt: „a merre járok / még a fák is sírnak, / s gyenge ágaikról / levelek hullanak.”

Valaha a hideglelős ember az élőfához járult, hogy rátestálja baját. Kecskemét környékén erre a célra leginkább a bodzafát vélték alkalmasnak. Egy régi boszorkánypör anyagából az derül ki, hogy a gonosz striga egy orgonafácskától kapta bűbájos erejét, s cserébe minden hajnalban sert locsolt áldozatul az iszákos növény földjére.

Györke Panna kiskomáromi boszorkány 1738 pünkösd havának kántorpéntekén a „kertyében levő baraczk fát megh rázta, maga tudgya mi babonaságra valo nézve”, s szomszédjának vele pörösködő leányára tekintve csak annyit mondott: „Várgy, várgy, igen nagy nyelved vagyon”. Egy órával később a leányt kilelte a hideg, s „csak nem aratásig kínzotta”.

Az l600-as évek derekán a Batthyány család szalónaki uradalmában a kondások és csordások (valamint bűbájos tudású feleségeik) is a föld és fa erejéhez fordulnak annak reményében, hogy mihamarébb eltehessék egymást láb alól. Praktikájuk igen egyszerű volt: vetélytársuk lába nyomából, „az hová lépett volt, onnand egy darab földet” metszettek, s azt egy fatörzsbe fúrt lyukba beléhelyezték. És míg „bene leszen az fában” a föld, mindaddig kínlódott az ember, „ha penig megh rothatt”, meg kellett halnia.

Rosszindulatú, gyilkos, sőt emberevő fákról is szól a fáma. Európában először 1330 körül olvashatunk ilyesféle égbekiáltó marhaságról, és éppen a prédikátor testvéreknek, a „hit előharcosai”-nak és a „világ igazi világosságai”-nak egyike, a dominikánus Jordanus vetette papírra, hogy a valóban mérgező nedvű, de amúgy ártalmatlan jávai méregfa, az upászfa halálos illatot áraszt. Az Úr hiszékeny kutyája azt is tudni vélte, hogy az óvatlan ember, aki csak egyetlen szippantásnyi levegőt merészel venni a gyilkos fa közelében, rögvest szörnyethal.

Elődeink többnyire mégis inkább segítő szándékkal, óvó, támogató hatalommal ruházták fel a fákat, néha egyenesen istenekként tisztelték őket. Fa istenek és fa istennők. Imádták őket a finnugorok, a germánok, a szlávok. Pallas Athéné fája az olajfa volt, Zeuszé a a hatalmas, erős tölgy, Aphroditéé a kecses, ízes, termő alma. Ipolyi elgondolkodik rajta, hogy vajon nem lehetett-e a magyar őshit szent fája a diófa. Az „aranyos leveles”, „ágas-bogas diófa”, mely – ahogy Erdélyi János írja – „mindazon fák közt, melyek a vadonbul a kertekbe szelídültek át, legméltóságosabbra nő, s így nagyon könnyű volt szembe tűnnie falvaink lakói előtt, természetéhez tartozván, hogy leginkább szereti az emelt helyet, a dombot, őseink egyik áldozó helyét”. Ugyancsak ő írja, hogy „a dióverés bizonyos szakát jelenti az évnek, september elejét, s az ekkor eső vásárokat rendesen dióverő vásároknak nevezik”. Majláth János gyűjteményében a magyar rege boszorkánya dióhéjladikban evez a halál tengerén, a palóc anya a diófa óvó lombjának védelmébe ajánlja bölcsőben nyugvó kisdedét, népdalunkban kedvesétől diófakoporsót kér a haldokló szerető. A dió lombja, akár a kőrisé, különös hűvösséget lehell, alatta pázsit nem serken. Présházhak elé is azért ültetik, hogy kipárolgásával, illatával távol tartsa a darazsakat. Leszaggatott levelével bogarat, molylepkét, zsizsiket űztek, teája ősrégi gyógyszer, gyümölcse, az Isten makkja, igazi csemege.

 A fa mint ősi szimbólum

 A fa élő jelkép. A lehulló, majd kizöldülő lombkorona a halált, az elmúlást, de a feltámadást, az újjászületést is idézi. A lehullott avarban nyüzsgő-emésztő féreg-élet, a földmélyi gyökérzet az alvilágot, a holtak birodalmát, a múltat, a poklot, a bűnhődést egyaránt jelképezi, az égbe kapaszkodó lombozat a felsőbb világokat, a csillagos égboltot, az életet, a jövendőt és az égi jutalmat testesíti meg. A fa maga az élet, a jelenidő. Meg a kapocs is, földnek és égnek, múltnak és jövendőnek összekapcsolódási pontja.

