SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ● Cigány rabszolgaság Európában? A XIX. század derekán? Akkoriban, amikor Liszt tanulmányt ír róluk és zenéjükről? Amikor nemzetközi útvonallá nyilvánítják a Dunát? Mit csodálkozunk? Hiszen az 1800-as évek első felében a földkerekség talán nagyobbik felén még él a rabszolgaság. New Yorkban csak 1827-ben törlik el. Észak és Dél háborúja előtt Amerika déli államaiban négymillióra tehető a fekete bőrű rabszolgák száma. Nekünk, európaiaknak sincs okunk büszkeségre: Anglia 1807-ben tiltotta be a rabszolgakereskedelmet, Spanyolország és Portugália még később, amerikai gyarmatain Franciaország 1840-ben. A román fejedelemségekben történetesen cigányok voltak a rabszolgák. Számuk a 18-19. század fordulóján több százezer lehetett.
2006 februárjában Constantin Bălăceanu-Stolnici, a bukaresti román akadémia tagja elismerte, hogy családja – miként általában a román bojárcsaládok – évszázadokon át birtokolt cigány rabszolgákat. A romániai cigány rabszolgaság eltörlésének százötvenedik évfordulóján az akadémikus ősei nevében is bocsánatot kért a romániai cigányságtól, s elmondta, hogy ezt annak ellenére elengedhetetlen gesztusnak gondolja, hogy felmenői már emberöltővel az abolicionista törvény megszületése előtt, már 1835-ben önként felszabadították rabszolgáikat.
Havasalföld és Moldva
Összefoglaló művében Sir Angus Fraser így ír: „Havasalföld és Moldva különleges – és szégyenteljes – színterei a cigány történelemnek: a cigányokat itt tudatosan és módszeresen rabszolgasorba vetették”. Szerinte a „XIV. és XV. századból fennmaradt szláv nyelvű iratok többsége is arról tanúskodik, hogy a cigányok a dunai fejedelemségekben röviddel megérkezésük után szolgasorba kerültek.”
Havasalföld, mint önálló állam valamikor a 13. század végén, a 14. század elején jött létre, Moldvában pedig a 13. században alakultak az első kenézségek. Kicsik és erőtlenek voltak, a kijevi majd a halicsi fejedelemség „patronálta” őket, majd a tatárok lettek az uraik. Nagy Lajos tatár hadjáratai nyomán Dragoş, Moldva első vajdája a magyar király hűbérese lett. Ekkortól, a 14. század derekától számolhatunk Moldvával mint állammal, mely a lengyel, magyar, török hatalom közt egyensúlyozva létezett.
A cigányok havasalföldi jelenlétének első írásos emléke 1385-ből maradt fenn: I. Dán vajda a nemrégiben alapított vodiţai Szent Antal-kolostor negyven cigány (atsingani) családját említi egy adománylevelében. A Tismana kolostor cigányait rendszeresen említik a 14. század végi, 15. századi oklevelek. 1388-ban a koziai kolostor Mircea cel Bătrăntól, Öreg Mircea vajdától háromszáz cigány családot kap.
Moldvában is tudunk cigányokról: 1414-ben Jó Sándor (Alexandru cel Bun) vajda egy adománylevelében Ţiganesti kenéz faluját emlegeti, 1428-ban pedig harmincegy sátornyi cigányt adományoz a bistriţai kolostornak. Az 1457-től majd’ fél évszázadon át uralkodó Nagy István (Stefan cel Mare) vajda egy havasalföldi hadjáratában egyebek közt (állítólag) közel húszezer cigányt zsákmányolva tér vissza Moldvába.
Rabszolgák vagy jobbágyok?
Vajon az oklevelek emlegette megfoghatatlan és arctalan cigány családok valóban rabszolgák? A történészek többsége szerint azok. Csakhogy a történészek többsége nem tisztázza, hogy mit is értsünk rabszolga alatt.
