TRIANON – azt mondjuk, s lesütjük a szemünket. Egy több éve közzétett írás az OU-on (2014), de most is aktuális.

forrás_szmgy

Vajon miért?

Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői:  Lloyd George, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlain. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták. Tudta és tudja mindenki.

Hát akkor?

Mit hát akkor? A békék sosem igazságosak. Mindig a győztesek diktálják a feltételeket.

Így van. De ha tudtuk és tudjuk, hogy igazságtalan, akkor miért a mi szégyenünk? Mi ez a sunyítás, hallgatás, maszatolás? Mi ez a beletörődés? Hogyan lehetséges az, hogy ha Trianon szóba kerül, szégyenlősen lesütjük a szemünket? Miféle mechanizmus működik itt? Olyasvalami ez, mint a megerőszakolt nő szégyene? Hogy lehet az, hogy aki Trianont emlegeti, sokak szemében – magyarországi magyarok szemében – még ma is rögvest gyanús lesz? Nacionalista. Irredenta. Szélsőséges. Veszélyes. De legalábbis kényelmetlen. Nem szalonképes.

A válasz persze bonyolult: történelmi, gazdasági, politikai, lélektani okokat lehetne sorolni. De lehet egyszerű is, talán csak annyi, hogy nem ismerjük a múltunkat. Nem ismerjük a történelmünket. Nem tudjuk, mi történt velünk. Ismerjük, újra és újra átismételjük a bűneinket, de nem ismerjük a mentségeinket. Nem tanultuk meg, hogy feloldozást adjunk önmagunknak. Nem tudjuk a módját. Nem hiszem, hogy egy, az elmúlt évtizedekben Magyarországon felcseperedett, átlagos értelmi képességű ember ne tudna arról, hogy hazája két világháborúban is a rossz (vesztes? bűnös?) oldalon állt. Nem hiszem, hogy ne hallott volna a szélsőségesen konzervatív (némelyek szerint félfasiszta, mások szerint tán egészen az) Horthy-korszakról, kakastollas csendőrökről, nyilasokról, vagy arról, hogy a háború éveiben Magyarországról zsidók százezreit küldték (küldtük?) haláltáborokba. De ugyanez az átlagos értelmi képességű, átlagosan művelt (műveletlen?) ember vajon tud arról, hogy Magyarország be sem akart lépni az első világháborúba? Tud arról, hogy a két háború közt Magyarország hányszor és hányféle módon kísérelte meg, hogy trianoni sebeire ne német és olasz, hanem angol, francia, amerikai kézből kapjon gyógyító flastromot? Ugyanez az átlagember mit tud Bajcsy-Zsilinszky Endréről, gróf Esterházy Jánosról, Márton Áronról?

Érdekes (vagy inkább képtelen?) ez a jelenség. Hogy mi nagyjából ugyanazt tudjuk magunkról, mint amit a körülöttünk lévő államokban, a velünk csöppet sem barátságos, minket ellenszenvvel figyelő (Cseh)Szlovákiában, Romániában, Szerbiában tudni akarnak rólunk. Mert egy átlagosan művelt (szintén műveletlen?) szlovák mit tud rólunk? Tud ezer esztendős magyar nemzetiségi elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, bűnös Horthy-fasizmusról, csendőrökről és nyilasokról, deportált magyar zsidókról. Éppen azt tudja, amit mi is. És az a bizonyos átlag szlovák és átlag magyar egyformán nem tud a cseh és szlovák bűnökről, kegyetlenségről, embertelenségről, nem tud Esterházy Jánosról, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott nemmel a zsidókérdés drasztikus megoldásának kérdésében, nem tud a kitelepítésekről, gyilkosságokról, kollektív bűnösségről, az 1946-os csehszlovák-magyar lakosságcsere embertelenségeiről, az azóta szünet nélkül zajló magyarellenes politikáról. A szlovák átlagember jól ismeri (sőt felnagyítva, eltúlozva ismeri) a magyarság bűneit , de semmit sem tud a saját bűneiről, és semmit sem ismer azokból a történelmi tényekből, amik a magyarok mellett szólnak. Az átlag magyar szintén jól ismeri a magyarság bűneit, és ő sem tud semmit a szlovák bűnökről, ő sem ismer semmit azokból a tényekből, amik mellette, a magyarság mellett szólnak. Így van ez a többi néppel, románokkal és szerbekkel is. Mi pedig nem támadunk, nem védekezünk (vagy ha mégis, akkor szánalmasan, renyhén, tunyán, mondhatni, kínlátósan, meggyőződés – és egyetértés – nélkül védjük magunkat), márpedig a világ nem fog megvédeni minket magunk helyett. A világ azt tudja rólunk, amit a kórus fúj – vagyis a valóságból vajmi keveset. Ebben a kérdésben mindössze annyi változott, hogy 1945-ig legalább védekeztünk. (Hogy rafináltan-e vagy ostobán, eredményesen-e vagy eredménytelenül, azt most ne firtassuk.)

