SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● A magyar Alföld lomhán tekergő folyóját, a Tiszát nevezték már pántlikának, kedves csavargónak, szelíd, zöld kígyónak. Egy 19. századi magyar hölgy, Pulszky Teréz így ír róla: „Ez egy igazi magyar folyó, nemcsak eredése és folyása, hanem karaktere miatt is. Normális állapotában csendes és egyenletes folyású, de vihar idején vadul kicsap a medréből.” Nagy botanikusunk, Kitaibel Pál „mindig zavaros”-nak mondja. A bömbölve rohanó, zabolázhatatlan Tiszát Petőfi a legszilajabb betyárhoz hasonlítja. Széchenyi egyenesen fajtánk bölcsőjeként említi a Tiszavidéket. Nekem a legjobban az 1790 körül Magyarországon átutazó francia Charles-Marie Salaberry márki szavai tetszenek, aki szerint a Tisza a „legszomorúbb és legsárgább folyó”. (Magyarország pedig a legsárosabb ország, melyet valaha látott.)

Mesés Magyarország album

De lássuk, az évezredek, évszázadok során mi mindent írtak a Tiszáról. A 4. századi római történetíró, Ammianus Marcellinus szerint „kénye-kedvére hömpölyög, hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű térségek között lomhán nyújtózik medrében”. Mátyás király taljánja, Galeotto Marzio úgy tudja, annyi hal van benne, hogy csak kétharmada víz, a többi hal. A németalföldi térképész-geográfus utazó, Matthias Quad von Kinkelbach, aki az 1500-as évek végén bolyongott magyar földön, megállapítja, hogy a magyarság „a Tiszát teljesen a magáénak mondhatja”. Az angol Edward Browne, aki 1668-ban az épp hogy megalakult Royal Society, a világ talán első tudományos társaságának megbízásából utazott – egyéb közép-európai államok mellett – Magyarországra, azt is megkockáztatja, hogy a „Tisza Európának halban leggazdagabb folyója”. John Paget 1836-ban arról tudósít, hogy „egy-egy árvíz után annyi hal marad a szárazon, hogy a disznókat is azzal etetik, sőt még a talajt is hallal trágyázzák”.

Sokan regélnek a meanderező, a minden talpalatnyi helyet kihasználva hömpölygő, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladó Tiszáról. Először bizonyára Mikszáth hajdani utazója jut eszünkbe, aki ha valamelyik tiszamenti falu hajóállomásán lekéste a postahajót, fogta a cókmókját, s átballagott a falu másik végébe, ahol éppen elcsípte az imént lekésett hajót, amelyik a folyó nagy hurokjain végigpöfögve akkor oldalazott oda a roskatag mólóhoz. Vahot Imre 1851-ben így ír a Tokajtól Szolnokig tartó hajóútról: „…kénytelen a gőzös össze-vissza kalandozni, s ezen tekergés miatt megtörténik, hogy némely helység, még akkor is, mikor azt régóta elhagytuk, különböző oldalról ismét elénk tűnik. Ha e kanyarulatoknál kiszáll valaki a gőzösből, gyalog a szárazon egy óra alatt eljut oda, hová hajó négy-öt óra hosszáig szokott elvergődni.” Jókai 1853-ban barangolja be a folyó mentét, s ladikolja, tutajozza a vizet. „Amíg a tutaj a nagy kanyarulatokat bejárja, kiszállunk s végigcserkésszük a félsziget berkeit…”. Kócsagokra, gémekre lesnek, vadászgatnak, majd alkonyattal a félsziget másik oldalán tüzet raknak, hogy parazsánál megsüssék a nyársra húzott vadkacsát, friss kecsegét, és – „…akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt.”

Persze nem mindenütt egyforma a folyó.

A Tiszahát folyójáról Krúdy így ír: „Őserdők szegélyezik a Tisza partjait, és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárású, kristálytisztaságú hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.”

Tiszahát. Nem is olyan régen még lápok, ingoványok, vadvizek világa volt. Az Alföld északkeleti csücskében meghúzódó, zsebkendőnyi területen ma négy ország osztozik – Szlovákia, Ukrajna, Románia és Magyarország –, de ha nem törődünk az emberi kisszerűség szánalmas és otromba szüleményeivel, a határokkal, megállapíthatjuk, hogy ma is egybefüggő, egységes arculatú ez a kis táj. Északról, keletről, délről is hegyek ölelik, s a hegyekből folyók, patakok, rohanó vizek érkeznek a síkra. Ungi-, Beregi-, Szatmári-, Szabolcsi-Tiszahát. Krasznaköz, Szamosköz, Rétköz. Az Ecsedi láp. Mind-mind vízre utaló elnevezések.