A rab, rabszolga értelmű rob, robie szavakkal egy 1445-ből fennmaradt oklevélben találkozunk először. II. István moldvai fejedelem elrendeli, hogy a felszabadított rabszolga „szabadságban éljen”, senki ne zaklathassa őt rabszolga múltjával, és senki ne vethesse ismét fogságba. A rob ugyanazt jelenti, mint a szláv nyelvű oklevelek holop kifejezése. A şerb, şarbă szó általában jobbágyot jelent, de olykor rabszolga értelemben is használták. Havasalföldön a rabszolga elnevezése idővel egyszerűen nációja neve: tatár, cigány, szerb. Vagyis az etnikai tartalom mellé szorosan felzárkózik a társadalmi állás.
Az egyik forrás szerint a cigányok az egykori szabad paraszti közösségben jobbágyokként működtek – sok esetben nagyobb mozgásszabadsággal, mint jobbágysorsú román társaik. Egy indulatos dolgozatban azt olvasom, hogy a román vajdaságokban élő cigány rabszolgák helyzete csakis az amerikai Dél fekete rabszolgáinak borzalmas sorsával hasonlítható össze. Tulajdonosaik adták-vették, megkorbácsolhatták, megkínozhatták őket, családokat szakíthattak szét, szökés vagy súlyos fegyelemsértés esetén akár ki is végezhették őket.
Ion Budai-Deleanu, egy Hunyad vármegyéből 1787-ben Lembergbe csángált görög katolikus vallású román tisztviselő, a Tiganiada – Miskolczy Ambrus magyarításában: Cigányiász – című szatirikus eposz szerzője így kesereg: „Cigányok sehol sem fordulnak elő olyan nagy számban, de talán sehol sem oly boldogtalanok, mint Moldvában és Havaselvén.”
Házi szolgák vagyhadifoglyok?
Kinek higgyünk? Mik voltak ők? Rabszolgák, rabok, hadifoglyok, jobbágyok? Netán kényeztetett házi szolgák? Ne feledjük, nemcsak cigány, hanem fejedelmi, kolostori és bojári birtokokon szolgáló bolgár, török, tatár rabszolgákról is szólnak a korabeli források. Mint élő szerszámot, földet, állatot, úgy adják-veszik őket. Önmagában ez nem jelent földi poklot, hiszen – mint föntebb már láttuk – a jó gazda nagyon is megbecsüli földjét, jószágát, így rabszolgáit is.
Vajon a moldvai és havasalföldi szláv nyelvű oklevelek holopjai rosszabb sorsúak, mint kijevi vagy szerb társaik?
Üstfoltozók, Sebők Soma, 1904 (Néprajzi Múzeum Fotótára)
A román vajdaságokban a rabszolgák, miként a föld is, a fejedelemé voltak, ő adományozta, árulta őket, az ő engedélye szükségeltetett tartásukhoz, vásárlásukhoz, eladásukhoz, öröklésükhöz, cseréjükhöz is. A cigány rabszolgák különféle szolgáltatással tartoztak, de az 1500-as évekből már olyan adat is rendelkezésünkre áll, ami szerint megadott munkanapot ledolgozva már saját (jobbágy)birtokukon gazdálkodtak. Egy 1620-ból fennmaradt irat Havasalföldön működő aranyász cigányokról tudósít. A „cigány rab” kifejezés, írja egy másik tanulmány, sosem fordul elő a moldvai és havasalföldi oklevelekben, hiszen a két szó értelme ugyanaz. A román fejedelemségekben ugyanis szabad cigány nincs. Érkezzék Bulgária, Görögország vagy Szerbia felől, a nomád cigány – ha a román fejedelemségek valamelyikének a területére lép – azon nyomban a vajda, a fejedelem tulajdonává, rabszolgává lesz. És ennek a rabszolgának a helyzetét nem azzal írhatjuk le a legpontosabban, hogy elveszítette a szabad mozgás lehetőségét, hanem azzal, hogy nem számít többé személynek. Olyanná lesz, mint gazdája bármely más ingósága.
Miért alakult ki a rabszolgaság?
