HJB ● De mi történt Nórával, miután becsapta maga után a kaput? A kérdés roppant izgatta az Ibsent olvasó korabeli elméket. Szinte sikamlós volt elképzelniük, hogy a polgári, jó sorban élő asszony elhagyja férjét, és a maga feje után megy.
fotó: Puskás Ivett
további képei az OU-ban: https://oroszlanosudvar.hu/2013/06/05/napkapocs/
– Ülj le. Hosszú lesz. Sokat kell beszélnem veled. – mondja Nóra az urának, s immár felnőtt, emancipált nőként pontról pontra levezeti döntésének okát. George Bernard Shaw szerint ez a jelenet nyitott új szakaszt a drámatörténetben, mert ezúttal a házasságot nem szerelmi bonyodalom, hanem erkölcsi összeférhetetlenség – ráadásul a nő részéről indítva – bontotta fel. Ibsen mellett Flaubert Bovarynéja és Tolsztoj Karenina Annája is hasonló sorsfordulatot kreált, de a szerzők a mű végén elbuktatták őket lázadásukban. A nőtudományokkal foglalkozók sokat idézett példája a Nóra-történet. A mai közönség alig is tudja felmérni, mennyire forradalmi jelenet volt, hiszen manapság naponta találkozik ilyesmivel. Talán éppen Nórának – illetve Ibsennek – köszönhetően, akinek legalábbis papíron sikerült a kitörés. A műhöz megszámlálhatatlan folytatást írtak, melyek az elmúlt évtizedek hétköznapi életében mintha életre keltek volna.
Néhány, ha úgy tetszik kortárs befejezés, egy 2003-2008 között végzett kutatás eredményéből, amely 25-40 év közötti nők körében történt (HJB: Újnőkorszak).
Részlet az életútinterjúkból:
Folytatás 1:
38 éves vegyészmérnök, elvált, egy kisfiú édesanyja.
„Amikor eldöntöttem, hogy nekiindulok, éppen 25 éves voltam. Elegem volt az otthoni zűrökből, de tudtam, nem fogok csak azért hozzámenni egy pasashoz, hogy kimenekítsen a szülői házból. A szüleim anyagilag nem tudtak segíteni, nem is nagyon kötöttem az orrukra a dolgaimat. Két év sodródás után végül mégis házasságot kötöttem egy nálam jóval idősebb férfival, mert valahogy az élt bennem, hogy egy férfihoz kell tartozni. Persze nem sokáig tartott a frigy, de megfizettem érte, alig tudtam lelépni. Mivel senkit nem avattam be a tervbe, hogy válok, egyedül kellett végigcsinálnom. Közben rájöttem, hogy valóban csak magamra számíthatok. Nincs számonkérés, ellenőrzés, szemrehányás azóta. Rövidesen nyakamba vettem a világot, és két évig csavarogtam benne. Először baby-sitter lettem, utána már családtag annál a háznál, ahol dolgozni kezdtem. A gyerekek felnőttek, én maradtam, tökéletesen beszéltem angolul, amikor hazajöttem, sok lehetőségem adódott belőle. De nem egyedül jöttem ám haza, hanem a fél-angol kislányommal. Apukát azóta se láttuk… Akkor kezdődött el számomra az igaz felnőtt élet.”
Folytatás 2:
44 éves közgazdász, külön élő, két fiúgyermeke van.
„Én már az elején sem bíztam magam a véletlenre. Önállóan és függetlenül kezdtem dolgozni egy megvalósítható, jól menedzselt projektben, abban az időben, amikor a nőség mindössze annyi előnnyel járt, amennyit a női hiúság kielégítői juttattak. Mivel a hierarchikus rendszerekben inkább vezető szeretek lenni, előfordult, hogy párhuzamos pozícióban dolgozó férfiakkal volt összetűzésem. Konkrétan egy átszervezésnél a jelentősebb témáimat – amelyekben sikerre és ismertségre tettem szert – el akarta venni egy vezetővé kiválasztott munkatársam, aki kb. 3 évet dolgozott velem. Sajnos a férfiuralmi társadalomban még ma is nap, mint nap érzékelhető a nőneműség hátránya, kicsiny és nagy dolgokban egyaránt. Az igazi métely az, ahogyan a már beidegződött, ’természetes’ társadalmi elvárásoknak automatikusan meg kell felelni. Régen föl sem merült, hogy egy férfi tévedhet. Ha igen, jött egy futó szájonvágás, és a nőcinek nem volt kedve tovább okoskodni. Ma már ez ritkán van így. Bár a férfiak jó része szerintem, szívesen pofozkodna, csak nem mer.2
Folytatás 3:
37 éves tréner, csoportvezető, férjezett, gyermektelen.
