In Dacia

A tordai sóbányák Traianus útján Dáciában

Régtől fogva úgy tartják, hogy Traianus útja éppen a tordai sóbányákig vezetett Budától (Acquincumtól). A nélkülözhetetlenül fontos só szüksége, az ásvány hihetetlen bősége, a végtelen könnyű lehetőség, hogy belőle még a környező provintiákat is olcsón ellássák, a megannyi felirat, ami itt is, ott is találtatik Traianus képmásával, mind-mind arra utal, hogy birtokosa Traianus lehetett. A csekély töredékben fennmaradt, valódinak vélhető ókori útkövezet hasonlatos ahhoz, aminőt itáliabéli bolyongásim során a Via Labica-nál találtam volt Rómából Palestrinába menvén, no meg a Via Appián és Flaminián, melyet minden irányból bejártam volt Nápolyból Bolognába és Milánóba tartván.

Ilyennek láthatta a Torda környéki tájat a barnabita szerzetes

Esős időben kiváltképp akkora a sár, hogy a postakocsi tengelyig süllyed, s ígyen tehát közelebbről lehetetlen is megismerni: ám a környékbéli városokban föllelt mérföldkövek eloszlatnak mindennemű kételyt afelől, hogy ez volna az ókori átjáró út. Sok száz túlontúl megrakott kocsi rekedt meg egy-egy találkozás során, ezért a kormány elrendelé, hogy a Kolosvárig vezető postaút hozattassék helyre: hat hónap alatt csupán öt mérföldnyit javítanának meg, miből következően legalább hét esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy teljes hosszában megjavíttassék.

És ilyennek a várost, Tordát

A város nem egészen szabályos formájú, hiszen több része lejtőn fekszik, ámde mégoly népes. A sóbánya igazgatósága, intézői, a bányászok, a számvivők, segédek, tanoncok és szállítók alkotják lakossága legnagyobb hányadát. Torda fölött egy mérföldnyi mélységben fekszik az ásványréteg; mindmáig öt sóbánya vagyon használatban, a többiben felhagytak a kitermeléssel, mivel vízzel teltenek föl. Köröttük a földfelszínt tiszta só borítja, mely tán az esőknek következtében kilöki magából az illékony részeket; másutt pediglen tengernyi kősótörmeléket láttam az úton, több ezernyi szekérre valót, ám de ott hever ebek harmincadján, hagyják veszendőbe, eső által pusztulni, azt bezzeg nem engedik, hogy bárki egy unciányit is végyen belőle. Ez a szigorúság azonban nem oktalan, hisz e nélkül a sókereskedelem is értelmét veszthetné. Mivel őkirályi méltósága Miksa volt az a neves személyiség, kivel elindulánk a tudásgyűjtő útra, mindenütt készen állottak rá, hogy hercegnek kijáró tisztelettel szolgáljanak bennünket; mindég voltak vélünk, kik segedelmünkre lehettenek; hatan szálltunk be egy hatalmas vászonzsákba, pontosan olyan olyanba, aminőbe egyszerre ezer fontnyi sót is fölhúznak; alig férénk el benne, igen kényelmetlenül voltunk, hisz senki sem állhatott kellőképpen a saját lábán. Egy motolla-formára vastag kenderkötél volt csavarva, azon eresztettenek lassankint le bennünket a négyszögletű torkon keresztül,mely legalább nyolcvan, vagy még több rőfnyit is kitett a sóbánya bemenetéig, s legalább még egyszer annyit a fenekéig. Ahogy leértünk, nagy sietvén kiszálltunk, merthisz éreztük, hogy az alinspektor igencsak összekent bennünket; ő maga is velünk szállt alá, ám fölöttünk lógott a kötélbe csavarodván, s éberen figyelmezett, hogy egyik kezével bármely pillanatban taszíthasson egyet a torok falán, hogy a zsákban utazók mindvégig középen maradjanak, csakhogy közben azt nem vette észre, hogy a faggyúgyertyával, amit a másik kezében tart, összevissza csöpögtet bennünket. Ennek utána egy szabályos kúp alakú mély üregben találtuk magunkat, melynek vízszintes átmérője százötven rőfnél is nagyobb lehetett. Ottan aztán a sóbányászatnak kétfajta módozatát is volt szerencsénk látni: az egyik a kúp perifériáján harántosan, a másik a közepén, ám mindenütt három hüvelyk magas, tizenhat széles és nyolc hosszú táblácskákat vágván, oly módon, hogy mindenik táblácska megüsse a nyolcvan fontnyi súlyt. Bámulatos könnyedséggel végezik e munkát: csákánnyal negyed unciányi mélységben megjelölik a vágás helyét, aláteszik az emelőt, s imígyen mindég egyenlő nagyságú darabok pattannak ki; ám őkirályi méltósága fölhívta figyelmünket reá, hogy e nagy tömb már nem egyben, hanem arányos rétegekben vala, ez azután a későbbiekben megkönnyíté a szétválasztását. Középütt akár háromszoros hosszúságú táblákat is vághattak, trapézos alakban (máshelyütt erre nem volt mód), s ezeket azután kedvök szerint darabolhatták föl. Ha a darab a kívántnál kisebb méretűre sikeredik, akkor a törmeléket kidobják, mint ahogy azt már föntebb is megjegyeztem. A bér oly formában állapíttatik meg, hogy az ásók mindenikét a felszínre juttatott táblácskák száma alapján fizetik ki; odafönt pénztároló asztal is áll, akárcsak a pénzváltóknál. A számvivő négy ezüstöt kap minden darabra, őnéki kell kifizetnie a munkásokat, így hát néki is érdeke, hogy azok minél többet, s minél serényebben dolgozzanak. Százötven vlach dolgozott ottan, mindenikük naponként tizennégy ezüstöt keresett; napi ezer nyolcvan fontos darabért, ahogy az a bérszerződésben is benne foglaltatik; az éves tiszta jövedelem eszerint százhúsz arany. A sót tizenkét darabonkint, lovak által forgatott emelővel húzzák a föl a külszínre, aztán ottan szekérre rakják, s úgy viszik a Maros folyóig, onnan, Kolosváron túlról pediglen Magyarországba. Ez a só durva, homályos, ám van benne valamiféle csillámkő, ami némiképp megtöri áttetszőségét; a salzburgi só emellett oly tiszta, mint a hegyikristály. Két kellemes meglepetésben volt részünk, mielőtt kikerültünk volna a sóbányából. Először egy nyaláb meggyújtott szalmát vetének alá a mélybe, mely által a kúp kivilágított fala oly képet kapott, mintha gyémántokkal leendett volna kirakva. Aztán a kúp egyik oldala az árnyéktúl csíkosan erezettnek látszék, pontosan olyannak, mint a vörösfenyőből készített asztal lapja. A mások az ágyúdörgéshez fogható légrobbanás volt, amit a mélybe vetett, előzetesen kifordított friss bivalybőr hallatott. Ennek utána végül a lovak által forgatott szerkezet segítségével, az iméntinél nagyobb gondossággal húztanak föl bennünket, s mindenikünk visszavonult a maga szálláshelyére.