Nyírbátor, Tákos, Csaroda. Kiejteni is jó e neveket. Lónya, ahol talán még az 1213-ban királynéját gyilkoló Bánk Bán ásatta a mai templom alapjait. Csillogó, sziporkázó vizeket, hajnali szép ködöket, ligeterdőket idéznek e nevek. Ártéri erdők buja, őserdei gazdagságát. Későgót templomok pillekönnyű, hálóboltos mennyezetét. Húsvéti tojásnál szebben festett kazettákat, fából faragott, hímes padokat és szószékeket. És a fényt. Magas, keskeny templomablakokon elömlő napfényt. Meg a műveltség világosságát is, hiszen itt már közel Erdély, a másik haza, a törökdúlta Magyarország kultúrájának mentsvára. Rá emlékeztetnek a zsindellyel fedett, tűhegyes, fiatornyos templomtornyok, s az 1600-as, 1700-as években ácsolt harangtornyok is. Vámosatya, Túrricse, Zsurk. Nincs két egyforma fatorony. Mindegyikük egyéniség. Nem is esik nehezünkre élőlényeknek tekintenünk őket. Olyan lényeknek, akik bensőséges viszonyban vannak a felhőkkel, és többet tudnak nálunk az időről is. Múltról, jelenről, jövendőről. Talán egyek is az idővel, ahogy harangjaik kongásával mederbe terelik, ünnepre, vészre, gyászra tagolják az örök, szeszélyes mozgást.

Itt a Tiszaháton különben is másként tempózik az idő. Komótosabban, szertartásosabban. Mert ez még ma is a gázlók, révek, dereglyék, ráérősen pöfögő lusta kompok világa. A csorgó pofával, tűnődve iddogáló marháké. Itt még ma is a folyóra hajtják itatni a teheneket, s a szügyig vízbe gázoló barmok lassan isznak, elgondolkodva megbámulják a vízen úszó fatörzset, a part homokjában ácsorgó idegeneket.

Az 1840-es évek második felében Petőfi így sóhajt fel, midőn Poroszlónál körültekint az elárasztott síkon: „Gyönyörködve néztem jobbra balra a tájat, melly a kiöntés által hasonlított Amerika őserdeihez regényességében. És ez az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság…” A valaha huszárnadrág zsinórozásaként csalinkázó Tisza már valóban nem létezik – a XIX. századi szabályozás során a mederátvágásokkal a folyó síksági hosszát közel ötszáz kilométerrel megrövidítették –, de árvizek azért jönnek azóta is. Így hát ma is megesik, amiről 1468 felhőszakadásos őszén a másik költőóriás, Janus Pannonius így ír: „Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt, / Mindent egyformán elföd a tengeri táj.”

A tiszavirág

Ugyan nem a tiszai, hanem a dunai tiszavirágzásról írja, de olyan szépen írja, hogy Móricz Zsigmond soraival kell kezdenünk.

„Százezernyi apró fehér lepke. Gondtalanul és boldogan cikáztak, riszáltak a levegőben. Úgy, ahogy évmilliók óta minden nyáron életre jönnek ezek a véghetetlen művészettel megkonstruált kis élőlények, akik csak azért születnek, hogy egy boldog nász táncát eljárják, s meghaljanak. A természet kifürkészhetetlen rejtélyei között legkülönösebb, hogy ezek a nagyon finom s nagyon komplikált lények kizárólag szerelemre vannak teremtve; rágószervük s emésztőgyomruk egyáltalán nincs: addig élnek, míg az álcaképletből magukkal hozott életerő tart, s míg a szerelmi öröm fel nem őrli ezt a kis életet. Az embert kábulat lepi meg: ekkora perspektíva egy életpálya számára, s ily megbolondítóan degenerált zsenialitás a teremtésben. Soha művész nem merne ilyen szerves lényeket kitalálni.”

Jókai 1853-ban valahol a Szeged alatti Tiszán írja, hogy nem lehet időzni, „sietni kell, amíg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja”.

De mi is a tiszavirág?

Kezdjük azzal, amit mindenki tud. A tiszavirág (Palingenia longicauda) nem virág, és nem is pillangó – miként Móricz írja –, hanem rovar, mégpedig a legnagyobb európai kérészféle. Nyolc, tíz, olykor akár tizenkét centiméter hosszúságú, közelről kifejezetten színes: sárgás, zöldes, barnás árnyalatokban pompázik.