„Eleinte sokáig kallódtam, mert nem tudtam megérteni, hogy most már kint vagyok az életben, nincsenek velem a szüleim, akik pátyolgassanak, és ha üres a hűtőm, magamra vethetek. Mindenfélével próbálkoztam, de nem volt kedvem szenvedni, ezért gondoltam, hogy legjobb lesz, ha férjhez megyek. De a férjem sem akart segíteni, és megint csak üres volt a hűtő – most a pénzhiány miatt –, és megint csak magamnak köszönhettem. Elkezdtem gondolkodni, mi legyen. Rájöttem, hogy a férjem tőlem várja azt, amit én a szüleimtől régen, én viszont pont azt nem akartam. Elváltam tőle. Nagyon tanulságos volt, hisztizett, mint egy kisgyerek. Rájöttem, hogy akkor leszek boldog, ha megtalálom azt a tevékenységet, amit szeretek csinálni, amin keresztül másoknak is örömet hozhatok, ami boldogsággal tölt el. Keményen kezdtem dolgozni, tanultam, éjszakáztam, és 24 éves koromra vezető lettem a cégnél. Munkahelyi konfliktusaim abból fakadtak, hogy nem szeretem a szeszélyes, önmagukért való szabályokat és a megalázó viselkedést. És ezt a beosztottjaimmal szemben sem alkalmazom. Talán az a titkom, hogy én mindig önmagam adom, és ehhez szívesen kapcsolódik bárki. Meghagyom a férfit a férfi szerepben, amennyire csak lehet. Sok éve újra férjhez mentem, a házasságom stabil, a szeretet és az együttműködés kapcsol bennünket egymáshoz. De mellette van partnerkapcsolatom is. Az nekem a játék, az öröm, a szexualitás együtt. Gyermekem nem született, kideríthetetlen egészségügyi okok miatt. De nem adom fel, ezt is megoldom valahogy!”
Folytatás 4:
42 éves lakberendező, egy kislány édesanyja.
„Amikor elkezdtem saját életemet, albérletbe költöztem. Valahogy jelképes volt, hogy eljövök otthonról. Persze nem bírtam túl sokáig egyedül, és férjhez mentem. De az árát, hogy odaköltözhettem valakihez, nem akartam kifizetni. Legalábbis nem úgy, ahogy kérték tőlem. Másodszorra sem akartam ’fizetni’ (elszámolás pénzzel, idővel), és megint elváltam. Közben elpuskáztam egy csomó munkahelyi ziccert. A válások után nekiugrottam dolgozni, most egy vállalkozást vezetek, sikerrel. Az idén harmadszor mentem férjhez, most egy nálam jóval fiatalabb fiúhoz (29 éves). Eddig ’hozzám valókkal’ kísérleteztem (öt évvel idősebb tanárember, nyolc évvel idősebb mérnök), és mindig az volt a végeredmény, hogy egy ideig futottunk egymás mellett, és amikor én elhúztam volna mellettük, jött a cirkusz. Nekem ebből elegem lett. Elhatároztam, hogy ezentúl nyílt kártyákkal játszom! Ennek a fiúkának az elején megmondtam: nézd, nekem egzisztenciális gondjaim nincsenek, fix állásom és jövedelmem van. Kis bátorsággal az anyád lehettem volna. Most az én házamba költözöl, az én főztömet eszed, az én fürdőszobámat, ágyamat, életemet használod. Itt az van, amit én mondok. Vállalta. Hat éve vagyunk együtt különösebb bonyodalom nélkül. Én nem fogom őt különösebben, mehetne, ha akarna, de nem megy. Viszont nem szólhat bele az én életembe. Alapjában jól megvagyunk, olyannyira, hogy a lányom mellé szívesen szülnék egy közös gyereket is. Hogy tíz év múlva, mi lesz, arra meg nem akarok gondolni. Ráérek akkor aggódni miatta. Ha egyáltalán kell.”
A hagyományos szereposztás évezredekkel ezelőtt kialakult szokása, hogy a megélhetéshez szükséges javakat a férfi teremti elő családjának. Hogy a háttérben (otthon) mi történik, azt valójában csak a női szereplők tudták és tudják a mai napig; hogy mi az ára a hétköznapokon is szépen terített asztalnak, a reggelre frissen vasalt ingnek, melyek hiányát annak idején csak elvetemült némberek merészelték megkockáztatni.
