SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Erdély építészetének egyik különlegessége az erődtemplomok sokasága. Ezek a vártemplomok Erdély székelyek lakta keleti, valamint az egykor szászok benépesítette déli határvidékein alkottak sűrű láncot.

Erdély csodái album

A székelyek a 18-19. század folyamán – amikorra a templomok védelmi szerepe többé-kevésbé elenyészett – lebontották a templomaikat körülölelő falak, tornyok és bástyák többségét. Ami megmaradt – például Illyefalván, Sepsiszentgyörgyön, Székelyderzsen, Csíkkarcfalván, Homoródszentmártonban, Zabolán, Bölönben vagy Nagyajtán –, még ha szívdobogtatóan szép is, általában csak töredéke az egykori egésznek. Nem úgy a szászok. Ők nemigen bontottak. Talán nem bíztak úgy a jövőben, mint székely testvéreik? Ki tudja, gondolhatták, hátha szükség lehet még egyszer azokra az ódon bástyákra, mohos falakra. Vagy nem az óvatosság, hanem a régihez való erősebb ragaszkodás, a múlt tisztelete kímélte volna meg a szász templomerődöket? Az is lehet. Mindenesetre megmaradtak.

Székelyek és szászok

Különös föld Erdély földje. Száz és száz kilométereken utazhatunk székely vidékeken, magyarok alapította és ma is magyarok lakta falvak seregén – Romániában. A magyar és székely falvakban ötszáz, hétszáz, kilencszáz éves katolikus, református vagy unitárius templomok mellett öt-tíz, olykor talán ötven, de legfeljebb nyolcvan esztendős ortodox görögkeleti román templomok, vörös téglából és betonból emelt, csillogó ezüstlemezzel borított hagymakupolás operett díszletek emelkednek – többségükbe öt lélek sem jár hetente. De szüksége van rájuk a mindenkori államhatalomnak, hiszen ezek a múlt nélküli, üresen kongó építmények hivatottak hirdetni, hogy a románok államában vagyunk.

A félelem, a bizonytalanság, a tudatlanság és türelmetlenség emlékművei ezek a csúnya és hivalkodó épületek. Semmi közük lélekhez és megszentelt térhez.

Különös föld Erdély földje. Száz és száz kilométereken utazhatunk szász vidékeken, német ajkú telepesek alapította falvak seregén – Romániában. Ám ezekben a szász falvakban már nem szászok élnek. A magyar királyok által 1150 és 1210 körül Erdélybe hívott szászok hét-nyolcszáz éven át jól megfértek a Magyar Királyságban, míg Romániában alig több mint ötven év alatt megszűntek létezni. Falvaikban ma üresen konganak az ősi templomok; a településekre beköltöző román és cigány népességnek semmi köze a szászok kulturális és építészeti hagyatékához.

Megrendítő érzés ezeken az eredeti lakosaitól megfosztott falvakon, a sorsukra hagyott, elárvult települések során keresztül utazni.

Megrendítő érzés a hívek nélkül maradt, kongó evangélikus templomok terébe lépni, látni a repedezett mennyezetet, az öreg padokat, melyekbe hívők többé nem ülnek, megtapintani a képmutató módon a padokra helyezett fekete énekeskönyveket, melyeket egykori tulajdonosaik kézbe többé nem vesznek.

Tulajdonosaik: a szászok.

Akik isten házát is erődnek építették meg. Akik olyan várakat építettek, ahová fedetlen fővel, tiszta lélekkel illett belépni, mert ezek a várak templomok is voltak. Templomok, melyeknek falai közt fiatal párok esküdtek egymásnak örök hűséget, s ide hozták megkeresztelni gyermekeiket. Templomok, melyeknek ejtőrácsos, súlyosan boltozott kapuján valaha fehér fejkendős öregasszonyok, csizmás férfiak sorjáztak egy-egy békés, napsütött vasárnap reggelen. Templomok, robusztus körfalakkal, védőtornyokkal és bástyákkal, falaikon gyilokjárókkal és lőnyílásokkal, hajóikban oltárokkal, festményekkel és szobrokkal, szentélyük fölé magasodó mellvédeiken szuroköntő kasokkal, vasalt kapujaik mögött farkasvermekkel és más fortélyos csapdákkal.

