HJB ● Újból és újból előkerül a kérdés: mi történt volna, ha Árpád-házi fiú örökös híján  előtérbe lép a női ág. Jelölt még csak akadt volna, de bezzegfiú helyébe aligha léphetett.

forrás: http://www.magyarvagyok.com/kultura/tortenelmi//5429-Az-Arpad-haz-csaladfaja.html

fiút nemzeni

A középkori Magyarországon – ahogyan Európa többi országában – a nemesek patriarchális családokban, s annak megfelelően patrilineáris, vagyis az apajogi leszármazás szerint éltek. A családfő feltétlen hatalommal rendelkezett a tagok felett, szinte mindent megtehetett, ami nem veszélyeztette a nemzetség fennmaradását. Kötelessége volt fiút nemzeni, és az örökséget, az ősi birtokot átadni. A népszaporulat biztosítása és a vagyon egyben tartása, azon keresztül a nemzet fennmaradása szigorú szabályok szerint történt. Apa a fiától az öröklés jogát semmiképpen sem vehette el, nem tagadhatta ki, és nem akadályozhatta meg abban, hogy házasodjék, mert azzal a folytonosság megszakadt volna. A sztereotípia szerint, az utódlás biztosítása, másrészt nemi esendőségük miatt a lányok, nők, asszonyok örökös védelemre szorultak, amelyre apjuktól (vagy gyámjuktól), illetve később férjüktől számíthattak. A család köteles volt a lánygyermeket kiházasítani, de földbirtok helyett pénzbeli hozománnyal indította útjára (az apai birtok negyedrészének értékében), miután a lányok fizikailag is elhagyták a szülői házat.

Ezáltal az anyai ág szövevényessé és követhetetlenné, de leginkább elhanyagolttá vált (lásd később az uralkodói családokban a lányok nyilvántartásának hiányosságait). A fontos kitétel, amely miatt az anya származását számon tartották, az volt, hogy az utód anyai ági negyedfokon, vagyis az anya másod-unokatestvérének gyermekével nem házasodhatott.  A tisztán nemzetségi társadalomban a nők szinte semmilyen jogot nem kaptak, lévén többnyire nem szabad akaratukból, hanem elrendelt házasodás vagy nőrablás révén kerültek adott közösségbe; értékük a vagyontárgyak kategóriáját súrolta.

Az államalapítás után, ha kis mértékben is, de megjelent a férfi és nő egyenlő tulajdonlási lehetősége. Annak megszerzése viszont (pl. föld, ingatlan, vagyon, rang) továbbra is a férfiprivilégiumok közé tartozott (pl. öröklés, adomány, vásárlás). Szent István I. dekrétumában viszont szerepelt, hogy ha egy férfit valamilyen módon megfosztották nőtulajdonától (rablás, gyilkosság), akkor a bűnelkövetőnek vagyona értékében kellett kártérítést fizetnie. A nő értékét a gazdasági tételek között tartották számon. Némi személyes jogot biztosított a gyermektelen özvegyasszonyokra vonatkozó rendelkezés:

„Ha valaki gyermek nélkül marad özvegyen, és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak, ha pedig nincsenek, a király legyen az örököse.”(István, I. dekrétum)

A gyermekes özvegyeknek sem járt ennél több, mivel saját vagyonnal nem rendelkezhettek, viszont a felmentést kaptak a sógorházasság (levirátus) alól. Haláluk után a vagyon öröklése a szokásos patriarchális rend szerint, fiúgyermekeik javára történt.

A XIII. századra stabilizálódott a hajadoni jog, a leánynegyed gyakorlása, a hitbér és az özvegyi jogok fogalma, valamint kötelezővé vált a végrendelet és egyéb házassági, vagyoni és tartási szerződések írásos megőrzése. Íme 1146-ból, Színes úrnőnek, az első női végrendelet készítőjének bevezető sorai (a teljes szöveget ld. itt: https://oroszlanosudvar.hu/2013/08/20/az-elso-noi-vegrendelet-1146/)

„Az Úr nevében. Tudja meg a jövendő nemzedék és az is, amely most él, hogy én, Szines,megfosztva az utód-örökös reménységétől, mivel látom, hogy sokan erőszakkal vagy bármilyen módon másoknak örökségébe lépnek és bitorolják azt, amit vér szerinti szülők egyike sem szerzett, elhatároztam, hogy patrimoniumommal, amely örökség jogán illet engem, úgy rendelkezem, hogy olyan örökösöm legyen, aki engem az élet után az örökkévaló örökség részesévé tesz … ” (Szent István I/26.)

királyi árnyékban

A viszonylag ismert, közéleti nőknek és az uralkodói családok nőtagjainak életét is homály fedte. Az uralkodói státus átadásakor szóba sem jöhetett nőági utód, a királyi lánygyermekek sorsa nevükkel együtt a történelmi háttér-információk vagy elveszett adatok sorába került.  Holott ahogyan a legtöbb nép történetében, már a kezdetkor, a magyar eredetmítoszok mindegyikében is ősanyáról beszélnek, kinek méhéből származik a nép és az uralkodói család. A magyar őstörténetben e szerep Emeséé, aki Álmos anyjaként az Árpád-házi királyok ősanyja. Az androcentrikus Árpád-házi mitológia szerint Emesét a Turul ejtette teherbe, de emberi, női tevékenységének követelménye az utódlás és az ivadékgondozás méltatásával lezárult.

