SZEPESI ATTILA ● A XV. század harmincas éveiben Temesváron született a Magyar Savonarolának is mondott ferencrendi szerzetes, Pelbárt, akit a ritkán nyájas, inkább feledésre hajlamos utókor Temesvári Pelbártként tart számon.

Szepesi Attila (boldogsagnet)

Némiképp persze igazságtalan őt a firenzei fráterhez hasonlítani, hiszen tény ami tény, ostorozta ő is kora kisiklott erkölcseit, de korántsem azzal a már-már eszelősségig fokozott és minden – az övétől különböző – nézetet tűzzel-vassal pusztító fanatizmussal, mint az Arno-parti város dominikánus aszkétája, akinek áldatlan tevékenysége nyomán nemcsak könyvek égtek el a fentebb erkölcs nevében gyújtott tüzeken, és aki végül maga is máglyán végezte.

A mi Pelbártunk, aki a keresztségben állítólag a Pál nevet kapta, a krakkói egyetemen végzett borostyánkoszorúsként (baccalaureatus) és belépett a ferences rendbe. Ezután sokáig a névtelenség homályában teltek évei, különösebb jele nem volt, hogy fényes pályafutás várna rá, ám amikor csodával határos módon túlélte a század hetvenes-nyolcvanas évei fordulóján dúló pestisjárványt – körülötte százával hullottak a társak – úgy érezte, a Teremtőnek tervei vannak vele. Első, az Istenanya tiszteletének szentelt könyve bevezetőjében így ír: „Megvallom, hogy azon súlyos betegség alatt, mely  rám nehezedett, s amelyből rajtam könyörülve ő szabadított meg, fogadást tettem neki e munka megírására, melyre enélkül – méltatlan és elégtelen voltom érzetében – semmi esetre sem mertem volna vállalkozni…”

A latinul író szerzetes – aki előbb esztergomi házfőnök lett, majd a budai franciskánus rendházban élt és tanított – sorra alkotta ezután nagyhatású műveit, a Stellariumot (Égi csillagkoszorú), a Pomeriumot (Gyümölcsöskert) meg a Rosariumot (Rózsakoszorú). A Stellarium a titokzatos égi számszimbolika nyomán halad. A Pomerium vezérlő gondolatát így fogalmazza meg: „Miképpen a gyümölcsösben különböző nemű termőfák, gyümölcsök és virágok vannak, úgy ebben a munkában is mindennemű és sokféle prédikációk, a tudománynak sokszínű virágai és az isteni titoknak üdvösséges gyümölcsei találhatók”. A befejezetlenül maradt Aureum Rosarium Theologiae (vagyis: Az isteni tudománynak aranyos rózsakoszorúja) a végső szintézis műve lett volna. Így vezeti be: „Az isteni tudomány aranyos rózsakoszorújának nevezett munka megírásához fogtam hozzá, hogy mind az abc sorrendjének, mind pedig a munka nevének alkalmasabban megfeleljenek. Amint ugyanis a föld elrejtett erezeteiből kiragyogó értékes aranyércet a tűz olvasztja össze, éppen úgy e munka folyamán a teológiai bölcsesség mélységeiben rejtőző finom kérdéseket s megokolásokat a szent doktorok, gondos elmélyedés után, a szeretet lángjaival, a lelkek üdvözülésének buzgalmával rakják egybe…”

Pelbárt könyvei nyugati minták (Beda Venerabilis, Alcuin, Johannes Gritsch és mások) nyomán alkotott, de egyéni ízekkel, a hazai élethez szabott profán históriákkal is gyakran fűszerezett prédikációk és példabeszédek, melyek lényegében azzal a céllal születtek, hogy a – nem föltétlenül a szerzőjük intellektuális nívóján álló – magyar papságban termékeny gondolatokat ébresszenek és példákat adjanak a szentbeszédekhez.

A nagytudományú és nagytekintélyű szerzetes alakját a történetíró Istvánffy Miklós nem éppen impozáns jelenségként állítja elénk: „Idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt”. A Pomerium címoldalán látható rajz, mely íróasztalánál ülve oldalról mutatja be Pelbártot, megerősíteni látszik a historikus rajzolta torzképet. Ám akármilyen volt is a külseje, nem véletlenül lett a magyar franciskánusok legnagyobb tanítójává. Műve a középkor ízeit őrzi, de a reneszánsz születő szellemétől sem egészen idegen.

