Spanyol barátnőnk kéri, foglaljam neki össze, mik azok, amiket tudni kell a nyelvünkről. Azt eddig is tudta, hogy a magyar nyelv különleges: egyszerre tartunk rokonságot a finnekkel és a hunokkal, most azonban összezavarodott, mert Rómában belebotlott valakibe, aki a magyar-etruszk nyelvi rokonságról tartott neki átszellemült előadást a Trastevere egyik kisvendéglőjében.
Töröm a fejem, hogyan és mit válaszoljak a kérdésre. Egy több száz oldalas tanulmánnyal még csak-csak leplezhetném, hogy nem értek a nyelvészethez. De röviden? Röviden nagyon nehéz. Világosan és lényegretörően csak az tud fogalmazni, aki totál hülye, vagy nagyon ért ahhoz, amiről ír. Mindegy, megpróbálom. Író volnék, vagy mi? Nem vallhatom be, hogy nem értek ahhoz, amiben, amivel és amiből élek. Azt nem ígérem, hogy szigorú rendben fogok haladni, hiszen a nyelvről lehet, de ha nem kell, nem szabad szigorú rendben értekezni, hiszen a nyelv varázslat, mágia, élő csoda, mert lehet egy nép bármilyen kicsi, a nyelve akkor is mélységesen mély óceán, amelynek használói csak a felszínén, a tükrén eveznek. Kezdjük azzal, amiben hiszek, amiért ölre mennék, és ha akadna olyan, aki vitatni merné igazamat, azt rongy cenknek és piszkos nyelvű hazaárulónak nevezném. Nyugodtan acsarkodhatok, mert olyan magyar ember nincsen, aki ne értene egyet az alábbi állításaimmal, melyekről meg vagyok győződve, noha azokat tudományos érvekkel alátámasztani nem tudom.
A magyar nyelv a világ legszebb, legősibb, leglogikusabb és egyben legkifejezőbb nyelve. Azt is mondják, hogy a legnehezebb, de ez badarság, amit külföldiek terjesztenek, akiknek savanyú a szőlő, mert nem magyar nyelv van a szájukban, akiket azzal vert az isten, hogy nem magyarnak teremtette őket, ezért aztán egy kicsit minden nehezebb nekik. Megengedem, a spanyol vagy az olasz nyelv sem fülsértő, sőt emlékszem csecsszopó koromból egy Janosch meselemezre, melyen a német oly lágyan és édesen hangzott, mintha a nagymamám madárteje csordogált volna a hangszóróból. De azért a magyar más, ezen nincs mit vitázni, akinek van füle, az hallja. Tessék elszavalni, majd lefordítani egy külföldinek Weöres Sándor utcán felcsippentett sorát – „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő.” –, a hatás nem marad el.
Most egy nagy ugrással térjünk rá az etruszk-magyar nyelvrokonság hátborzongatóan rokonszenves elméletére. Imádom. Ha csak meghallom, feláll a szőr a talpamon. Mert ha ez igaz, akkor mi alapítottuk – na jó, apáink alapították – Rómát, és ha az igaz, akkor bármi igaz lehet, miénk a világ. Egy bánatom van csak: gyanakvó vagyok, és erre az etruszk-magyar rokonságra nem vennék mérget, mert úgy tudom, hogy az etruszk nyelvről sokat tudunk ugyan, de az a sok kevesebb annál, mint amit nem tudunk, így aztán a világon alig akad olyan élő és holt nyelv, amelyikkel ne próbálták volna már rokonságba hozni.
Vissza a valóság talajára. Mondottam, a magyar nyelv a földkerekség legősibb nyelve. Nem is lehet más, hiszen a magyar az Isten nyelve, a kőkor élő nyelve, a toronytalan Bábelé. Hogyan is írja 1830-ban a Poetry of the Magyars, a földkerekség talán első magyarból fordított versgyűjteményének összeállítója, Sir John Bowring? „A magyar nyelv távoli és magányos. Megértéséhez más nyelvek tanulmányozása kevés haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került elő, kialakulása oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége nem is létezett.” Igen-igen. Vivát, Sir John! Azért akad világos fejű talján is. A hiperpoliglottnak, vagyis a soknyelvűek közt is feltűnően soknyelvűnek mondott Giuseppe Caspar Mezzofanti, aki úgy negyven-ötven ismert európai és keleti nyelven írt, olvasott, beszélt, álmodott és szivarozott, de tudott kerékpározni is, valamint baszkul, több algonkin-indián nyelven és koptul, olvasott arámiul és ó-örmény nyelven is – magyarán: annyi nyelve volt, hogy egyszerre nem fért mind a szájába –, nos ő így nyilatkozott a nyelvünkről: „Tudják, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar.”
Néhány esztendeje egy másik spanyollal, ő is barát, Szentendrén múlattuk a az időt egy pinceborozóban, és Eugenia újra és újra elmondatta velem Arany Toldijának négy sorát – „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” –, és végül már sírt a dühtől, zokogott, az asztalt csapkodta, mert nem, nem és nem volt hajlandó elhinni, tudomásul venni, hogy egyetlen szót sem tud megfejteni belőle. – Hát miféle sámánnyelv ez a tiétek? – kérdezte fekete asturiasi szemét villogtatva. – Még egyszer! Arriba! Most tagolva!
Minden költőt és írót kíváncsisággal és ámulattal tölt el minden nyelv, a létező legkisebb közösség nyelve is, de leginkább az anyanyelve. És nem az eredete tölti el csodálattal, hanem a felépítése, lenyűgöző egyszerűsége és bonyolultsága, logikája és logikátlansága, végső soron a kifejező ereje, hogy a megfoghatatlanul sokszínű és finom árnyalatú valóságot miféle sajátos eszközökkel tükrözi, ragadja meg. És akkor most három kérdés. Érdekel-e engem az a tény, hogy nyelvemet a nyelvtudomány tudós fői a finnugor és szamojéd nyelvek alkotta uráli nyelvcsalád finnugor, azon belül is ugor ágába sorolják? Nem érdekel. Tudom, hogy tudnom illik, de nem érdekel. Úgy vagyok vele, hogy míg meg nem cáfolják – eddig nem tették –, elfogadom, mint cáfolhatatlan igazságot. (Ettől még lehetséges lehet, hogy egyik ősöm Tibetből jött, a másik Babilonból érkezett, egy harmadik pedig kaukázusi fejedelemként uralkodott, ám ez mit sem változtat azon, hogy ha megszólalok magyarul, akkor finnugor nyelven szólalok meg.) Érdekel-e engem az a tény, hogy ebbe az alapvetően ugor építménybe belső-ázsiai, kaukázusi, perzsa, török, szláv, német, latin, angol, jiddis elemek is beépültek? Ez talán érdekel – sok történeti feltevésnek nyit teret –, de azért nem ezzel fekszem és ébredek. Végül érdekel-e engem az a feltevés, miszerint a magyar nyelv közeli rokonságban áll a baszk, etruszk, sumér, örmény, kecsua, kelta és maja nyelvekkel? De mennyire! A gondolatért is megvadulok. De azt is tudom, hogy ha ez érdekel, akkor valójában az „előkelő” rokonság érdekel, nem a nyelv. Ámbár végső soron mindenki rokonom, Penélope Cruz, Tutanhamon és Hasfelmetsző Jack is, hisz ősanyánk és ősapánk ugyanaz: Éva és Ádám. Vagy nem?
SZMGY