Mikor, ki ellen védekezve építették a bizakodó hitnek és a gyanakvó óvatosságnak ezeket a monumentális emlékműveit?

Határok és határvédők

Erdély déli és keleti határvidékeinek benépesítésében már a 11. század legelején is a székely magyarok játszották a főszerepet. Első szállásterületeik a Marostól délre az Olt nagy kanyarulatáig, északon a Maros és a Küküllők felső folyásáig terjedtek. Feladatuk a déli és a keleti határok védelme volt.

A népvándorlás utolsó hullámával a magyarság nyomában harcias nomád népek nyomulnak a magyar királyság, vagyis Erdély keleti határaiig. Besenyő, úz, kun lovasok csapnak be a Kárpátok hágóin és szorosain, majd a 12. század közepe táján Bizánc is szemet vet Erdélyre. A székely könnyűlovasság megbír a sajátjához, a magyaréhoz hasonló harcmodorú támadókkal, de nehezen birkózik meg a nehézfegyverzetű bizánci lovassággal és a páncélos gyalogsággal. II. Géza, hogy megerősítse Erdély déli határait, 1150 körül nehézfegyverzetű német lovagokat és földműveseket – szászokat – hozat, s telepít le az országban. Nagyszeben környékén és attól keletebbre, az Olt völgyében jelöli ki területeiket.

Ez Altland, az eredeti szászföld.

Géza telepítései nyomán a 12. század végén már hármas tagolású védővonal őrzi Magyarország dél-erdélyi határát: a Maros-Olt vízválasztó vonaláig terjed a székelyek területe, tőlük kissé délre (részben közéjük ékelődve) található a szászok szebeni, újegyházi és nagysinki körzete, végül a Kárpát szorosainak torkában a betelepített, s hadi szolgálatra fogott besenyők laza szigetcsoportjai.

A német betelepülés következő nagy hulláma ismét a határvédelemmel kapcsolatos. 1211-ben II. András a kunok támadásaitól fenyegetett Barcaságot, Erdély délkeleti csücskét a német lovagrendnek adományozza, s bár a harcias és engedetlen rendet a király tizennégy esztendő múlva kiűzi az országból, a lovagok által behívott telepesek maradhatnak.

Ugyancsak ez idő tájt zajlik le a déli székelyek áttelepülése Sepsi-, Kézdi– és Orbai-, azaz Háromszékbe. Egykori szállásaik emlékét őrzi a helyükbe, az akkortól Unterwaldnak is nevezett területre költöző szászok településnév átvétele, Szászsebes, Szászkézd és Szászorbó falvak elnevezése. Ekkor még székelyek lakták a mai Medgyes és Segesvár vidékét is, melyet később a folyamatosan keletnek vonuló magyar ajkú népesség lassan kiürített, s ahová a 13. század második felében, településük (és Erdélyen belüli kirajzásuk) harmadik hullámában ugyancsak szászok jöttek.

Altland, Unterwald, Barcaság

Ez a három terület a szászföld, másképpen Királyfölde. (A Királyfölde elnevezés magyarázata az, hogy a szászok területét a magyar uralkodó a saját tulajdonú dél-erdélyi földjeiből, az akkor még hatalmas és összefüggő, gyéren lakott, „terra regis”-nek vagy „fundus regius”-nak is mondott királyi birtokból szakította ki.)

De kik is lennének ők maguk? Kik hát az Andreanumban, a II. András által 1224-ben kibocsátott, kiváltságaikat rögzítő oklevélben egyetlen néppé gyúrt szászok?

Különböző származási helyű emberek, betelepülésükkor találunk köztük „teuton-flamand”-ot, szászt, svábot, esetenként akár még francia nyelvű telepest is. Ami összeköti, egyetlen testté, a szász nemzetté gyúrja őket, az a közös sors és a közös jog. Letelepedésük egyik legfőbb sajátossága, hogy földjüket a magyar királytól nem egyénenként, hanem közösségként kapják, s azon zárt falurendszerben élnek. Eleinte földművesek, csak lassú fejlődés eredményeként jönnek létre az apró falvakból az immáron kézműiparukról és kereskedelmükről nevezetes, jellegzetes szász városok. Az Andreanum biztosította kiváltságoknak köszönhetően őrzik meg nyolcadfél évszázadon át nyelvüket, politikai különállásukat, sajátos kultúrájukat.