Kezdjük a gazdasági érvekkel. A 14. század elején létrejött fiatal román fejedelemségek eleinte az észak-déli irányú közvetítő kereskedelemből húzták legnagyobb bevételeiket. A Hanza városok, Lengyelország és a Levante között kínáltak biztonságosabb utat a tatárok által fenyegetett, hagyományosan keletebbre húzódó kereskedelmi útvonalnál. Csakhogy az 1400-as évek legelejére ezek az utak veszítettek fontosságukból, ezért alaposan megcsappant a bevétel is. Fejedelem, bojárok, kolostorok mit tehettek? Idézem Sir Angus Frasert: „Rabszolgasorba taszították a cigányságot, hogy kisajátíthassák tudását, munkaerejét.”
A hagyományossá lett cigány mesterségek – kovácsolás és lakatos munkák, üstkészítés, fafaragás, kosárfonás – mellett más kötelmeket is a nyakukba varrtak: csikó- és lóadóval, futárszolgálattal, méhészkedéssel (vagyis mézzel vagy a helyette fizetendő kaptáradóval), olykor hóhérkodással is tartoztak.
Olyan kutatói vélemény is létezik, miszerint a lakóhelyüket és foglalkozásukat sűrűn változtató, sok nyelven értő és beszélő cigányok megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak tűntek a lakóhelyhez – várhoz, földhöz, házhoz, kolostorépülethez – kötött urak és papi előkelők számára, ezért érezték szükségesnek, hogy szabadságuktól, mozgékonyságuktól megfosszák az örök vándorokat.
A fiatal román fejedelemségek rabszolga-intézménye – állítja több román történész – kezdetben nem különbözött a kelet-európai államok gyakorlatától: a kiváltatlan hadifoglyokból rabszolgák lettek, éppúgy, mint orosz vagy tatár földön. Működött ez cigányok nélkül is, ám az újabb és újabb hullámban érkező cigányság háttérbe szorította a tatár, besenyő, kun, szerb vagy bolgár rabszolgákat. Ez az oka, hogy román földön a 16. századra a cigány szó szinonimája lett a rabnak.
Rabszolgasors
Az ókori és újkori rabszolgák helyzete sem volt egyforma, még egy-egy adott koron belül sem. Jó és rosszlétük szerencsétől, gazdától, ezernyi körülménytől függött. Bizonyára nem volt minden románföldi cigány helyzete sem nyomorúságos. Sokan úgy tartják, hogy a bojári és kolostori rabszolgák mellett léteztek a vajdák cigányai is, akik szabadon jártak-keltek a fejedelemség határain belül, így kínálva szolgáltatásaikat a helyhez kötött lakosságnak. Sőt léteztek olyanok is, akik „kislisszoltak” az ellenőrzés alól. De azért ha elolvassuk a moldvai Mihail Kogălniceanu sorait, nem marad kétségünk afelől, hogy rabszolgaság volt ez a „javából”. A 19. század egyik legnagyobb román tudós államférfija 1837-ben így ír a gyerekkorában Jászvásáron (Iaşi) látottakról: „Emberi lényeket láttam vaslánccal a karjukon és a lábukon, másoknak bilincs szorította a homlokát, ismét mások vas nyakörv alatt sínylődtek. A cigányok közül a legnyomorultabbaknak korbácsolásból és egyéb, még kegyetlenebb büntetésből is jócskán kijutott: éheztették őket, tűz fölé lógatták, magánzárkába zárták, anyaszült meztelen testtel a zajló folyóba taszították őket. A házasság szentségét és minden családi köteléket semmibe vettek, gúnyt űztek abból, asszonyokat szakítottak el a férjüktől, leányokat ragadtak el szüleiktől, csecsszopókat téptek le szülőanyjuk kebeléről, úgy adták el őket a legkülönbözőbb román vidékekről érkező kalmároknak, mint a barmokat.”