Kérészéletű, tiszavirág-életű, mondjuk arra, amit sajnálatra méltóan rövidnek tartunk. És akkor természetesen a tiszavirágzásra, a zajlás egyetlen napjára, néhány órájára gondolunk. Csakhogy a tiszavirág élete ezerszer hosszabb, mint amennyit látunk. A násztánc, vagyis a látványos rajzás tulajdonképpen haláltánc, hiszen amikor a kérész a szemünk elé kerül, akkor már három éve éli tiszavirágéletét, s csak párosodni, majd meghalni bújik elő. Aztán kezdődik minden elölről. Ugyanis párosodás után a megtermékenyített peték alámerülnek a mederfenékre, ahol a néhány hét múlva kikelő lárvák befúrják magukat az agyagos aljazatba, a meder talajába és falába, sok tíz- és százezres egyedszámú telepeket hozva létre. Így élnek nimfaüregeikben, hogy három év múltán, június elején vagy közepén előbújjanak párosodni és meghalni. Hogy miképpen jutnak fel a víz felszínére? A természet, mint unos-untalan tapasztaljuk, kifogyhatatlan a leleményből: régi megfigyelőik írják, hogy „az állat olyan könnyedséggel jut a víz színére, mint egy parafa dugó”. A víz mélyén a lárva teste lassan leválik az azt borító bőrrétegtől, eltűnnek a pillanatokon belül fölöslegessé váló kopoltyúfüggelékek, kifejlődnek a lélegzőnyílások, a test megtelik levegővel, s az állat teste felduzzad, majd a víz felszínére emelkedik. Cornelius és Le Baume így írják le az átalakulás végét: a lárva „fél percig mozgolódik a víz tükrén, s aztán görcsösen rángatódzik. Hátán megreped a bőre (exuvia), s belőle a következő pillanatban kilép az állat.” A megmaradt lárvabőrt a nép hajdan a kérész nadrágjának nevezte. De haladjunk csak tovább. A vízből késő délután, kora este felmerülő rovarok, miután levedlik a lárvabőrt, ellepik a parti cserjéket és fákat, másodszor is vedlenek, majd megkezdik rajzásukat a víz fölött, megkeresik a párjukat, s a levegőben párosodnak. A párzás után a hím elpusztul, a nőstény lerakja a vízen a petéit, majd követi párját az elmúlásba. Mintha virággal lenne behintve, a napsütött víz felszínét elhalt rovartetemek lepik el, lassan sodródnak tova a lomha folyóval – virágzik a Tisza.

Még egy érdekesség, amit kevesen tudnak. A kérészek röptét látva azt gondolhatnánk, nem valami kitűnő repülők. Tévedünk. A kérészfélék valóban nem a levegő akrobatái, de olykor harminc−ötven méter magasságba is felemelkednek, és kifejezetten könnyed, kitartó repülők. Igaz, ennek érdekében – éppen úgy, ahogy a süllyedő léghajó rémült utasai kihajigálnak minden fölösleges tárgyat – az állat lemond mindenről, ami a repüléshez és a szaporodáshoz nem szükséges. Nem táplálkozik, szájszervei visszafejlődtek, bélcsatornája is elveszíti eredeti funkcióját, ekkortól már csakis a levegő raktározására alkalmas, amely a szájnyíláson keresztül jut bele, s a rovart igen-igen könnyűvé teszi, úgyhogy az felpuffadt testével minden komolyabb erőkifejtés nélkül is sokáig marad fenn a levegőben.

A népdal kifejezetten borongós hangulatú – „Temető a Tisza, mikor kivirágzik / Millió kis lepke habja között játszik. / Egy sem él sokáig, míg számolok százig, / Temető a Tisza, mikor kivirágzik” –, de mi azért ne sajnálkozzunk, a tömeges rajzás az evolúció egyik kipróbált praktikája: a rajzás körzetében a madarak, halak degeszre zabálják magukat a rajzás első hullámaiban megjelenő példányokból, így a később előbújó állatok tíz- és százezrei sikeresen, zavartalanul végezhetik egyetlen dolgukat: a szaporodást.

(Fotók: JAKAB TIBOR. A szöveg és a képek a szerző egyik könyvének részlete: Mesés Magyarország, M-ÉRTÉK Könyvkiadó, Bp. 2011)