A középkorban a hétköznapi és az uralkodói nőkép nem sokban különbözött egymástól. A magyar nemesség a korszaki sztereotípia szerint negligálta a faj- és családfenntartáson kívül eső asszonyi képességeket, képzést, előmenetelt nem tartott kívánatosnak. E körből kilépő nők egyike volt Géza fejedelem felesége, az erőteljes Sarolta volt, aki kemény kézzel leverte a törzsi vezérek lázadását és segítette fiát abban, hogy római katolikus királlyá váljék.

A nők háttérben tartásának törekvése nemcsak nőellenességgel magyarázható. A külföldről házasodó magyar királyok a nép körében képtelenek voltak kivívni idegen feleségük szeretetét. Különösen népszerűtlen volt például az 1480-as években Hunyadi Mátyás felesége, az itáliai földről származó Beatrix. Gyűlölte a magyarokat, érintkezni sem volt hajlandó velük, kísérete és az általa választott vezetők, tanácsadók jobbára külföldiek voltak, akiknek segítségével nem titkolt uralmi vágyait igyekezett megvalósítani. Mátyás bizalmas levélben sógorának, Alfonso calibriai hercegnek azt írja:

„Arról van ugyanis szó, hogy ő Felsége és a fenséges Úr is nekünk a Királyasszonyt, hitvesünket ajánlják; ámde jól tudjuk, hogy ezek az ajánlások nem Ő Felségétől, nem is Ő Fenségétől, hanem magától a királynétól erednek, ki ha nem is nyíltan, de leplezetten arra törekszik, amit mi semmiképp meg nem tehetünk. A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a Mi halálunk után – amennyiben az megelőzné az övét, – ő legyen az uralkodásban utódunk s vegye kezébe a kormányzás gyeplőit, amit, ha még úgy akarnánk is, kieszközölni nem tudnánk, sőt még csak szóba sem hozhatunk alattvalóink előtt, hacsak az ő örök gyűlöletüket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk.”

született királylány

A magyar köznemesek és a közemberek rajongással fordultak viszont azon nők irányába – ld. Nagyboldogasszonynak Szűz Máriával azonosítása  –, akik az elesettek és a szegények szolgálatába álltak, s személyüket az összetartó és megszépítő szeretet példaképeinek tekintették. Azokat az Árpád-házi királylányokat, akik hatalmuk, vagyonuk és műveltségük révén Istent és népüket szolgálták, idővel szentté vagy boldoggá avatták. Szent Margit, Szent Erzsébet, Boldog Kinga, Boldog Margit (stb.), ők a gyógyítás, gyámolítás vagy a korban elismert vallásos elragadtatásaik révén szereztek érdemeket. A született magyar királylányokat viszont külföldre házasították, a frigy mellett szóló érvek a legtöbb esetben politikai meggondolásból születtek: (cseh) Ágnes, (türingiai (Erzsébet), (lengyel) Kinga, (skóciai) Margit, (bizánci császárné) Piroska, (lengyel) Hedvig. A királylány-királynék uruk oldalán, értelemszerűen leginkább idegenhonban pártolták a műveltséget, segítették a helyi oktatást és az egyházat.

Az Árpád-házi királylányok neveltetésük és életmódjuk révén a misztikusokhoz képest közéleti irányvonalat képviseltek (kivétel Erzsébet, akinél a Krisztus jegyese sztereotípia és férje halála után a teljes önmegtartóztatás dominált. Még Lajos életében karitatív területen tevékenykedett, kórházat, menhelyet alapított, és férfigyóntatója utasításainak megfelelően a szent nőképet tökéletesen megtestesítette). A szent nőkép nyomai a mai napig fellelhetők a közéletben, a művelt, jó családból származó nő, aki sikeres, vezető férje mellett karitatív feladatokat lát el. Szent Kinga visszafogottabb életet élt, mint húgai: Szent Margit és Boldog Jolánta. Kingát a lengyel történelem legendás jótevő alakjaként tartják számon, ahhoz képest szentté avatása igen későn, 1999-ben történt meg).