A bibliai jó- és gonosz tudásának fájától eltiltja az Úr Ádámot és Évát, majd a bűnbeesés után az élet fájához vezető utat lángpallosú Kerubjaival őrizteti. Az ókeresztény művészetben az élet fája eleinte leginkább pálma, később szőlőtőke, a tudás fája eleinte füge, később almafa. Az V. századtól a keresztfa ábrázolások közt egyre gyakrabban tűnnek fel olyanok, melyek tövéből rügyező ágak, gallyak nőnek ki. (A füge- és az almafa amúgy is kitüntetett helyet foglal el a fák sorában: Plinius természetrajzát az egész középkor folyamán igen fontos forrásnak tartották, megbecsülték, s Plinius úgy tudja, hogy a fügefába és az almafába minden más fafajta sikeresen oltható. Az is igaz, hogy ezt véli a platánról és a tölgyről is. A IV. századi Palladius is fűzfába oltaná az almát, és Lippai János még a Pozsonyi Kert 1667-ben megjelent harmadik kötetében is arról tudósít, hogy az alma nemcsak vadalmába, körte- és birsalmafába, de platán-, jávor- és fűzfába is jól oltható.) A kiszáradt fa a kárhozat és a halál, az elmúlás, a bűn és bűnhődés szimbóluma.

 Pogánykori bálványfák

 Helesfa, Háromfa, Himfa, Asszonyfa, Besfa, Ibafa, Salfa, Timafa – Ipolyi úgy véli, talán mind egy-egy hatalmas, szentként tisztelt pogánykori fa helyét őrzi nevében. Kállay Ferenc, a magyar ősmitológia XIX. század eleji magyar kutatója „faképnél hagy” kifejezésünket nemcsak a fából faragott bálványkép, hanem a bálványokkal teleaggatott élő szent fa alakjában is értelmezni vélte.

A kereszténység századaiban a szent vizek, források, szent kövek és fák, szent ligetek helyére kápolnák telepedtek. Feltehető, hogy még a középkori keresztény Európában is majd’ mindenütt áldozhattak a szent fáknál, hiszen zsinati határozatok sora tiltja az ilyesféle pogány áldozatot. Nálunk Szent László törvényben tiltja ugyanezt, és akkoriban az ellenszegülőre büntetés vár: egy ökörrel kell fizetnie. A keresztény egyház kiirtani próbálja a pogány hagyományt, ha másként nem megy, akkor úgy, hogy a tisztelet helyét és (vagy) tárgyát, időpontját kisajátítja. A népmese viszont gyakorta éppen az ősi, pogánykori mitológia egy-egy motívumát ragadja meg, és menti át a keresztény korban is.

A Kelet-indiai Társaság gyára Bangladesben

A magyar mese égig érő fája – ahogy Arany írja, „az idő vén fája” –, az életfa, a világ fája, a tetejetlen fa különböző népek mitológiájában a Felső világ tartó oszlopa, a világ közepe, a föld köldöke, összetartó utak és egybeömlő folyók találkozási pontja. A különböző népek és törzsek életfája általában páratlan számú ággal bír, lehet három- vagy ötágú. A kora-avar kor ábrázolásain kilencágú életfa tűnik fel, míg a magyar népmese életfája hét ágú.

Hét ágra süt a nap – mondjuk, és persze már nem gondolunk arra, hogy a világ fájának mind a hét ágát, azaz a mindenség hét égi körét árasztja el fényével, hanem csak arra gondolunk, hogy erősen tűz a nap. Az életfa meséje az egész magyar nyelvterületen elterjedt. A Nap és Hold által közrefogott faóriásnak, minden élet szülőjének és hordozójának hite a Közel- és Távol-Kelet népeinél is számtalan változatban élt és él. A hatalmas világfa kultikus célokat szolgáló mása volt a sátor közepén lecövekelt sámán- vagy táltosfa is, melynek ágain a táltos egyre feljebb hágva az Univerzum újabb és újabb rétegeibe kapaszkodik fel. Az életfa hite a szláv és germán népek mitológiájában is fellelhető – természetesen a táltos-fa motívuma nélkül.

 A fák halála

 Valaha sudár jegenyék és nyárfák, terebélyes gesztenyék és platánok, göcsös, fekete törzsű nagy akácok sorjáztak kilométereken át az országutak két oldalán. Némely vidékeken illatozó hársak, gyümölcsöt kínáló savanykás alma-, dió- vagy szilvafák, a Balaton-felvidéken mandulák alkották a fasorokat. Ma már nemigen ültetnek, és az ötven vagy száz esztendeje, néha még régebben telepített, gyönyörű meglévő fasorokat is oktondi módon irtják a községek, ahelyett, hogy szemük fényeként védenék. Ezek a fasorok messziről mutatták, kirajzolták a kacskaringózó, tekergőző szekérutat, rekkenő nyárban hűs árnyat adtak a tikkadt vándornak és a szekerezőnek. Haszonfák és díszlők, illatozók, mézelők, gyümölccsel szolgálók és hűvös árnyat adók, valaha együtt éltek velünk. Megbízható, hasznos, szép társaink voltak. Eljárt volna felettük az idő? Ahogy egy emberöltővel ezelőtt a lovakat, most lassan eláruljuk, halálra ítéljük a fákat is?

Az evangélium így fenyeget: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik.” Máté szavai nem a fákról, és nem a fákhoz szólnak.

(szmgy)