Amikor Kispiacra értünk, esett az eső. Úgy is lehetne mondani, hogy amikor Kispiacra értünk, eleredt az eső. De Mancika, a falu középpontja másképp látta: – Nahát, meghoztátok az esőt! Régóta vártuk… Mancika nem tudhatta, hogy útközben, Budapesttől Kispiacig az esővel kergetőztünk, és a szél fújt ide bennünket, vagy éppen mi keltettünk huzatot. Mindenesetre esett, végre esett.

A határon rövid adminisztráció után átcsusszantunk, alig vettük észre, hogy már másik országban járunk, hiszen egyszer sem kellett híres-hírhedt angoltudásunkat elővenni a tájékozódáshoz. A táj magában tartott bennünket, és a szemünk továbbra sem akadt hegycsúcsokba. Alföldön haladtunk, mégpedig rendületlenül délnek, szántott és vetett földek, szőlőskertek, itt-ott sárguló levelek között érett a Kárpát-medence aranya.

Lóczy Lajos geológus, földrajztudós a Nagy-Alföldet úgy „értelmezte”, hogy annak észak-északkeleti fele a Duna–Tisza-hátsághoz, a dél-délnyugati része a Duna völgyéhez tartozik: az északról dél felé elnyúló Cserhát-hegység 300 méteres magasságból indul útnak, lefutó löszös nyúlványai megnyugszanak a völgymenetben, és 110-140 méteren haladnak tovább. A harmadik Alföld-szelet az eredeti vármegyehatárig tart. Egyfelől a Szabadkától Kúla-Verbászig terjedő sík közt foglalja el, határvonal a Ferenc-csatorna, a másik felől a Duna–Tisza köze legmélyebben fekvő területe zárja a síkságot, amely tulajdonképpen a vármegye déli pereme, „a folyók ó-alluviális” (az emberi emlékek korából származó) löszsíksága. (…)

Fentiekből adódik a történelmi vágy, úgy tekinteni kicsiny országunk körvonalaira, mintha az 1920-as „békeszerződést” követően a határ menti vármegyéket nem darabolták volna fel, s a teljes Bácska, valamint a többiek is magyarországiak volnának, mint amikor még hatvannégyen voltak a vármegyék. Ebben az esetben az ország alapműködéséhez szükséges földrajzi, gazdasági és közigazgatási egységek maradtak volna egyben; például a Nagy-Alföld is. Ahhoz viszont némi méltányosság szükségeltetett volna, éppen csak annyi, amennyit manapság elvárnak tőlünk a világ urai, kik kezükben vezénylőpálcával humanizmusra és toleranciára hivatkozva, próbálnak egyengetni bennünket. A trianoni döntést követően mindössze tíz vármegye maradt épségben az anyaországgá előlépő Magyarországon. Huszonötnek (Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bereg, Bihar, Csanád, Csongrád, Esztergom, Gömör és Kishont, Győr, Hont, Komárom, Moson, Nógrád, Pozsony, Sopron, Szabolcs, Szatmár, Torontál, Ugocsa, Ung, Vas, Zala és Zemplén) kisebb-nagyobb területei átkerültek újonnan alakult vagy az ily módon vizionált országokba. Közülük négy, három különböző ország része lett, miáltal az ott élő többségi magyarság is megkülönböztetődött egymástól (Vas, Szatmár, Torontál, Ugocsa), mivel más-más országok állampolgárai lettek.

A magyarok túlélési technikájáról írta Németh László 1934-ben: „A magyarság az elmúlt tizenöt évben igen kényelmes álláspontot foglalt el ezzel az elszakított egyharmaddal szemben; a nagyhatalmak elvitték, a nagyhatalmak majd visszahozzák, csak iparkodjunk barátokat szerezni közöttük.”1 Nos, azóta jobbára ekként élünk és iparkodunk, de hogyan szerezzünk barátokat e kérdésben, amikor éppen azon barátaink váltak ellenséggé, akikkel addig együtt éltünk. Ma már e kérdésnél a történelmet hézagosan ismerő új generáció néz ránk csodálkozva: ti még mindig itt tartotok?

Itt tartunk, és ide tartunk. Kispiacon és a környező tanyákon kilenc családot kerestünk fel, és mintegy harminc interjút vettünk fel (személyesen és kérdőív formájában); fotókat, videókat készítettünk. Megbeszéléseinket a kispiaci tájházban tartottuk, ahol meglátogatott bennünket a Szegeden és Szabadkán élő Lencsés Gyula kutató, aki az 1937-es dudari falukutatásról írt kötetéről tartott előadást.2

A tábor utolsó három napját Magyarkanizsán töltöttük. Délvidéki íróbarátokkal találkoztunk és beszélgettünk mindig ugyanarról. Csík Mónika, Lovas Ildikó, L. Móger Tímea, Verebes Ernő tematikus írásai személyes érintettségük révén kerültek a kötetbe. Tari István naplószerűen mesélt a délszláv háborúról, miként tarthatott majd’ tíz évig kallódásuk és veszélyeztetettségük a mások érdekei mentén kirobbant üzekedésben.

Messzire azonban nem kellett mennünk ahhoz, hogy harci viszonyokat találjunk. Kispiac falu Magyarkanizsa községben3 fekszik mintegy tíz kilométerre a magyar–szerb határtól. A környéken élő határőrnépségtől soha nem állt távol a katonáskodás, soraikban keveredtek a magyar, a kun, a jász és a szerb származásúak. Noha a falut ottjártunkkor még elkerülte a menekültáradat, az onnan nem messze lévő Horgos nevét viszont már minden magyarországi megtanulhatta, hiszen 2015 óta a hírműsorok részletesen beszámolnak a déli határon tapasztalható migrációs nyomásról. A lakosság a védelmi vonal áthelyeződését várja (tulajdonképpen a Schengeni-határ kitolását Dél-Szerbiába), ami viszont e sorok írásakor még várat magára.

Az észak-bácskai homoktanyákon látszólag semmit sem érzékelnek ebből. Legföljebb este, amikor behúzódnak a földekről vagy az állatok mellől, és a híradós tudósításokban látják, pár kilométerre a lakhelyüktől kiket, miképpen érint a bevándorlás.

– Ma újabb lövöldözés volt a makkhetesi erdőben… Az orosz–ukrán konfliktusban mihamarabbi béketárgyalásokra van szükség… A tegnapi eső meghozta az enyhülést… – s akkor a gazda elkapcsol. Ezt a hírt várta, mert ez a biztos és a legfontosabb. Látta már, amikor kint járt, hogy készülődik valami. Enyhülés, zivatarokkal… Van remény. Van értelme, hogy itt maradjon. Csöppek vagyunk a homokon – mondta az egyik juhász –, mikor már kiszáradnánk, mindég elered az eső.

1 Németh 2016, online.

2 Lencsés 2019, online.

3 Szerbia több települést összefogó, legalsó szintű közigazgatási egysége (szerbül opština, magyarul község) általában egy községközpontként működő városból vagy nagyobb faluból és a körülötte fekvő kisebb falvakból áll. A közös önkormányzat a községközpontban működik.