A szocializmus évtizedeiben hallgatni kellett. Nem létezett Erdély, nem létezett Délvidék, Kárpátalja, Felvidék. És nem léteztek ezeknek a területeknek a magyarjai. Hatalmas, több évtizedes munkával készült lexikonsorozatok, kronológiák, összefoglaló szakmunkák, íróink és költőink összes műveinek gyűjteményei, iskolai tankönyvek hegyei, vagyis egy végtelenül hosszú korszak szellemi termékének zöme tükrözi és bizonyítja ennek az egyoldalú, féloldalas és hiányos, önsorsrontó politikának a létezését. Hányszor, de hányszor dőltünk be az ámításnak!? Linder Béla, az őszirózsás forradalom hadügyminisztere 1918-ban nem akart katonát (félreértés ne essék, magyar katonát) látni, Károlyi megesküdött, hogy az antant majd nem hagyja, hogy csehek, szerbek, románok megszálljanak, Kun Béla Lenint és a népek internacionalista, testvéri egybeolvadását várta, Petru Groza már 1945-46-ban a határok spiritualizálásáról beszélt… Aztán mégis megszálltak minket csehek, szerbek, franciák, románok, elvettek olyan színmagyar területeket, amiket a jutalmazottak – saját bevallásuk szerint is – remélni sem mertek, a határokon sokszor átlépni sem lehetett, jött Ceausescu, Meciar, Funar, jöttek a falurombolási tervek, még az 1990-es években is magyarok százezrei álltak sok-sok kilométeres autókonvojokban, hogy 20-28 órás, embert próbáló várakozás után kelhessenek át a „spiritualizált” határokon, hogy erdélyi rokonaikat láthassák, s magyar falvakat lőttek rommá a XX. század végén a szerb tüzérek. Idestova száz éve nehéz, szomorú, megalázó magyarnak lenni a Kárpát-medencében. Még itthon is, nemhogy a mai Magyarország határain kívül. Idestova száz éve vagy a fejünkre húznak, vagy szép eszmékkel tömik be a szánkat. Add ide még azt is, meg azt is, hiszen mindegy, mert nemsokára minden közös lesz a nagy és szép és egységes és igazságos Európában – a szép új világban. De ők magukra azért mindig nagyon is vigyáznak. Ők, még ha bíznak is (másokban, szomszédban, ellenségből lett jó barátban, szép eszmékben és ígéretes jövendőben), ők azért mindig szárazon tartják a puskaport. Ők – csehek és szlovákok, szerbek, románok, németek, osztrákok, franciák, angolok és amerikaiak, izraeliek, egyiptomiak, írek és norvégok… Ők azért óvatosak, sőt harciasak. Mert ez a természetes. Mert ez a kötelességük önmagukkal szemben. Sőt, ez a logikus.

Trianon.

Sok embert ma is indulatossá tesz a szó. Vannak, akik felháborodva ejtik ki, dühösen, elkeseredetten. Mások türelmetlenül, bosszúsan. Már megint Trianon! És persze lehet ugyanezt búsan, szomorkásan, kétségbeesetten: Már megint Trianon! Mostanság divattá lett kinyilatkoztatni: „Nekünk már közömbös, minket már hidegen hagy. Hiszen ez a régmúlt, ez már történelem.” Igaz. Trianon valóban történelem, még ha szomorú is. Csakhogy a történelmünk is mi vagyunk: Córdobáig, Konstantinápolyig, Atlanti-óceánig kalandozók, de az Augsburg után elvérzők is, diadalmas Mátyás és gyászos Mohács is, a győztes tavaszi hadjárat éppúgy, mint Világos, Trianon, ’56. És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki újra és újra elköveti ugyanazt a hibát. Aki a piacon, a mindig saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan kofák közt szemérmesen hallgat, aki nem alkuszik a végsőkig. Mert Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek egy óvodában, összegyűlik tíz magyar férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is.

Száraz Miklós György