CSŐSZ GÉZA ● Nietzsche-t a női értékek filozófusának tartják. A sok véleményformáló gondolkodó között ritka titulus. De arról majd később. A fényképészetben viszont egészen más a helyzet, nőket fotózni mindenkori hálás feladat volt, és lesz – hol ilyen, hol olyan nézőpont szerint.Csősz Géza azonban ebben sem a könnyebbik utat választotta, bár felvételein a szépség és a kellem nem ritka vendég, és maguk a nők sem, mégis olyan arcukat mutatja, amelyről előtte nem gondolná az ember, hogy valaha eszébe jutna gyönyörködni bennük. Mégis, aki ránéz a képekre, megmelegedik a szíve tőlük. Csősz az A nők világa (Planète Femmes) című fotókiállításon Szegeden, első helyezést ért el.
Szerda délután
A tanítókisasszony
Dányi Erzsébet (Erzsike néni) 1925-ben született Csongrádon. Szerény fölművelő családból származott, édesapja kubikus volt, édesanyja kofáskodott, így a családi háttérből adódóan, az egyébként jól tanuló kislánynak nem sok esélye volt arra, hogy beteljesítse álmát, és tanítónő váljék belőle.
Erzsike azonban mindenáron tanítókisasszony szeretett volna lenni. Ezért levelet írt a kormányzónénak, s arra kérte, hogy támogassa őt, majd egy csongrádi országgyűlési képviselő szintén segítségére sietett, és a kislány felvételt nyert a nagyváradi tanítóképzőbe. A tizenöt éves lány 1941 decemberében szomszédasszonya kíséretében gyalog érkezett Nagyváradra. Noha az első évben tandíjmentességet élvezett, nyaranta dolgoznia kellett; a helyi óvodában korrepetálta a gyerekeket, ezért évente mindössze kétszer tudott hazamenni.
Miután kézhez kapta a diplomáját, a levelényi majorságba került, ahol részt vett az iskola megszervezésében, majd a mindszenti általános iskolába került, és nyugdíjazásáig ott dolgozott. Munkásságát elismerendő, vasdiplomát szerzett.
Szilasi László: TIK TIK
A Csősz Gézának van egy gyönyörű, Mamiya 645-ös típusú, középformátumú fényképezőgépe, méregdrága masina, nagy látószögű objektívvel, mások autót vesznek ennyiért, de nincsen nekik igazuk, Gézának legalább is nagyon nem lett volna igaza, ha autót vesz helyette, mert ő úgy tud belenézni abba a gépbe, és olyan ritmusban exponál, úgy nyomja meg azt a gombot, hogy a képein a város teljesen úgy néz ki, mint egy élhető hely, normális épületek, pazarló, szellős és belakott terek, megejtően barátságos, mégis eseménydús időjárás, és tök érdekes emberek, de tényleg, ezért épeszű ajánlat az, hogy én, azonnal megvásárolnám Géza munkaidejét, kilogrammra, iszonyú pénzekért, hadd vehessen autót is azért, mert az ő képein, végre, működik a város, lüktet és pulzál, szólnak a dobok, bizonyos értelemben egyfolytában majális van, falják a nők a vattacukrot, a férfiak meg vigyorogva, ráérősen söröznek, vagy épp fényképeznek, mert tudják, hogy a cigarettafüstjük mögé kifejezetten érdekes ábrákat rajzol közben a foltos lombozat meg a nap, és ezek az emberek vigyáznak a régi épületeikre, büszkék rájuk, néha úgy, hogy teletetoválják őket, mint a saját bőrüket, és élvezik is, hogy büszkék, és vigyáznak és tetoválnak tovább, és örülnek, hogy mindezt megtehetik, és szinte mindig süt a nap, de ha esetleg mégsem, akkor meg jön egy apáca, általmegy a keskeny pallón, s elrepül, a TIK?, hát a TIK az meg kész New York, vagy inkább Amszterdam, miközben persze Szeged az, ha meg igazán meleg van, akkor az emberek kiülnek a tereikre, a ligeteik gyepére meg a parti homokra, és még csak berúgniuk se kell, mégis állati jól érzik magukat, mert szeretik és becsülik és tisztelik egymást szemérmesen, és majd’ minden sarkon áll egy megilletődött nászpár, de a képeket valójában nem ezért szeretem igazán, hanem azért, mert az optimizmus mellett gyakran van egy kis él, szöglet, tüske, döfés, ami átüti ezeket a finom, fekete-fehér selymeket, és rányitja a szemedet arra, hogy az örökkévaló műanyagdemizsonok meg a soha le nem bomló petpalackok között, hogy a teszkóminőségű, festetlen, billegő sörpadon ugyanazok a posztszocialista, kirabolt zsírfejek múlatják az időt, mint, teszem azt, ötvenöt évvel ezelőtt, ugyanott, és hogy a lópikula, az bizony, akkor is csak lópikula, ha épp egy legelő, frufrus, végtelenül aranyos kis pónikából lóg ki, akárhogy szépítgeted is, és ezért aztán talán mégse tanácsolnám senkinek, hogy vegye meg a Gézát kilóra, mert a végén csak jól ráfaragna vele, ahogy én a Gézát ismerem, mert hát ez az egész együtt mégis valami olyasmit sugall, hogy mégse, a pozitív, forrásérzékeny fényei meg a kelet-európai létezés lassan, nagyon lassan világosodó iszonyat-borzalom árnyoldalai talán mind nem is olyan érdekesek, mert az a fontos, csak az a fontos igazán, hogy legyen egy hely, egy nagyobb, ellenőrizetlen, esetleg nem kifejezetten ronda tér, ahol olyan lehetsz, amilyen mindig is lenni akartál, és közben a hely, ami mindennek teret ad, semmiképpen se sértődjön meg azon, hogy téged, végeredményben, valljuk be: a hely, maga, az egy csöppet sem érdekel.
Csősz Géza: Anyu
