SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Pedro Soto de Rojas, a XVII. századi Granada barokk költője a következő sort írta egyszer egy könyve fedelére: „Sokaknak zárt Paradicsom, keveseknek nyitott kertek.” Federico García Lorca úgy érezte, a mondat talányos első fele a lehető legpontosabb meghatározása Granadának.
Az Albaicín domboldala az Alhambrából
A mondat jelentését nem az Alhambrában, hanem vele szemben, az Albaicínban, a carmenek városrészében értheti meg az ember.
Az Albaicín külön világ, város a városban. Fehér házak, folyami kaviccsal burkolt utcák. A magas, meszelt kőkerítések mögé nem lehet belátni, de a falak fölé ciprusok, fügelomb és irdatlan kandeláberkaktuszok magasodnak. Ezek a szemfülesen épített, az illetéktelen tekintettől gondosan elzárt kis kertek a nevezetes granadai carmenek. Napfény, zöld lomb, virágok és csönd. Vakítóan meszelt falak, lustán lépdelő vagy sütkérező macskák, s a hatalmas medvetalp-kaktuszok két-három méternél is magasabbra növő példányainak erdei. Ez az Albaicín délelőtt. Ember alig mutatkozik, csak néhány barnára égett bőrű, szakállas férfi üldögél sötét kalapban, kigombolt, fehér ingben, napfürdőzik szunyókálva a házacskája, barlanglakása elé kitett kisszéken.
Granada legódonabb lakóházai kifelé nem sokat mutatnak. Az Albaicín utcácskáiban hiába leskelődsz, minden ház zárkózott, nem köti az orrára a jöttmentnek, ki is a lakója, milyen kincset rejt odabent. Kevés, szűk ablak nyílik a fehér falakon, az is az épület felsőbb szintjeinek magasában. Ha kivárod a kellő pillanatot, s a kifelé igyekvő mellett belesel, akkor sem igen látsz semmit, mert növényekkel, virágos dézsákkal, nagy vászonkorsókkal teli, meszelt folyosóra nyílik a kapu. A folyosó valaha több csalóka kanyarulatot is tett, hogy a betolakodó minél tekervényesebb úton juthasson az otthon szentélyébe.
Mert a carmen nemcsak ház, kert és udvar, a carmen életforma. Bensőséges, ráérős, érzéki tempójú élet a carmeneké. A carmen olyan világ, ami igazából már nincs is, ami elmúlt.
Az igazi carmen soha nem nagy. Egy falatka éden. Olyan kert, amiben mindig van gyümölcs. A szó eredete is az arab szőlőskertben keresendő. Az a carmen, amelyikben nincs a kapubejáró fölé futtatva a szőlő, az nem is carmen. A carmenhez kell egy ház is. Az sem kell nagy legyen. A fontos, hogy kívülről senki ne lásson be, ámde bentről jó kilátás nyíljon. A carmen kert, ház, kilátás, növényzet, napfény, levegő együtt. Erkély, balkon, terasz, veranda. Egy kis víz. Az mindig kell. Nem tó, nem patak. De nem is makett. Egy kút, apró medence, néhány csorgó. Egy-két oszlop, szobor. A carmen mindig teraszos, hiszen a domb lejtőjére épült. A legszebb carmenek az Albaicín Alhambra felé néző lejtőin vannak. A carmen az ízlésen innen van. Nem kell hozzá. A carmen nem ízléses, hanem egyszerű. Kényelmes. Nem beszél a pénzről, nem árul el tulajdonosának anyagi helyzetéről semmit. Egyáltalán, semmit sem árul el, csak azt, hogy akinek carmenja van, annak carmenja van. És ez elég. Az igazi carment sokszor rideg, magas falak és rácsok kerítik. De ez nélkülözhetetlen is, hiszen a tulajdonosa nem kifelé, hanem befelé kíván élni. Hedonista. A szemlélődésnek és az élet örömeinek él. És tudja, hogy a boldogság a kicsi dolgokban a legízesebb.
A carmen életritmus. Ha ellátogatsz egy carmenbe, időtlenségbe csöppensz. Pohárka bor mellett beszélgetsz a tulajdonossal, aki egyszer majd feláll, kényelmesen kisétál. Nem invitál, de te utána ballagsz. Megmutatja a teraszokat, a kutat. Csippentetek pár szem szőlőt. Élvezitek a virágok illatát, hallgatjátok a madárdalt, a víz csobogását. Meg kell állni minden illatos, élénk- vagy méregzöld, sárga bokornál. Később előkerül egy falat sonka, egy szem olajbogyó. Halk zene. Flamenco. Lehet Bartók is. Aztán egy kis gyümölcs, sajt, majd ismét kisétáltok – megszagolni a jázminokat, megcsodálni a holdcitromot, mely minden teliholdkor új termést hoz…
Régesrégen a carmenek csak városszéli kis birtokok voltak. A régi idők nyaralói. Kis ház lugassal. A fontos a szellem, a hagyomány, a hit. A carmenek fénykora a barokk, méginkább a XIX. század. A mai Albaicín-béli carmenlakó, aki gyakran belga piktor, orosz muzsikus vagy kanadai mérnök, falusinak érzi magát. Eltanulta a régi albaicíni cigánytól, s maga is azt mondja, lemegyek a városba, bemegyek Granadába. De ha nem kell, nem megy sehova. Ott szeret lenni a falujában, a carmenjében, melynek rácsos balkonjáról a félóránként színét változtató Alhambrára lát.
Tempós, élvezetes, kicsit különcélet ez. A régi Albaicín-beliek azt mondják, a születésünk helyét nem választhatjuk meg, de ha szerencsések vagyunk, a halálunkét igen. Így aztán aki idegenből jött ide carmenlakónak, az is befogadtatik a halálban.
A carmen a kicsi, emberléptékű Paradicsom. Víz, lomb, gyümölcs. Ne feledjük, Andalúziában vagyunk. Ez már majdnem Afrika. Zuhog az ötven fokos délutáni napfény. Mint gyémántokat, úgy szórja a kút a vízcsöppeket. A carmen egy-egy kis Alhambra. A granadaiak úgy mondják: a carmen a természet győzelme az ész felett.
Sötétben, késő este bandukolsz az Albaicín sikátoraiban. Az ég nyiladéka – épp csak egy késpenge – érett narancssárga. Az Alhambra hatalmas bástyái lazacvörösek. Valahol macska vernyog. Lépdelsz a folyami kaviccsal burkolt, szűk utcákon, megpróbálsz belesni a kőfalak fölött, kovácsolt rácsok mellett, a pálmaágak és virágba borult bokrok résein egy-egy carmen világító ablakába.
Hogyan is írta Pedro Soto de Rojas?
„Sokaknak zárt Paradicsom…”
(Fotók: Gajdos Zsuzsanna és Száraz Miklós György)