Kolosvár

Vendéglátóm, az Esterházy család, mely akkoron Obrásában tartózkodék, a Kolosvárra vezető út legdélibb részén várt; én egyedül keltem útra. Aknán, Pókafalván, Veresegyházon keresztül utaztam egész álló éjjel, s alig több mint tizenkét óra alatt, késő délelőtt érkeztem meg. A város fekvése igen kedvező, a Szamos partján terül el, mely ellátja csőreggel, s egyéb fajtájú nemes hallal; a mezeje termékeny, még a napraforgó is megnő benne, a kukoricával együtt vetik, s emez támasztékul szolgál neki, mikoron érett virága súlyossá kezd válni. Sokkalta virágzóbb földeket láthaték arrafelé, mint másutt; így azután őméltósága oly szép termetű csikókat tenyészt, melyre sok egyéb főúr is bizton sóvárog.

Kolozsvár főtere a 19. század végén, még Fadrusz lovasszobra nélkül

Visszatértem hát újból Kolosvárra, s abban a szerencsében lőn részem, hogy őméltóságával bejárhatám a környék legjavát, mely hitvesének vagy az ő fivérének, a Gubernátornak vala tulajdonában. Sorra látogatánk Mocs, Szamosfalva, Gyalu községeket, szemügyre vettünk bozótot, nyájat, méhest s a havasokat, ellátogatánk Egerb egy, Dongó, Bedecsa, Sztana, Körösfő, Bogártelke, Sólyomtelke falvakba.

A Gubernátor, ki már Gyalun megvendégelé Őkir. Méltóságát is, birtonkának legnagyobbik kastélyában, melyet Rákóczi fejedelem építtete s ő is lakott benne elsőnek, bennünket is meghívott bonczhidai kastélyába, mely négyórányi útra található; épp a római katolikusok fényes ünnepét, a Corpus Dominit ülték. Mikoron véget ért az egyházi szertartás (…), az angolkert felé vettük útunk, mely lenyúlik egész a Szamos folyóig; voltanak benne templomok, kápolnák, utak, erdők, kör alakú terecskék, vízesések, malmok, egyéb építmények, halastavak sat… Meg is kérdezém őméltóságát, hogy a temérdek gubernátori teendő mellett miképp tud részt venni a kert csinosításában; s akkoron a kerti munkálatok igen hasznos módszerével ismerkedheték meg. Mint azt megtudtam, őméltósága már lemondott mind a négy fia javára az őket majdan megillető örökségről. Így azután fölébresztette bennük a versengés szellemét, hogy melyikük műveli meg előbb, s munkájával melyikük tiszteleghet jobban atyjuk bizalma előtt. Az ifjú József gróf, kire a bonczhidai rész jutott, rátermettségségével leginkább kivívhatá szülei elismerését. Bonczhidán hallottam az Angelus jelét a harangtoronyból, de nem harangozták, hanem dobolták. Mikor ennek oka iránt kérdezősködtem, megtudhatám, hogy a tatárdúlás idején is ezzel futamította meg az ellenséget a lakosság, s így maradhatott meg mint privilégiom.