Minden bojár használja a fiatal lányokat
A rabszolgaságot eleinte nem írott törvények szabályozták, hanem a hagyomány, a szokásjog. Vasile Lupu moldvai vajda 1650 körül keletkezett törvénykönyve már negyven cikkelyben foglalja össze a cigány rabszolgákkal kapcsolatos rendelkezéseket. A 18. század előtti időkben román jobbágy (romăn) vagy szabad ember ha rabszolgával házasodott, maga és gyermeke is rabszolgasorba süllyedt. Constantin Mavrocordat moldvai fejedelem 1743. évi, úgynevezett Aşezământ törvénye megtiltja, hogy a cigánnyal házasodó szabad embert rabszolgaságra vethessék, igaz, a vegyes házasság nem eredményez felszabadítást sem, ám a vegyes pár gyermekei mind szabadnak születnek.
Nem marad ez így sokáig, Moldvában például már 1776-ban ismét törvény tiltja az ilyen házasságokat. Az újabb és újabb törvényi rendelkezések, a tiltás arra utal, hogy a románok és cigányok között kötött házasságok gyakoriak lehettek. Felix Colson XIX. századi francia utazónak fel is tűnt, hogy milyen sok szőke cigányt látni a rabszolgák közt. Ez nyilván a vérkeveredésnek, a cigány nők ágyasokként való rendszeres használatának eredménye.
Panait Istrati, a görög dohánycsempész és a brăilai mosónő fia, a nardzsilét (vízipipa) szívó csavargók, lókötő betyárok, kurtizánok és kalandos életű szálepdzsik (üdítőital-árusok) mesemondója írja: „…szinte minden bojár, fiatal és idős használja a fiatal cigánylányokat… Ugyanezek a szokások megvannak minden kolostorban, a világi bűnök fészkeiben, amelyek valóságos háremek! A cigányokat barmokként kezelik: pontos időközönként pároztatják őket…” Az 1830-as évektől lépett életbe az a gyakorlat, hogy ha szabad ember rabszolganőt vett feleségül (vagy szabad nő rabszolgát választott férjének), megválthatta hitestársa szabadságát.
Törvények, bűnök, bíráskodás
Cigány-cigány ügyekben a juzi, a vătafi vagy a bulibaşi bíráskodott. A bojárok és a kolostorok rabszolgái fölött maga az úr illetve az egyházi vezető, az állami rabszolgák esetében a fejedelem hivatalnoka, súlyos esetben az államtanács ítélt. A rabszolgák által elkövetett bűnök jóvátételezése természetesen gazdáikra hárult. Az a szabad ember, aki szándékosan rabszolgát ölt, elvben halálos ítélettel volt sújtható: valójában egyetlen olyan esetről sem tudunk, melyben a rabszolgáját meggyilkoló bojárt halálra ítélték volna.
A szökést, mint minden rabszolgatartó társadalomban, a román fejedelemségekben is szigorúan büntették. Megölni nem akarták a szökevényt, hiszen a menekülésre képes rabszolga komoly érték volt. Kogălniceanu leírja, hogyan kívánták elrettenteni a szabadság után vágyakozókat: „Vesszőkkel verik a mezítelen talpat, mely hozzá van kötve egy nagy bothoz, amelyet két férfi emel magasba, oly módon, hogy annak, akit vernek, csak a feje és a háta felső része érje a földet.”
Az 1881-ben Brailában született, s 1961-ben New Yorkban meghalt Konrad Bercovici The Story of the Gypsies című, 1928-ban megjelent könyvében megerősíti Kogălniceanu állításait: „A régi szép időkben – írja maliciózusan – a bojároknak külön törvényeik voltak a cigányok számára. Csak egyike volt a sokféle büntetésnek, hogy addig verték a talpukat, míg a hús cafatokban nem lógott róla.”
Az elfogott rabszolgák nyakára hegyes tüskékkel kivert vaspántot erősítettek, amitől nem tudták lehajtani a fejüket, nem voltak képesek lefeküdni, pihenni, aludni sem. J. A. Vaillant – aki 1844-ben három kötetes összefoglalást jelenetetett meg Párizsban az erdélyi, havasalföldi és moldvai románságról – feltehetően elfogott rabszolgákkal történt találkozásáról írja: „Hitemre, ezek az emberek cigányok. Hatan vannak, és velük van egy fickó, aki őrzi őket. Homokot mernek a vízből. Egész testüket vastag kátrány borítja, lábukon meg vannak vasalva, nyakukon jármot viselnek. Kalodájukból három hosszú tüske meredezik kifelé, amelyek megakadályozzák, hogy lehajtsák a fejüket.”