A menyasszonyból egyetlen éjszaka leforgása alatt háziasszony lesz, ami különleges státust jelent. A nők hamar felismerték, hogy míg a hagyományos szkript szerint az együttélést megelőzően a férfi udvarolt nekik, addig a házasságban/együttélésben megfordul a helyzet, amit kénytelenek elfogadni. A folyamat sorrendje a gyakorlatban az, hogy a férfinak kell megszereznie a nőt, utána viszont a nőnek kell megtartania, és kiszolgálnia őt, miközben éppen megkezdett önálló életét is építgetné. Szendi (39 éves főkönyvelő, férjezett, két kislány édesanyja) esetében is így történt:
„Amikor húszévesen férjhez mentem, azt hittem, révbe érkeztem. Halálosan szerelmes voltam, nem érdekelt se tanulás, se szórakozás – legalábbis a férjemen kívül senkivel nem mentem sehová. Boldognak éreztem magam, és hálásnak, hogy én is beírhatom az űrlapokon, hogy ’férjezett’. A családom örült a partinak, már csak a gyerek hiányzott. Én ugyanúgy kezdtem a házasságot, ahogyan a szüleimtől láttam: házimunka, gyereknevelés, ami kizárólag a nő feladata, mindent elvégeztem, és vártam haza az uramat. Közben dolgozni is jártam, segítségem nem volt, a szüleim vidéken laktak, a másik ágon meg nem olyan volt a viszony. A férjemnek nem tűnt fel semmi, elfogadott mindent, adni nem sokat adott. Eljárt itthonról, haverok, ki tudja, mi még, én meg őriztem otthon a tűzhelyet. Egyre több barátja lett, nekem egyre kevesebb. Válásra eleinte nem is gondolhattam, anyagilag nem engedhettük meg magunknak.”
A fenti elbeszélésben több tradicionális forgatókönyv is felismerhető: a fülig szerelmes nőnek férjhez kell mennie lehetőleg huszonéves korában, a férjét ki kell szolgálnia, elválnia nem illik a gyerekek érdekében, de képtelen is elválni a család gazdasági helyzete miatt, és ilyenformán lesz tökéletesen önfeláldozó, vagyis jó feleség. Utóbbiak a nőre nézve fontos tulajdonságok, melyek elégtelensége súlyosabbnak számít a jó férjség hiányánál. Szendi így folytatja:
„Ahogy teltek az évek, lassan magamhoz tértem az első kábulatból, és rájöttem, ezt nem akarom. Hogy állandóan lessem, mikor jön haza a férjem, mit csinál, hogy a kedvében járjak, és akkor talán emberszámba vesz. Amikor a gyerekeim iskolások lettek, vettem egy nagy levegőt, és felvételiztem a számvitelire, és felnőtt fejjel elvégeztem. Volt nagy meglepetés, amikor megtudta, és főleg akkor, amikor új állásom is lett. Ő maradt, aki volt, de főképpen ellenem beszélt, mert szerinte kisfeleségemnek otthon a helye, én meg elhanyagolom a családot, amióta ilyen fene képzett vagyok. Nehezen tettem túl magam, mert én átlagos családi életre készültem, és ahhoz képest én rúgtam fel a szabályokat. Azért együtt maradtunk, de ma már minimális kapcsolatunk van. A férjem haragszik rám, hogy már nem vagyok az a régi kis cicabogár, akit elvett, én pedig nem tudom elfelejteni neki, mennyire kihasznált. Várom, hogy a lányok kirepüljenek, és akkor én is továbbállok, akármit is szól. Hogy miért alakult ez így? Sokat tűnődtem rajta. Talán, mert átalakultak az évszázadok óta megszokott szerepek. A többség talán csak ösztönösen érzi a változást, kevesen vannak közöttük, akik tudatosan élnek. Nehéz az ösztönös EGO és az IQ között oda-vissza gyalogolni, holott csak összhangba kellene hozni a kettőt. Az elmúlt tizenöt év egészen más világlátást vetett fel. Én nagyon szívesen lennék ’gyenge nő’, ha valaki hajlandó lenne erős férfi lenni mellettem, de kiszolgáltatni nem akarom magam. De azt látom, hogy anélkül nem megy. A férfiak elvárják, hogy a nő alámenjen.”
A válást követően a gyermeket többnyire az édesanyja neveli, és az önálló, erős anya-modell láttán a gyermek óhatatlanul a női dominanciát tarthatja természetesnek, s személyiségének alakulását, majd későbbi mintakövetését is befolyásolja. A társadalmi tudatban jelen lévő férfidominancia modelljét a nők is támogatják nevelési módszereikben, sőt maguk örökítik a viselkedési szokásokat saját fiú- és lánygyermekeikben. A közvélemény hagyományosan férfitulajdonságnak tartja a versengést, ám a fennmaradásért küzdő anya is kénytelen e tulajdonságot élesíteni magában, miközben nőiesnek tartott attitűdje háttérbe szorul. Az ily módon szerzett modern szereposztás viszont arra figyelmezteti a nőket, ha nem vigyáznak, női alkalmasságukat igazolandó, újabb bizonygatásba bonyolódhatnak.
A második rész:
https://oroszlanosudvar.hu/2013/06/15/hagyomanyos-tunder/