Kingát Boleszláv lengyel fejedelemhez adták nőül, és országvédő asszonyként a tatárok ellen harcolt, templomokat, kolostorokat építtetett, végül férje halála után a klarisszákhoz vonult vissza. Prágai Szent Ágnest ritkán említik az Árpád-házi királylányok között, holott nagyapja, III. Béla révén feltétlenül oda tartozott. Ágnes Csehországban élt, közel ötven év alatt kolostort és kórházat alapított, betegápolóként a cseh szociális rendszer alapjait rakta le (1989-ben avatták szentté).

ősanyák

Az Álmostól és fiától, Árpádtól leszármazó fejedelemről Árpád-háznak nevezett uralkodócsalád tagjai közül öten mint a pogány fejedelem, huszonhárman pedig keresztény királyként kormányozták Magyarországot. Utóbbiak az európai uralkodóházakkal dinasztikus családi kapcsolatot tartottak fenn. A családok első sorban politikai megfontolásból egymás között házasodtak; több, mint nyolcvan közvetlen leszármazott – hercegek, hercegnők, és több, mint negyven uralkodó – felesége, férje révén az akkori, mintegy  háromszáz uralkodócsaládhoz kapcsolódott rokoni szálakkal. Az Árpád-ház női leszármazottai közül többeket európai uralkodóházak ősanyjaiként tartanak számon:

Adelheid – I. András (ur: 1046-1060) leánya a Piaszt-ház különböző ágainak,

Zsófia – I. Béla (1060-1063) leánya az Askan-ház egyik ágának,

Mária – II. István (1116-1131) leánya Capet-házból kivált Anjou családnak,

Konstancia – III. Béla (1172-1196) leánya a Przemysl-háznak,

(Szt. Erzsébet) – II. András (1205-1235) leánya a Hesseni-háznak ősanyja.

 Rangos és rátermett magyar asszonyok legközelebb az Árpád-ház férfi ágon kihalása után hallattak magukról. A hősnők egyike volt a mohácsi csatát követően mintegy középkori Antigonéként Kanizsai Dorottya, aki a mohácsi csatát követően a halottak eltemetését és a végtisztesség megadását szorgalmazta (24 000 vitéz, köztük 2 érsek, 5 püspök, 16 zászlós és a király – a saját pénzen), valamint a fejedelmi férjét irányító Bornemissza Anna, vagy akár a Rákóczi-család beházasodott nőtagjai: Lorántffy Zsuzsanna, Báthory Zsófia és Zrínyi Ilona. Az egri nőket maga a várkapitány lánya, Dobó Klára irányította, és női követői az 1552-es török ostromban és a harcokban is részt vettek.

II. Rákóczi Ferenc édesanyja, a várvédő, Zrínyi Ilona élete és tevékenysége európai hírnévre tett szert (XIV. Lajos is elismeréssel szólt róla).

Zrínyi Ilona 1686-1689 között védte Munkács várát az osztrák ostromlók ellen, s családja és saját fenyegetettsége ellenére sem vált árulóvá.

Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége szintén a műveltség elterjesztésén munkálkodott. Az iskolák és a református egyház, valamint a Sárospataki Kollégium támogatójaként lépett színre, az utódok kihalásának esetén pedig vagyonát „az egész nemes Magyarországra” hagyta.

A főúri származású Teleki Blanka hatalmas javakkal rendelkezett, amelyet a magyar anyanyelv terjesztésére és nevelőintézet alapítására (előkelő lányok részére) fordított. Az 1848-as szabadságharc idején támogatta a honvédsereget, zászlót hímzett, sebesülteket ápolt, miután letartóztatták, tíz év szigorított várfogságra ítélték. Kegyelmet soha nem kért.

Batthyány Lajos és Damjanich János özvegye az örök hűséget jelképezendő, 1849. október 6-tól gyászruhájukat halálukig nem vetették le. A főúri hölgyek – ahogyan a köznép soraiban helytálló asszonyok – katonáskodó férjeik távollétében a maszkulin értékrend szerint kialakított világban is boldogultak. A török háborúk alatt, és Mohács után is a gazdaság irányítása, a birtokszervezés, a politika, a vallás teendőit ellátták, sőt, hadi tevékenységben is részt vettek.

A sor tovább folytatható, de ennyiből is kiderül, hogy a közéletben időről időre feltűntek tehetséges, művelt és bátor nők, azonban egyiküket sem tartották alkalmasnak arra, hogy a fiúági örökösödés folytonosságának megszakadásával uralkodói státust adjanak neki. A magyarországi utódlás a sztereotípiának megfelelően a patrilineáris leszármazási rend szerint történt, melyhez ragaszkodás az Árpád-ház ’kihalását’, közvetve pedig Magyarország sok évszázados, a mai napig ki nem hevert hanyatlását idézte elő.