Ők azok, akik hitük ápolására templomerődöt, boldogulásuk, javaik és az ország védelmére erődtemplomot emelnek.

Hogyan lesz a templomból vár?

A Királyfölde 12-13. századi első templomai fából épültek, és a néhány évtized múltán emelt első kőtemplomok is egyszerű, bazilikális stílusú épületek lehettek, központi hajójuk mennyezete általában fából készült. A templom épületét ekkor még nem erődítik, legföljebb palánkkal, cölöpsorral, gerendából ácsolt kaputoronnyal, földhányással védik. Ilyen román stílusú, terméskőből rótt egyszerű paraszttemplomok már a 12. század végén is nagy számban álltak Altland területén.

A határvédelem kielégítően működhet, a be-betörő lovascsapatok ellen megfelelő védelmet nyújt a falvak lakóinak a gyöngén erődített templom, hiszen a tatárjárást követően is közel egy évszázadba telik, míg az építkezések üteme fölgyorsul. A 14. század folyamán tatár lovasok, olykor havasalföldi románok törnek be a szorosokon, de mindez nem sok vizet zavarna, ha a század végén nem tűnne fel Erdély déli vidékein az eljövendő, nagy ellenfél: a török. A régi földvárak átépítése és az újak emelése immáron száz-százötven esztendeje folyik: I. (Nagy) Lajos király 1370 körül építteti a Vöröstoronyi-szorosnál Talmács kővárát, és ő utasítja Brassó városát is, hogy segédkezzék a rég elűzött barcasági német lovagok földvárainak kővárrá történő átépítésében. Ez az az időszak, amikor a templomerődök építése igazán megkezdődik.

Magát a templom épületét még nem, hanem inkább a körfalat erősítik. És ezek a falak már kőből épülnek. A keletelt szentéllyel átellenben emelt templomtorony, az úgynevezett nyugattorony, még ha robusztus is, nem ostrombíró építmény, még nem a védmű része.

Ám ahogy fejlődik a támadók technikája, ahogy terjednek a lőfegyverek, s ahogy mind sűrűbbé válik a török támadása, úgy bizonyul elégtelennek az alacsony kőfal. A 15. század első felében megmagasítják, vastagítják („öregítik”) a templomot övező falakat, s a lőnyílásokkal és szuroköntőkkel áttört, megemelt fal belső felén puskázás és nyilazás ellen védő, fedett gyilokjárókat építenek. A körfal bejáratát kapuvédő tornyok, alagútszerűen épített elővédművek veszik körül. A templom maga még ekkor is templom, még ha erős falak veszik is körül.

De már közel az idő, amikor az isten háza maga is várrá, az erődítmény legbelső magjává alakul.

1493 után

Templomnak és védműveinek tökéletes összeolvadásához, sündisznóvédelemszerű egységgé válásához az utolsó lökést az 1493-as esztendő hozta meg.

Nemcsak Erdélynek, de az egész Magyar Királyságnak komor jövőt jósoló esztendő ez. Most lenne igazán szükség az évtizedes harcokban edződött, vasfegyelemhez és győzelemhez szokott zsoldosseregre, de Mátyás Bécset hódoltató Fekete Seregének maradványai épp ekkortájt morzsolódnak fel valahol Ausztriában. A magyar déli határvédelem az erős, többszörös láncot alkotó végvárvonalra épül, mely egy vagy több, az ország belső területein állomásozó nagy és állandó, jól irányított mozgó (azaz felmentésre mindig kész) sereg támogatásával állni képes a megújuló rohamokat. Csakhogy ezt a török is tudja. A Mátyás halálát követő zűrzavaros esztendőkben a szultáni hadvezetés nem tétlenkedik, 1492-ben éppen ennek a végvárvonalnak a központjait szemeli ki célpontjául. Majdnem egy időben indul meg a roham Nándorfehérvár, Szabács, Szörény és Jajca ellen, s bár mindenünnen véres fejjel vonul vissza, a török támadó lendülete nem törik meg. Ekkor éri komoly támadás Erdélyt is. 1493-ban Ali bég nyomul be a déli szász vidékre, ahol hat hosszú héten át dúlja Nagyszeben környékét és az Olt völgyét.

Telegdy István a Vöröstoronyi-szorosban végre szétveri a török sereget, de addigra már a szász falvak egész sora leégett.

