Do you Speak Magyar? Igen!

Éppen a több hónapos szlovákiai írói ösztöndíj után lábadoztam. Bár a Felvidéken járva némileg átélhettem, amit a kisebbségi létről tudtam, új elemként jelentkezett a tapasztalásban, amikor az ismerős-ismeretlen helyszíneken eligazodván naponta feltettem a kérdést: Do you Speak English? Or: Do you speak Magyar? Vagy: Ó, hát beszél magyarul? Lévén, hogy nem értek szlovákul, a politikailag korrekt koreográfia minden esetben így történt, s örvendetes módon a válaszok nagyobb része végül egy szégyellős ’igen’ lett – a többiekkel maradt a hűvös biccentés. (…)

A másik tetté érlelődő benyomás egy évvel később, Pozsony belvárosában ért. Ismerősömet vártam, megbeszéltük, hogy bemutatja, hol dolgozik, és mesél, milyen volt a nagyszombati Novéna, ahová abban az évben a Covid19 járvány miatt nem tudtam elmenni. Annak idején magyar szó után kutatván ismerkedtünk meg, s reformátusként a három hónap alatt annyi katolikus misén vettem részt, mint még sohasem. Átélhettem a hit és az anyanyelv összetartó erejét, melynek varázsát sem felekezeti különbözőség, sem idegen nyelvi óra nem tompít. Megtudtam, hogy a kis csoport a hívek megszólításán dolgozik, s azt úgy kell elképzelni, hogy néhány hétköznapi civil a mise után a messzebbről érkező vendégeket elkíséri az autóbuszig és megpróbálja egyenként meggyőzni őket arról, hogy jöjjenek gyakrabban. Útközben néhány Eurót odavetnek a ház előtt kolduló cigánynak, aki (egyelőre) magyarul köszöni; ő is erősödik kicsinyég a hovatartozásban.

A találkozót az Egyetemi Könyvtárban, az egykori országgyűlések épületében gondoltuk végrehajtani. Anno a reformkori parlament a Magyar Királyi Kamara tömbjében ülésezett, a felsőtábla a Prímási palota Tükörtermében, és Kossuth, Széchenyi, Deák, Kölcsey jelenlétében a gazdaság és a kultúra függetlenségéről, valamint a jobbágyrendszer eltörléséről tanácskoztak. Itt hangzott el 1825-ben Széchenyi István részéről a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának terve, midőn a gróf bejelentette, hogy birtokai egyéves jövedelmével hozzájárul az építkezéshez.

A jeles helyről emléktáblát, ismertetőt sehol sem találtam, ezért elbizonytalanodtam és megkérdeztem a portást, jó helyen járok-e. A szlovák ember kedvesen széttárta karját, mire én is széttártam a magamét, s mivel az angol nyelv sem jöhetett szóba, intett, hogy várjak. Rövidesen egy munkásruhás férfi társaságában tért vissza, aki mosolygós bajusszal az orra alatt, tökéletes magyar kiejtéssel törve az anyanyelvet útba igazított. Elnézést, hogy ilyen rossz a magyarom – szabadkozott, majd készségesen végigkísért a könyvtáron. Ahogy teremről teremre kalauzolt, egyre inkább felszabadult, lelkesen mutatta, melyik olvasó hol található, én viszont egyre jobban szégyelltem magam, mert miért hagytuk, hogy így legyen. (…)

Napjainkban is sokan vitáznak arról, mi számít szociográfiának és mi nem, s egy-egy írás beleillik-e a sorba. Na, de milyen sorba? A szociográfia műfaj időről-időre feltámad, éledését valós igény táplálja, ami érthetetlen okból korszakonként alábbhagy. Illyés Gyula írta 1937-ben a Nyugat hasábjain:

’Divatban van a szociográfia? A támadó-gúnyolódó megjegyzések és cikkek után, melyek mostanában az állítólag sáskamódra elszaporodott falukutatókat érik, azt gondolhatná az ember, hogy Magyarországon negyedfélezer falvának s majdnem ugyanannyi majorságának mindegyikéről már legalább két könyv jelent meg. A valóság az, hogy a háromezer-hatszáz falu közül az utóbbi időkben (a szociográfia vészes divata idején) mindössze kettőről jelent meg több-kevesebb, de távolról sem minden szükséges és érdekes adatot tartalmazó könyv.’1 (…)

Azt mondják, a Kárpát-medencei szociográfia különösen furcsa. Érzelmekkel teli, olykor fásult, máskor büszke korrajz-gyűjtemény, amelyet történelmi események és tények pofozgatnak. Többek által feldolgozott téma a nemzetiségi lélekszám változása. Kassán, Magyarországnak Buda után legjelentősebb városában az 1880-as, első hivatalos népszámlálás szerint a magyarok aránya 39,9 %; 1910: 75,4%; 1930: 19,8%; 1941: 75,6% volt. Németh László, Cseres Tibor és a stószi őr, Fábry Zoltán kiemelten foglalkozott a jelenséggel, amit Márai Sándor egyszerűen megfogalmazott: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.”2 Szlovákiában 2011-ben a lakosság 2,7 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 3,5 százalék magyar anyanyelvűnek és kb. ötvenezer ember semmit nem írt be.3 Jelenleg a kettős állampolgárság felvétele azon a vidéken lehetetlen, amely ellentmond éppen annak az Európai Uniós értékrendnek, amely tágabb hazánkat, a nemzetek Európáját jellemzi.

A DYSM-projekt első táborát 2021. augusztus 30. és szeptember 5. között rendeztük Várhosszúréten. A résztvevők nagyrészt a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága tagjai; ismert és pályakezdő alkotók, akik addig hol tudatosan, hol ösztönszerűen kevertek műveik közé szociografikus elemeket. A tábor ideje alatt több, mint harminc interjút rögzítettünk hangfelvételen, valamint videó és fotó formájában. (…)

Nyilván nem vállalkozhattunk a Felvidék összes településének minden szociográfiai témája leírására, arra azonban igen, hogy megörökítsük kortárs emberek gondolatait, emlékezetét, életmódját és a reményt, hogy a ’nyelvből kitántorgás’ ma még visszafordítható jelenség.

A kötet végén záradékként rövid összefoglaló olvasható a tapasztalatokról, ajánlással a problémák megoldására. Illyés Gyula ötágú sípnak nevezte Magyarországot és elszakított részeit, azzal a magyar irodalmat. A XXI. század közepe felé tartva megpróbálunk mi, írók is belefújni a sípba.

1 Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · Őrjárat

2 Márai Sándor: Napló 1968-1975

3 A 2021-es népszámlálás magyarokra vonatkozó adatait még nem közölték a kézirat leadásáig.