SZALAY GYÖRGY ● Közel száz esztendeje, hogy a Fekete-Körös völgyének két magyar falujában, Köröstárkányban és Kisnyégerfalván román félkatonai alakulatok a lakosok egy részét legyilkolták. A tárkányiak a kommunista diktatúra bukása után is sokáig féltek megemlékezni.Csak nyolcvan évvel a történtek után avatták fel az 1919. április 19-i vérengzés áldozatainak emlékművét.

forras_magyarvagyok

A szemtanúk beszámolóiból és a kutatók munkáiból a következőképpen lehet összerakni az eseményeket. „A Rasoviceanu ezredes parancsnoksága alatt harcoló román különítmény (a 9. vadászezred, s egy zászlóalj a belényesi ezredből) tüzérségével a Fekete-Körös völgyében Belényes felé tartott – írja Istoria pentru intregirea Romaniei 1918-1919 című munkájában Constantin Kiritescu. –A Gyalu Máre hegyi állásait egy magyar kadétzászlóalj védte, mely hősiesen harcolt és nagy veszteségeket szenvedett. Másfél órai harc után a román vadászok menekülésre kényszerítették a kadétokat, majd elfoglalták a csúcsot. A kadétok új ellenállási vonal kiépítésével próbálkoztak Kristyórnál, amit a románoknak nehéz harcokban sikerült megakadályozni, így aztán visszavonultak Vaskóh felé. Rasoviceanu különítménye pedig folytatta az előrenyomulást Vaskóhtól Belényes felé, amelyet gyalogság és erős tüzérség is védett. A belényesi ütközet heves volt: Nyégerfalvát és Köröstárkányt az éjszakai ütközet során felgyújtották és elfoglalták.”

A román alakulatokkal – mint arról Koréh Endre tábori lelkész vagy Koltay Jenő (egykori hadapród, a Kis kadétok nagy idők című könyv írója) és a magyar szakírók is beszámolnak – a székely hadosztály alakulatai és a nagyváradi kadét-, vagyis honvéd hadapródiskola Titl Rudolf százados vezette harmadik és negyedik évfolyamos, 17-18 éves tiszti növendékei álltak szemben. A magyarok a román túlerő elől lassan hátráltak Köröstárkányig, ahol április 18-án, nagypénteken, elkeseredett küzdelemben ismét megállították a románokat, majd újból hátrálni kezdtek. Köröstárkány magyar lakossága – állítólag – részt vett a harcokban, támogatta a magyar csapatokat.

Ezek voltak az előzmények.

Igen ám, csakhogy a két magyar falut a román reguláris katonaság nem gyújtotta fel és nem is szállta meg. Másnap, április 19-én, húsvét szombatján a visszavonuló magyar haderő nyomán román egységek érkeztek, s az egyik beszámoló szerint közérdekű hirdetmény felolvasására hívták össze a falu népét a községháza elé. Időközben a román fegyveresek géppuskákat rejtettek el a térrel szomszédos telkeken, és amikor a lakosság együtt volt, néhány perc alatt halomra lőtték a fegyvertelen civileket. A tömeggyilkosságnak 91 áldozata volt. Ugyanakkor a szomszédos Nyégerfalván 17 embert öltek meg. A köröstárkányi gyilkosságról szóló forrásokban nemcsak géppuskatűzről, hanem egyéb rémségekről is tudomást szerezhetünk, mint például a nyégerfalvi Izsák Mihály végtagjainak levágásáról. Az 1875-ös születésű Mikó Péter, aki Assiago mellől, az olasz frontról jött vissza 1918. november 18-án a falujába, így ír naplójában: „1919-ben április 19-én Húsvét előnapján, azaz Nagypénteken jöttek ránk az oláhok, és Húsvét első napján és Nagyszombaton mindenkit megöltek akit csak itthon találtak. 89 esett áldozatul.” A templom előtt nagy volt a sírás, a jajgatás, és egyik sortűz a másikat érte. A fal mellett a sárban egymás hegyén hátán hevertek a holttestek, miközben a katonazubbonyos és civil ruhás románok egyre hozták az újabb és újabb embereket. Asszonyok sírása, gyerekek visongása, férfiak ordítása, káromkodása töltötte meg nemcsak a templomteret, de az egész falut is. „Mink, akik megmaradtunk, az erdőkön és a Fenesen bujkáltunk 6 napig. Akkor hazajöttünk a kopasz falak közé, mert csak a kopasz házak maradtak, mindent elraboltak az oláhok, jószágot és a házakból mindent egy utolsó kanálig, ami csak volt.” Mások szerint nem 89, hanem 91 volt az áldozatok száma. Gyulai Ferenc szerint – aki Gyulai István falubíró unokája volt – a dolgos falut viszonylagos gazdagsága miatt sosem szerették a környező román falvak lakói. 1919-ben, a magyar vörösök idején nem volt a faluban semmi baj, s nem volt az utánuk érkező román katonasággal sem. Nem csináltak azok semmi gonoszat, mentek tovább. De másnap, április 19-én, szombaton reggel „megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. »Mit akarnak tőlünk?« kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment oda, ahová parancsolták. A templom elé terelték a tárkányi népet. Volt, aki el sem érkezett a templomig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy egész Tárkányt kiirtják. Nem tűrik tovább ezt a magyar fészket! … Átugrottam a kerítésen. Utánam lőttek, de nem találtak el. Azóta is kínoz a belső vád, hogy elszaladtam, magukra hagytam őket… Éjszaka lett… Másnap egy asszony jött ki a szőlőbe, sokan bujkáltunk ott, az az asszony mondta, hogy Belényesből valamiféle román urak érkeztek és megparancsolták, nehogy több magyar halál essék Tárkányban… Délutánig nem hittük ezt el. De a puskák csakugyan nem szólaltak meg többé… lementünk a faluba. Lementünk temetni. Kilencvenhárom halottunk volt Tárkányban. A legtöbb szegény ember. A szomszédos Nyégerfalván is temettek vagy tizenkilenc magyart. Meglőtték nagyapámat, a községi bírót, Gyulai Istvánt, az ő két fiát, két vejét és két unokáját. A mi házunkból hetet temettünk egyszerre. Hetet! … Azóta a tárkányiak ereje, bátorsága felköltözött a temetődombra. Azóta olyan gyávák vagyunk, mint a riadt bárányok. Fáj valami, bosszant, mondanánk ezt vagy azt, mert érezzük, hogy igazunk van, hogy igazságunk van, de felnézünk a dombra, és belénk szakad a szó…”

Köröstárkányban ma siratófal emlékeztet az 1919-es húsvétre, Tárkány és a szomszédos Kisnyégerfalva halottaira.