A Vöröstorony meredek sziklafalai közt holtan hevernek a török íjászok, zsákmányukat maguk mögött hagyva menekülnek a szpáhik és akindzsik, de a győztesek tudják, hogy jönnek majd helyettük mások, jönnek tízszer, hússzor többen, az Oszmán Birodalomnak van embere elég. Ekkor dől el visszavonhatatlanul, hogy a templomból erőd lesz. A 16. század elejétől már nem csak az isten házát övező körfalat erődítik, hanem a megrongált templomépületeknek egész sorát is – például a nagydisznódit, a nagycsűrit, a jakabfalvit, a homoródit vagy a nagysinkit –, és az átépítések nyomán a régi, bazilikális templom szinte eltűnik.

A templomépületen magán leggyakrabban a kórust és az apszist erődítik. Megmagasítják támpilléreit és toronyszerű, két-három emeletes, szuroköntőkkel és lőnyílásokkal áttört, gyilokjárós mellvédet emelnek föléjük. Az sem ritka, hogy a tornyot és a kórust is, vagy a hajó teljes hosszát erődítik. Ha nem régit, hanem új templomot emelnek, akkor a keleti tájolás helyett inkább a terepviszonyokra figyelnek. Egyhajós, hálóboltozatos, gót stílusú építmények ezek, melyeket – hacsak lehet – nem terméskőből, hanem az ágyútűznek jobban ellenálló téglából emelnek.

A 16. századra a szász Királyföldén – és visszafogottabban a Székelyföldön is – kialakul az igazi, kifejlett erődtemplom: gyilokjárókkal, ejtőrácsos kapukkal, kapuvédő bástyákkal, tornyokkal, alagutakkal, csapdákkal.

Háromszáz esztendő alatt a templomból templomerőd lett.

Lidércfészkek, bolondvárak

Szeretem ezeket a bumfordi, robusztus, provinciális, még csak nem is kedves, hanem inkább morcos, nehézkes és beteges épületeket. Elesettek és esetlenek. Szedett-vedettek. Toldott-foldottak. Már-már csúnyák. És ez a szép bennük. Hogy nincs az a fantázia, amelyik eleve ilyennek tervezhette volna őket. Mert mind egy-egy elvarázsolt kastély, lidércfészek, bolondvár. Kőről kőre, tégláról téglára, gerendáról gerendára összehordott ódon, mohos fészek. Amit a parasztpolgárok úgy ragasztgattak össze évszázadok alatt, ahogy néhány esztendő alatt a vályogvető cigány a maga faluszéli házát: ötletszerűen. Sovány bugyellárissal, de kimeríthetetlen fantáziával. Torony, bástya, fal, kapu, templom, sufni, kamra, ól, padlásfeljáró, galambfészek, árnyékszék és gyilokjáró – mind-mind festői összevisszaságban. Mikor mire tellett.

Nevek

Már a neveik is gyönyörűek. Például: Szászhermány vagy Morgonda.

Álljon itt néhány erődtemplommal bíró (vagy valaha bírt) falu (és város) neve – székely szász vegyesen –, különösebb mesterkedés nélkül, ábécérendben:

Almakerék, Alsóbajom, Alsócsernáton, Apold, Asszonyfalva, Árkos, Baráthely, Baromlaka, Báránykút, Berethalom, Boldogváros, Csicsóholdvilág, Csíkkarcfalva, Csíkkozmás, Csíkménaság, Csíkmindszent, Csíkrákos, Csíkszentkirály, Csíkszentlélek, Csíkszentmihály, Dolmány, Egerbegy, Erked, Esztelnek, Felsőbajom, Feltorja, Homoród, Homoródszentmárton, Jakabfalva, Kászon, Kelnek, Kereszténysziget, Kézdiszentlélek, Kiscsűr, Kisdisznód, Kissink, Kürpöd, Lesses, Marosvásárhely, Mártonhegy, Morgonda, Muzsna, Nagycsűr, Nagydisznód, Nagysáros, Nagysink, Nádpatak, Prázsmár, Prépostfalva, Riomfalva, Rozsonda, Segesd, Sövénység, Szászalmás, Szászbuda, Szászbuzd, Szászfehéregyháza, Szászhalom, Szászhermány, Szászkézd, Szászmogyorós, Szászsáros, Szászszentlászló, Szászveresmart, Szászvessződ, Szelindek, Szentágota, Székelyderzs, Szénaverős, Uzon, Vizakna.