Házasság és pároztatás
A rabszolgák ára koronként változott, de gyakran központilag határozták meg: 1785-ben Moldvában például egy cigány nő ötven, egy cigány férfi hetven ezüstöt ért. A tizenhat (máskor tizennégy) év alatti gyermek feleannyiért cserélt gazdát. A nő értékéhez hozzáadódhatott szépségének, tánctudásának, énekhangjának, szakács- vagy jövendőmondó tudományának értéke is. A férfiak esetében a mesterségekben való jártasság volt értéknövelő tényező. A rabszolgák egymás közti házasodását szorgalmazták, hiszen a gyermekek születése, akár a csikóé, bárányé, a gazdát gyarapította. Létezett a pároztatás gyakorlata is, amikor az értékes fizikai tulajdonságokkal rendelkező férfiakat és nőket tenyészállatként használták. (Az amerikai Délen „buck nigger”-nek, hágató négernek hívták, vagy „good breeder”-nek, jó tenyészállatnak nevezték az ilyen „szerencséseket”.) Ezzel együtt a házasságkötéshez – még ha egy gazdaságon belül történt is – a birtokos hozzájárulása szükségeltetett. Az engedély nélkül kötött frigyet a 15-17. században sok esetben semmisnek tekintették; ha különböző tulajdonosok rabszolgái keltek titokban egybe, a megszületett gyermekeken „igazságosan” megosztoztak. Ezt a gyakorlatot időnként puhították, Constantin Mavrocordat moldvai fejedelem 1743-ban kerekperec megtiltotta a birtokosoknak, hogy összeházasodott rabszolgáik frigyét semmisnek tekintsék.
Isten teremtményei?
A román ortodox metropolita már 1766-ban úgy fogalmaz, hogy a cigányok Istennek ugyanolyan teremtményei, mint a többi ember, ezért elképzelhetetlen, hogy úgy osztozkodjanak rajtuk, mint a barmokon. Az emberséges egyházfő véleménye mit sem változtat az embertelen gyakorlaton. Egyik tanulmányában Albert Ernő idéz egy 1816-ban kelt levelet, mely a sepsiszentgyörgyi levéltárban található. A levél írója arról tudósít, hogy Moldvában most is folyik az emberekkel való kereskedés, és nem csak cigányokat, de ennek címén más helybélieket is elfognak, és gályák, hajók vontatására eladogatják őket. Ismert az az eset, amikor 1845-ben Bukarestben kétszáz fős rabszolgacsapatot árulnak – van köztük varga, zenész, ezüstműves, földműves, kovács –, van alsó limit is: „öt családnál kevesebb egyszerre nem adatik”.
Ian Hancock nyomán Fraser is közli egy havasalföldi rabszolga-árverés plakátjának képét, melynek szövege a következő: „Elsőrendű cigány rabszolga csoport árverezés útján eladó a Szent Éliás Kolostorban 1852. május 8-án. A csoport 18 férfiból, 10 fiúból, 7 nőből és 3 leányból áll, mind kiváló erőnlétben.”