Szerinte ahhoz, hogy a kísértésektől megszabaduljunk, meg kell ismernünk az ördög észjárását. Ez két bűnből, a nagyfokú kevélységből és irígységből keletkezik. „Amikor látja, hogy az ember olyan állapotban van, hogy bűnbe eshetik és az ördög uralma alá kerülhet, akkor kevélysége, mellyel kivételes kiválóságra törekszik, arra indítja, hogy az embert a bűn által a maga uralma alá vesse”. Minden e két ősbűn leszármazottja, gyűlölködés, kevélység, pompakedvelés, bujaság és felfuvalkodottság, tunyaságra való hajlam, hittől való eltévelyedés, hatalomvágy és kapzsiság. „Bár az ördög – írja Szent Bonaventúra szavait kölcsön véve – sokkal erősebb és hatalmasabb az embernél, mégis Isten segítségével diadalmaskodhat a kísértő felett”.

Egyik profán példabeszédében Pelbárt elmondja, mekkora meglepetés érte a gyóntató papot, amikor egy titokzatos idegen felsorolta neki a bűneit. Így feddi meg: „Fiam, ha ezeréves lennél, azalatt is túlzás lenne ennyi nagy bűnt elkövetni.” Ekkor a gyónó bevallja, hogy ő nem más, mint az ördög. „Több vagyok, mint ezeréves, és számtalan sok bűnt követtem el, ezért akarok gyónni…” A pap erre közli: háromszor kell a földre vetnie magát és alázattal feloldozást kérni a Teremtőtől. Mire az ördög, akinek alaptermészete a kevélység, és képtelen megtagadni önmagát, így szól (mielőtt köddé változna): „Képtelen volnék ennyire megalázni magam…”

Ugyancsak a gaztettek következményeire intő példázat a „kalapáló szerecsenekről” szóló. „Egyszer volt két párizsi barát, akik gonoszul éltek. Egyikük meghalt és társa, amikor nemsokára a mezőn sétafikált, keserves kiabálásra lett figyelmes. Közelebb menve meglátott egy tüzes kemencét és két koromfekete szerecsent, akik kalapácsokkal ütöttek valakit. Megkérdezte, kit kínoznak, mire ezt a választ adta az egyik kalapácsos: A te társad lelkét. És – kérdi a megrettent barát – mennyi ideig tart ez? Mire a szerecsen: Örökké, mert ez a megtévelyedett az erény helyett mindig a bűnt választotta, és így vétket vétekre halmozott”.

Az ördögi kísértések igazi természetét az évszázaddal később élt és alkotott Bornemisza Péter fejtette ki a maga teljes mélységében. Az ő felperzselt tájaihoz, eszelős nőfalóihoz, parázna deákjaihoz, lóval és ebbel „baromkodó” nőszemélyeihez, férfiruhába bújt leányt rejtegető vagy épp gyerekekhez kajtató papjaihoz és buja apácáihoz, vérgőzös hadvezéreihez és istentagadó latraihoz képest Pelbárt tévelygői jámbor lelkek.

Szerzetesünk példázatai, ezek a profán kis történetek üdítő színfoltjai írásainak, melyek gyakran hosszadalmas, moralizáló elmélkedésekbe torkollnak. Ír a sáskák angliai pusztításáról, melyeket a Teremtő küldött az emberek megfenyítésére, olyannyira, hogy a falánk férgek szárnyán ez a felirat olvasható: Isten haragja. Elmeséli az akasztófára jutott ifjú olasz esetét is, akiről szerzetestársai elmondják, megtévedt társuk azért őszült és vénült meg hirtelen, hogy ezzel példát állítson a többiek elé: hosszú élet vár rájuk, ha a bűnt elkerülik. Summa summárum: olyan az ördög, mint az árnyékszéktisztító, aki kerülné ugyan a bűzt, mégis dolgozik benne a maga hasznáért…

A franciskánus rend büszkesége, késő-középkori irodalmunk egyik legnagyobb alakja közel hetvenesztendős lehetett, amikor megérezte ereje hanyatlását. Félbe maradó művei befejezését tanítványára és a rendfőnöki poszton utódára, Laskai Osvátra bízta. 1504 január 22-én hunyt el a budai ferencesek kolostorában.