Szalonnatornyok

Ezek a váracskák arra lettek volna hivatottak, hogy megvédjék falvaik lakóit? Hogy emberéletet mentsenek? Mese nincs: arra. És ha jött az ellenség, nem mindig jutott rá idő, hogy a sebtében gyermek s háziállat után kapdosók élelmet vegyenek magukhoz. Így hát idővel a falu a tartós élelmiszereit eleve a templomvár falai közt raktározta. A templomvárat körülölelő falak mentén, a gyilokjárók alá emeletes kamrákat építettek, és minden családnak megvolt a maga kijelölt helye. Később sokhelyütt a kamrákat elbontották, s a falhoz simuló színek alatt lezárható ládákban, szuszékokban tartották az egyes családok az élelmiszereiket. Az ó- és újszalonnát, a hájat, a füstölt disznóhúst, sonkát, kolbászt a vastag falú, hűvös tornyokban tárolták, s ezeket a tornyokat általában „Szalonnatornyoknak” is hívták. Ostrom idején az egyik torony általában a pap lakása volt.

Óriás a falban

Sok legenda, mese szövődött a Székelyföld és a Királyfölde ódon, komor hangulatú vártemplomai köré. Kísértetekről, elfalazott gyermekekről, s persze a kincsekről. Amiket hajdani ostromok, nagy veszélyek idején a templomok vastag falába rejtettek, s amikre csak véletlenül, századok múltán leltek rá ismét. Az egyik ilyen kincses história, mely állítólag az utolsó szóig igaz, valóban megragadó. Az egyik papja nélkül maradt erődtemplom sekrestyése az 1600-as évek végén temploma leválasztott szegletébe rejtette el az egyház régi kegytárgyait. A frissen húzott falat lemeszelte, s a kincsek ott lapultak a fal mögötti zugban egészen az 1800-as évek második feléig, amikorra a templom úgy leromlott, hogy majd összedűlt. Akkor aztán az akkori sekrestyés odaállt a papja elé, majd rámutatott a fal egy pontjára, és azt mondta, ott bontsatok. A falu sekrestyései haláluk előtt mindig továbbadták a titkot, azzal, hogy a kincseket csak akkor szabad és kell elővenni, ha az egyházat végveszély fenyegeti. Vajon lehetséges két évszázadon át újra és újra továbbadni, nem elfeledni, megőrizni a titkot? És megőrizni a kincseket is? Erdélyi szászokról van szó. Ki tudja, talán még ez is hihető.

Amikor a felcsíki Csíkkarcfalvát még Nagyboldogasszonyfalvának hívták, akkori főesperes-kanonoka újjáépíttetni kezdte az erődített egyházat, s a templom északi falában egy ember befalazott csontvázára leltek. A halottat kezében két patkóval temették el. És ha a beszámolónak hinni lehet, a falban strázsáló halott valóságos óriás kellett legyen: hatvanöt centiméteres szárkapocscsontja két méternél magasabb férfit sejtet.

Nagydisznód férfijai hajdanán sarló és kaszakészítéssel foglalkoztak, s ez a tevékenység bizonyára jól jövedelmezhetett, hiszen 1658-ban a török elől a Szent Walpurgis tiszteletére szentelt erődtemplomukba zárkózott lakosok életét az asszonyok mentették meg, kiadván ékszereiket az ostromra készülődő pogányoknak.

Szép a sok ódon kincses és kísérteties história, de azért ne feledjük, hogy ezek a váracskák valaha arra voltak hivatottak, hogy emberéletet mentsenek. Hogy megvédjék falvaik lakosainak életét. Homoródszentmárton egykori erődtemplomának azóta lebontott hajójában az 1788-as püspöki vizitáció még ott leli azt a gyászlobogót, ami erre emlékeztet: „Vagyon a templomnak napkelet felől való részén a templom falából kiálló zászló, ilyen reátett varrással való írással: Itt nyugszik Nemzetes Biró Gábor Uramnak virágzó életének 23. esztendős korában Tatárok fegyverétől sok sebei után vitézi módon elhervadott teste 8-va Octobris 1691.”