A fanarióta kor utolsó évtizedeinek, tehát a 18. század végének és a 19. század elejének törvénykönyvei – mint a havasalföldi Alexander Ypsilanti 1780-ban kiadott Pravilniceasca Condică című bizánci törvénygyűjteménye vagy az 1818-ban Bukarestben nyomtattatott Legiuirea lui Caragea, Moldvában Andronache Donici 1814-ben megjelent híres törvénykönyve vagy az 1817-es Condica civilă du Principauté de Moldavie – mind külön fejezetet szentelnek a rabszolgaságnak. Az intézmény ugyan nem változik, de mind gyakrabban fordul elő, hogy magyarázkodásra kényszerül az, aki törvényesnek tekinti. A Codul Calimach például leszögezi, hogy bár a rabszolgaság „az ember természetes állapotával ellentétes”, de mint ősi szokásjog mégis érvényes. A rabszolgaság intézménye a felvilágosult ember szemléletével összeegyeztethetetlen, hiszen a rabszolga is érző emberi lény, tehát jogai vannak. Csakhogy nagy úr a szokás és a hagyomány, s még nagyobb a haszon, a jövedelem. Havasalföld büntető törvénykönyve 1818-ban még mindig tartalmazza a következő cikkelyeket: „Minden cigány rabszolgának születik”; „Minden cigány nőtől született gyermek rabszolga”; „Minden gazdátlan cigány a fejedelem tulajdona”; „Minden tulajdonosnak jogában áll eladnia vagy elajándékoznia rabszolgáját”.
Az öngyilkos szakács és a felszabadító mozgalom
1855 őszén – így a fáma – Moldva fővárosában, Jászvásáron öngyilkos lett egy fiatal cigány szakács, mert rabszolga lévén nem vehette feleségül szerelmét. Később a leány is követte szerelmesét a halálba. Grigore Alexandru Ghica fejedelmet annyira meghatotta a fiatal pár tragédiája, hogy elhatározta, véget vet országában a rabszolgaságnak. Az operett ízű történet akár igaz is lehet, az mindenesetre bizonyos, hogy 1855 novemberében a fejedelem levelet küldött az államtanácsnak, mely a következőket tartalmazta: „Egy olyan pillanatban, amikor egész Európa élénk érdeklődést mutat a fejedelemségek iránt, és azon tűnődik, hogyan rendezze jövőbeni sorsukat, hazánknak kötelessége, hogy tegyen egy lépést a jövő felé. Sok-sok év telt el azóta, hogy a rabszolgaságot eltörölték az óvilág összes civilizált országában; egyedül a moldvai és havasalföldi román fejedelemségekben maradt fenn a barbár társadalmaknak ez a korhadt maradványa, csak a fejedelemségekben része a rabszolgaság a társadalmi rendnek!”
A fájdalom él
Az abolicionista mozgalom az 1830-as évektől erősödött meg a két román fejedelemségben. 1837-ben Alexandru Ghica több ezer állami tulajdonban lévő havasalföldi cigány családot szabadított fel, az 1840-es években moldvai fejedelmi és kolostori rabszolgák nyerték el szabadságukat. 1847-ben megint Havasalföld lépett, felszabadítva az egyházi rabszolgákat. 1848-ban bukaresti egyetemisták általános és földesúri kárpótlás nélküli felszabadítást követelve rabszolgatörvényeket égettek.
(Az is igaz, hogy ugyanakkor az erdélyi naplóíró Gyulay Lajos azt jegyzi fel, hogy a felszabadult román jobbágyok azt tervezgetik, miként űzik majd el a cigányokat. „Azt hiszik – írja –, azok más agyagból gyúrt teremtései az Istennek. Égalité, Liberté, Fraternité! Beh kevesen tudják ezt felfogni igaz értelmében!”)
A teljes felszabadítás azonban csak a század dereka után következett be. Grigore Alexandru Ghica fejedelem Moldvájában 1855. december 22-én fogadták el a rabszolgaság megszüntetéséről és a megváltás szabályozásáról szóló törvényt (amelynek egyik kidolgozója éppen Kogălniceanu volt). Néhány hónap múlva, 1856 februárjában Barbu Ştirbei, Havasalföld fejedelme is megszavaztatta a rabszolgaság eltörlését. A cigányok felszabadítása állami kártérítéssel történt.
Százötven évvel később, 2006. február 20-án Bukarestben különböző cigány szervezetek tagjai felvonulást tartottak a romániai cigány rabszolgaság felszámolásának évfordulóján. „A rabszolgaság kora megszűnt, de még nem ért véget a szenvedés ideje – írta a sok könnyes arc láttán a tudósító. – A fájdalom él. Még nem lett történelemmé a múlt.”
(Szövegek és képek a szerző Cigányok című albumából, Helikon, 2007)