A faluban élt még egy hagyomány a nép körében, mely bár igen hiszékeny, de jaj annak, ki csalárdsággal közeledik feléje! Úgy tartják, Szent László csodatételéről lőn szó, mert mindőn vakmerőn visszaszoríták s üldözőbe vették a tatárokat, azok aranyat szórtak bőven, hogy föltartóztassák a sarkukban vágtázó magyarokat; ám a védőszent apró kövecskékké változtatá az aranyérméket, ígyen senki nem esett kísértésbe, s nem is késlekedék azzal, hogy összeszedje, mind az ellenség után eredének. Ezért hívják e kövecskéket ma is László pénzinek.

Károlyfejérvár (Gyulafehérvár)

A várost manapság még a réginél is jobb módon megépített fal és erődítmény övezi, s huszonötezer harcos számára elegendő fegyverkészlettel rendelkezik; jelenlegi kormányzója Pikler generális.

Itten lehetett a tartomány püspökének residentiája. A székesegyház hatalmas, a capitolium kiváltképp fönséges: ám minthogy a hely kicsiny, a lélekszám is csekély, szinte csak katonák lakják; a prelátus ottan székel, ahol a kormány, vagyis Kolosvárt. Az egyetemen láttam volt egy nem túl elmésen megalkotott csillagvizsgáldát, melynek fölszerelése a hírneves magyar asztronómus, Zág báró szerint még sokkalta hitványabb vala. (…) Igencsak magas a környékbéli bányákból ideszállított ezüstnek aranytartalma; ezt megolvasztják, majd pediglen vízzel teli üstökbe belecsurgatják; harmadrésznyi az aranyhozama. Amabból huszonnégy, emebből tizenkettőszázadnyi kerül évenkint Bécsbe. A század kétszáz márkából, a márka tizenhat lothból áll, a loth pediglen az öt és egynyolcad aranytallér súlyával egyenlő. Ezek szerint tehát évente csupán a károlyfejérvári műhelyből, az ezüstöt leszámítván, 2.361.600 aranytallér vándorol Bécsbe.

A püspöki könyvtár végett megéri, hogy az ember ily messzire elzarándokoljék. Csodás építmény, látszik rajt, hogy oly célt szolgál, aminőért megépíttetett. Kerésnyi /(sic!) latinosan Cerasius/ kanonok Itáliába utazék nagyobb ismeretek gyűjtése végett, s hosszasan elidőze a paviai egyetemen is. Igen örvendett, hogy viszonzásképpen maga is vendégül láthatott taljánokat, s nem mulasztá el az idegen figyelmére méltó érméket, kéziratokat, avagy kódexeket annak kezébe adni. Ígyen tehát megismerkedheték egy eredeti Homérosszal, mely 1488-ban nyomtattaték Bernardo Nerlio által Firenzében; egy görög-latin zsoltárkönyvvel, mely Milánóból való, az 1487. esztendőből, továbbá a mi Minuzianónk Cicerójával, mely oly tiszta s ép vala, mintha még ki se adta volt volna a kezéből annak szerzője vagy kiadója. Megleltem ottan a Decretum Gratianit, mely 1472-ben, Mogontina által adaték ki, s két példány is lévén belőle, én elkérém az egyiket, s meg is kapám, azzal, hogy cserébe régi kiadású hazai műveket küldök majdan érte; bár igencsak hatalmas méretű e kiadvány, mégis elvittem Milánóba, s a Braideni Könyvtárnak adományozám. Hogy minő gazdag föliratokkal rendelkezik a püspöki kert, azt majd a későbbiekben megláthatjuk. A literatúrában s vele együtt a kegyeletességben is legkiemelkedőbb püspöknek ma is monsignor Manzadort, a néhai német barnabitát mondják, ki előbben az én rendembéliek rendfőnöke, majdan pedig a dalmáciai Segna püspöke lett, s onnan került azután át emide. Károlyfejérvárt lévő sírját nagy tisztelettel keresik föl. E városból származék Born, a híres természettudós és mineralógus, kivel magam is szoros barátságba kerülék Bécsben, hol ő életének végén élt. (…)

A székesegyház főhajója

Pávai Patak Márta fordítása